4. fejezet – A felfedezés

Narcissa tökéletes haja félrecsúszott, és tincsei az arcába hulltak. Forrt a dühtől. Kifestett szemei nagyra tágultak, és vadul pásztázták a termet, a kifogástalanul manikűrözött kezei karmokként húzódtak össze.
- Hol van?! – mormogta rekedten, hangja halk volt és fenyegető. – Hol van az a sárvérű söpredék?

Lucius felkelt, és megfogta a felesége karját nyugtatólag. – Ne a vendégek előtt, Narcissa - mondta. A hangja csendes és finom volt, és úgy tűnt ez lecsillapítja a nőt.

- Ne is törődjenek vele – mondta jókedvűen, ahogy visszaült a székre, lesimítva a haját, és elrendezve a szoknyáját. – Már elmúlt.

Nem csoda hogy elmúlt, hiszen Hermione ekkorra már kimenekült a szobából. - Hogyan TUDTA MEG Narcissa? - kérdezte magától, ahogy a falnak támaszkodott. - Hogyan tudhatja, hogy egy sárvérű van a szobában? Hacsak nem tudja valamiképpen megérezni…

Összeszedve a bátorságát, Hermione közelebb sompolygott az étkezőhöz, és az ajtófélfához hajolt, figyelve arra, hogy ne lépjen közelebb. Hallgatózott.

- Bocsássanak meg a feleségemnek – szabadkozott Lucius higgadtan, mintha csak egy teljesen normális dolog történt volna. – Ő Látó. Néhány ember médiumnak tartja. De neki, azokkal a közönséges látnok-utánzatokkal ellentétben, akik csak a jövőt tudják megjósolni, megvan az a különleges tehetsége, hogy észleli a nem tiszta vérűeket a környezetében. Nem igaz, Narcissa?

- Ocsmány szag volt – értett egyet a nő, összehúzva szép arcvonásait. – Nagyon megkönnyebbültem, hogy elmúlt.

Parkinsonék meg voltak döbbenve. Kétségtelenül ez volt az első alkalom, hogy látták, ahogy Narcissa bemutatja ezt a különleges tehetségét. – Áh, igen - mondta Mr. Parkinson pislogva. – Milyen egy… praktikus képesség, Narcissa.

- Igen, elég hasznos ez nekünk, aranyvérűeknek - értett egyet Mrs. Parkinson -, hogy tudjuk érzékelni a közeli sárvérűek jelenlétét. Ki kellene irtani őket, tisztátalan lények ezek.

Az asztalnál ülők egységesen bólintottak.

Hermione forrt a méregtől. De bölcsen nem mondott semmit, csak hallgatta tovább a beszélgetést, remélve, hogy hozzájut még valamennyi információhoz, bármilyen rosszul is esett neki.

- Erről jut eszembe… - mondta Lucius, hangjából rossz előérzet csendült ki. Mindenki az asztalnál azonnal felkapta a fejét. – Narcissa… mikor is vetted észre a sárvér-szagot?

Rápillantott a fiára. – Amikor Draco belépett a szobába – mondta csendesen.

Az összes szem Draco felé fordult. Higgadtan szembenézett annyi emberrel amennyi csak a látóterébe belefért, és visszakérdezett: - Igen?

- Draco – mondta Lucius, a hangja rémisztően nyugodt volt, és baljóslatú, egy kis rosszallással vegyítve. – Meg tudod magyarázni?

Ez nem kérdés volt, hanem egyértelmű követelés, így Draco meg sem próbálta figyelmen kívül hagyni. – Azt hiszem, a házimanóm az oka – magyarázta.

Hermionéban bennakadt a lélegzete és elsápadt. - Ne, ne kérlek ne - könyörgött a levegőnek. Képek vonultak el a szemei előtt, arról, hogy mi történne vele, ha felfedeznék a titkát. - Ne kérlek ne…

- Megérintett egy szennyezett kabátot korábban. Az a bolond lény biztos elfelejtette megmosni a kezét – folytatta Draco.

- Mondd meg neki, hogy mártsa forrásban lévő vízbe a kezét - mondta Lucius mellékesen, fennhéjázó hangsúllyal. – És hogy égesse el azt a kabátot. Vehetünk újat, Draco.

Hermione kifújta a levegőt, amit eddig tartott magában. Egy izzadságcsepp futott végig a homlokán, amit megkönnyebbülve gyorsan letörölt. Azt hitték, csak a kabát volt. Bármennyire gyűlölte is, de az adósa volt Dracónak.

Visszanézett a szobába. Narcissa és Mrs. Parkinson beszélgetésbe merültek a Macnairokról, és Lucius és Mr. Parkinson pedig Monstrokról. Pansy úgy nézett ki, mint egy elégedett kölyökkutya, Draco karjába kapaszkodott és csüggött rajta a szemeivel.

Hermione Dracóra bámult. Furcsán nyugodnak és csendesnek tűnt, mélyen a gondolataiba mélyedt. Figyelmen kívül hagyta Pansy szempilla-rezegtetéseit és elgondolkozva a vacsorájára bámult, mintha ki tudná olvasni a sorsát a levesében úszkáló gombákból.

Egyszercsak összeszűkítve a szemét az ajtóra pillantott. Hermione gyorsan kilépett a látóteréből. Draco figyelmes, sokat tudó tekintete egy kicsit elbátortalanította.

- Draco – csiripelte Pansy, szélesen mosolyogva.

A fiú fölnézett, borzasztóan fáradtnak tűnt.

