|
A kúria
Illango 2007.08.26. 21:15
 ...
2.fejezet - A kúria
Hermione a járdán ült, a széttört pálcáját forgatva a kezében. Rémültnek és reménytelennek tűnt, és úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban kicsordulhatna a könny a hatalmas, fényes szemeiből. Hermione nem szokott hozzá a házimanó léthez. Megmenteni őket egy életen át tartó rabszolgasorstól, az oké, de házimanó lenni? Ez már sok volt ahhoz, hogy fel tudja dolgozni.
- És most mit fogok tenni? – sírdogált. Reménytelenül próbálta összeilleszteni a pálcát, úgy tartva a széttört darabokat egymáshoz, mintha valami puszta mágneses erő vagy isteni csoda összeforraszthatná az eltört fát és széthasadt unikornisfarok-szőrt. Semmi sem történt, ahogy azt várta is. – Mit fogok most tenni? – ismételte meg. Leejtette a darabokat, és a kezébe temette az arcát.
Hirtelen egy mérhetetlenül nagy árnyék esett rá.
- Nocsak, nocsak. Mit látok?
Hermione felnézett, a legrosszabbtól tartva. Egy magas fenyegető alak tornyosult fölé, kérdőn nézve rá. A férfi hatalmas testét foltozott kabát takarta, csuklyája befedte a fél arcát, amitől egy hihetetlenül nagy paplannak nézett ki.
– Egy elveszett házimanó, mi?
Hermione meg sem kísérelt válaszolni.
A férfi meglátta a törött pálcát a manó kezében, összevonta a szemöldökét, majd rápillantott az üvegcserepekre. Megrázta a fejét.
– Te jó isten, mit csináltál? A gazdád kirúgott, miután eltörted a pálcáját és azokat a drága bájitalos üvegeket, ugye? Látom, mert emberi ruha van rajtad. – Ekkor vette észre Hermione, hogy még mindig a kabátját és a ruháját viseli.
– Hát elég nagy bajban vagy.
Hermione szeme csillogott. Úgy nézett ki, mintha rögtön elsírná magát.
- Ugyan már, semmi szükség erre – mondta gyengéden a férfi, akiről Hermione feltételezte, hogy egy félóriás. Felvette a pálcát, és Hermione rémületére a csatornába hajította.
- Pontosan tudom, hol találhatsz magadnak egy új gazdát. Egy házimanó család nélkül, akit szolgálhatna, valóban szerencsétlen…
Elindult, és visszapillantott Hermionéra, hogy kövesse. Elveszve, zavarodottan és szorongva ment utána, hisz nem volt más lehetősége mint követni, de a fájdalmas nyomás a mellkasában pontosan elárulta neki, hova mennek.
oooOOOooo
- Ötven galleon! Jól hallottam, hatvan galleon? Nem, ötvenöt galleon. Ötvenöt galleont ajánlott a fiatalember! Hatvan! Hatvanöt! Az ön ellenében asszonyom. Tehát hatvanöt. Hatvanöt galleon először… Másodszor... Eladva a harmadik sorban lévő hölgynek, köszönöm asszonyom…
Hermione hallotta a bemondó kiabálást, ahogy közelebb furakodott. Egyre inkább émelygett, és a gyomra háborgott.
- A 45-ös tétel egy fiatal hím házimanó – az árverésvezető megütögette a sétabotjával az említett házimanó ketrecét. A 45-ös tétel a félelemtől nyöszörögve összekuporodott a ketrece sarkában. – Egészséges, most kezdi a szolgálatot. Szorgalmas, lojális, és nagyon alázatos. Kikiáltási ára 40 galleon!
Hermione nézte, ahogy a varázslók és boszorkányok licitálnak, hogy rabszolgasorsba taszíthassák a fiatal házimanót. A düh, amit korábban érzett, teljes tehetetlenségnek adta át a helyét. Házimanóként nagyon kicsinek érezte magát. Nem szerette ezt az érzést. Azon gondolkozott, vajon meddig tart ez a varázslat, és mikor lesz újra ember.
- Először, másodszor… Eladva a hátul lévő úrnak, köszönöm uram…
- Hahó! Olaf! – kiáltotta az óriás. A hangja átsüvített az utcán, mindenki hátrafordult. Az árverésvezető kenetteljesen elmosolyodott és válaszolt:
- Uric! Ó, mit hoztál magaddal?
Mindenki a nyakát nyújtogatva nézett Hermionéra. Néhányan ujjal mutogattak rá és ő elpirult a rászegeződő tekintetektől, az itt-ott feltörő nevetéstől és a kuncogástól, amit a ruhája váltott ki az emberekből.
- Csak az egyik házimanóm – mennydörgött az óriás. – Van szobád még egynek?
- Mi a baj vele, Uric? Nem felel meg az elvárásaidnak? - röhögött fel az árverésvezető.
Az óriás megrázta a fejét. – Nem, csak nem tudom fizetni a fenntartását, ez minden. Két házimanó elég nekem. Úgy döntöttem, hogy ettől megszabadulok.
- Hát jó. – A férfi intett az egyik eléggé visszataszító kinézetű asszisztensének. – Vidd föl, és adj neki rendes öltözetet. Házimanó ruhát.
Az óriás lehajolt Hermionéhoz. – Vigyázz magadra, hallod?
Hermione bólintott. Durván megragadták a vállát, és hátrafelé terelték. Visszapillantva látta hogy az aukcióvezető ellenszenves asszisztense az, aki a pódium felé taszigálja. Az óriást kereste a szemével. Az intett, és eltűnt a tömegben.
- Hm, mi van itt? – az aukcióvezető gúnyosan mosolygott Hermionéra, úgy vizsgálva őt, mintha egy gusztustalan bogár lenne, épp úgy, mint korábban Lucius Malfoy.
- Ez a második alkalom, hogy undorodva néztek rám - gondolta Hermione fintorogva. - És valószínűleg nem is az utolsó. - De ellentétben Lucius Malfoyjal az árverésvezető nem volt olyan ügyes hogy eltitkolja ezt az ellenszenvet.
- Mit grimaszolsz itt? – kérdezte, és nemes egyszerűséggel oldalba bökte Hermionét a sétabotjával. Hermione legszívesebben kikaparta volna a szemét, de bölcsen nem tett semmit. – Nem szeretem azokat, akiknek van lelkük. Minél előbb megszabadulok tőled, annál jobb.
- Ez az érzés kölcsönös – akarta mondani Hermione. De nem igazán akarta, hogy megint megbökjék.
A férfi újra a tömeg felé fordult, hogy elárverezzen egy másik házimanót (46-os tétel), ezalatt az asszisztensek elvették Hermione régi ruháját, és egy párnahuzatot adtak helyette. Hermione dühbe gurult. - Amint visszatérek az emberi alakomba - gondolta mérgesen - tenni fogok valamit ez ellen.
- Az idő pénz, siess manó – mormolta fenyegetően az árverésvezető, a botjával egy üres ketrec felé irányítva Hermionét.
Hermione a szemét meresztette. Semmilyen körülmények között nem megyek oda be.
- Nos? – az árverésvezető feje lila volt a dühtől. – Befelé!
Egy rövid ideig hezitált, majd lenyelve az undorát és a büszkeségét, Hermione előrébb lépett, elátkozva az aukciókat, a gazdag családokat, és az embereket egyszerre. Az aukcióvezető türelmetlenkedve, durván belerúgott Hermionéba, aki fejjel előre landolt a ketrecben.
A rossz érzés a gyomrában növekedett. Hatásos átkok sorát zúdította gondolatban az árverésvezető fejére, de okosan hallgatott. A korábbi kutatásaiból a házimanókról annyit már megtanult, hogy a durva bánásmódot viszonylag türelmesen fogadják. Nem akarta, hogy bárki tudja, hogy ő valójában Hermione Granger, egy boszorkány. A Zsebpiszok köz nem az a hely, ahol az ember felfedheti, hogy sárvérű.
- Ez a példány, ahogy önök bizonyára meg is figyelték, minőségi darab, kedves barátom Uric Fidus ajándékozta. Épp most bocsátották el a szolgálatból. Ahogy látják, valószínűleg keményen dolgozik és elég energikus. – Az árverésvezető megkopogtatta a ketrec tetejét a botjával, Hermionéra nézve, aki lekuporodott belül.