- Hát nem nagyszerű, hogy együtt vagyunk ezen a nyáron? – folytatta Pansy, az érintetlen levesét kavargatva, tenyerébe támasztva a fejét, és csábosan pislogva. – Annyira örülök, hogy itt lehetek. A kocsiút olyan unalmas volt – (ez volt az a pillanat, amikor Draco már nem figyelt oda, és újra a gondolataiba mélyedt) – és úgy tűnt, mintha sose lenne vége… de végül is már itt vagyok veled, és még sosem voltam ilyen boldog. Te nem vagy az, Draco?

Fel sem nézett. – Igen, igen, persze.

Pansy folytatta, most, hogy így belejött. – Tudod, a te házad lassan már az enyémmé is válik. Teljesen otthon érzem magam. Mindig nagyon várom, hogy itt tölthessem a nyarat.

- Mint ahogy azt is teszed, minden nyáron - dörmögte Draco, még mélyebb gondolatokba süllyedve.

- Ó, hát persze! – válaszolt Pansy mosolyogva. – Igen, minden nyáron. – Csak Hermione vette észre a ravasz csillogást Pansy szemében és a finoman megránduló száját, amit egy sunyi vigyor követett.

oooOOOooo

Majdnem éjfél volt, mire Draco betántorgott a szobába.

Hermione nézte, amint a fiú teljesen figyelmen kívül hagyva a környezetét benyúlt a szennyes kosárba, és bedobta a mélykék köpenyét az egyenletesen égő tűzbe. Nézte, amint kiüríti a zsebeit, és egyenként beledobál egy fátyolzsebkendőt, egy rózsaszín papírvirágcsokrot, és szerelmes versekkel teleírt papírokat – Pansy ajándékait – a lobogó lángokba. Majd teljesen kimerülten a baldahinos ágyára vetette magát.

Néhány másodpercig semmi sem történt. A szoba csendes volt, leszámítva a tűz ropogását, és Draco fülesbaglyának időnkénti huhogását.

- Hattie – mormolta Draco, hangja tompán szűrődött át a párnák közül.

Hermione nagyra nyitotta a szemét. – Igen uram?

- Holnap mártsd bele a kezedet forró vízbe. Most túl fáradt vagyok, hogy leellenőrizzem, hogy megteszed.

Megborzongott. – Igen uram.

Azzal Draco elfordult, és le sem véve a dísztalárját, elaludt.

oooOOOooo

Hermione összegömbölyödve feküdt a díványon. Nem tudott aludni, csak hallgatta a csendet és nézte a csillagos eget.

Gondolatai ide-oda csapongtak, végül a szüleinél kötöttek ki. Hermione el tudta képzelni őket, hogy kétségbeesetten aggódnak, és átfésülik a környéket keresve őt. Rájött, hogy az ő engedélyük nélkül ment a Zsebpiszok közbe, és ez bűntudattal töltötte el. Nem tudták, hogy a varázsvilágban volt. És nem tudnak utána jönni, mert muglik. Hermione ráébredt, hogy nekik nincs pálcájuk, amivel megkocogtathatnák a Foltozott Üst hátsó udvarában a harmadik téglát, vagy nincs Hopp-poruk, amivel utazhatnának. Nagyon gyengének érezte magát, és borzasztóan magányosnak.


- Mit fogok most tenni? - gondolta. Kinézett az ablakon, mintha csak a csillagokban találná meg a választ. A hold felhőkbe burkolózott, büszkén tekintett le a magasságból. Hermione mély bánatba süppedt – két kicsi, sós könnycsepp gördült le a szemeiből és folyt végig az arcán, a nyaka felé.

Hirtelen, mintha áramütés érte volna, kinyitotta a szemét. Látta, hogy a hold kibújt a felhőköntöse mögül, és sápadt fénye beezüstözte bőrét…

… ami lassan elkezdett változni.
Hermione megigézve bámulta, ahogy a holdfényben a zöldes árnyalatú foltos bőre hullámzani kezdett, átalakulva a megszokott, pasztellszínű fehér formájába. Csontos, házimanó-ujjai átformálódtak a szokásos ujjaivá, melyek annyira gyakran lapoztak át könyveket, vagy fogták kecsesen a pennát, esszéírás közben…

Hermione halványan érezte, hogy lábai hosszabbak és hajlékonyabbak lesznek, a lábujjai
előrenyúlnak már-már a szőnyeghez érnek, és bozontos, barna haja a vállát verdesi.

Úristen – gondolta elragadtatottan csodálkozva. - Újra ember vagyok.

Néhány percig csak az újonnan visszakapott kezeit bámulta. Gyorsan lélegzett, és egy mosoly lassan elöntötte az arcát. Érezte, ahogy a szíve hevesen dobog a mellkasában, és szinte teli torokból énekelt volna: ember vagyok, ember vagyok, ember vagyok…

- Hé…

Hermione riadtan megfordult. Szeme rögtön találkozott Draco Malfoy kíváncsi, kérdő tekintetével, aki az ágyán ült, és igen ébernek látszott.

Ekkor vette észre Hermione, hogy mit visel. Elszörnyedve jött rá, hogy még mindig a házimanó párnahuzat van rajta, ami alig takarja, amit kellett lett volna. Fojtott kiáltást hallatva felkapta az első keze ügyébe akadó ruhadarabot – egy szőnyeget – és maga köré csavarta, elpirulva. Draco szóhoz sem jutott megdöbbenésében.

Néhány feszült másodpercig egymásra bámultak, az agyuk teljesen üres volt.

Draco törte meg először a csendet. – Meg tudnád magyarázni, hogy mit keresel félmeztelenül a hálószobámban?

Hermione zavarában és felháborodásában elpirult. - Én…

- És mit csináltál a házimanómmal? – kérdezte ingerülten. – Ugye nem ölted meg vagy valami, te hülye sárvérű, kilencven galleonba került…

- Fogd be Malfoy – morogta Hermione. – Nem csináltam semmit a házimanóddal. Én vagyok a házimanód.