- Kikiáltási ár: 35 galleon.
Jaj, gyerünk, - gondolta Hermione -, ennél biztosan többet érek.
- 40 galleont hallottam? Igen, negyven galleon, hölgyem.
Hermione kibámult a rácsok között, hogy lássa a látványosságot, ahogyan rabszolgává teszik.
Végigpásztázta a tömeget. Szóval ezek azok az emberek, akiknek valószínűleg a rabszolgájuk leszek életem hátralevő részére – megborzongott - hacsak nem hozom helyre a varázsigét. Meg kell találnom azt az őrült Barquelt, mielőtt még a bűbáj maradandóvá válik.
Hirtelen észrevett valamit, amitől kiverte a víz. Draco Malfoy volt ott Lucius Malfoyjal. - Tehát igazam volt - gondolta gyászosan. - Azért jöttek, hogy még több házimanót vásároljanak. - És Hermione iszonyodva vette észre, hogy Draco pontosan felé mutatott.
Lucius lehajolt, mondott valamit a fiának, egyenesen Hermione felé nézve. Draco komolyan bólintott. Újra egy pillantást vetve Hermionéra, Lucius halványan grimaszolt, majd felemelte kesztyűs kezét.
- Ötven galleon! Ötven galleon a bőkezű Mr. Malfoytól, nagyon köszönöm uram… - az árverésvezető kínosan mosolygott, a szokásos durva hangja hirtelen olajossá vált. A Lucius körül állók körülnéztek és lassan, nagyon lassan arrébhúzódtak és elsomfordáltak, mintha a levegő hirtelen hideggé vált volna.
Egy gőgösnek tűnő férfi a pódiumhoz közel nem nézett ki olyan elfogódottnak, mint mindenki más, amikor megemlítették a Lucius Malfoy nevet. Mindenki feltételezte, hogy az úr külföldi. Gazdagnak látszott, és sikeresnek. Elég szélesnek tűnt ahhoz, hogy megtöltsön egy egész ruhásszekrényt, és úgy is nézett ki, mintha ruhásszekrényt viselne. Húsos kezét hanyagul felemelte.
- 60 galleon a francia Monsieur Thenardier-től! Jól hallom, hetven galleon?
Hermione látta, ahogy Lucius újra lehajol a fiához, ez alkalommal már némi kétellyel a szemében. Draco felnézett, épp olyan finomkodó arckifejezéssel, mint az apja, és határozottan bólintott. És hogy az elhatározását megerősítse, még egyszer rámutatott Hermionéra.
Bár sugárzott róla, hogy helyteleníti, Lucius Malfoy fölemelte a kezét, és így kiáltott:
- Kilencven!
Az aukcióvezető majdnem leesett a székéről. Kilencven galleon egy házimanóért? Zsebkendőjével megtörölte a homlokát, szemei a mohóságtól csillogtak. Nem akart várni.
- Eladva! Eladva a nagyvonalú Mr. Malfoynak, nagyon köszönöm uram, meg kell, hogy mondjam, igazán kitűnően néz ma ki…
A tömeg gyorsan félrehúzódott, mikor Lucius előrement, hogy elvigye a házimanóját.
Draco benézett a ketrecbe és elmosolyodott, szemei hidegen csillogtak, és a mosolya egyáltalán nem volt barátságos. Hermione a ketrec túlsó sarkába húzódott.
Az aukcióvezető folytatta a szégyentelen hízelgését. Lucius ügyet sem vetett rá, felemelte a ketrecet, és intett Dracónak hogy kövesse. A ketrecben Hermione émelygő érzése egyre fokozódott. Behunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon, de amint Lucius elindult, a ketrec himbálózása sem segített sokat.
- A Malfoyoknak fogok dolgozni - gondolta Hermione iszonyodva. - Azt hiszem, rosszul leszek.
Kihajolt a ketrec rácsai közül, és fesztelenül lehányta Lucius Malfoy gyönyörű fekete csizmáit.
oooOOOooo
- Elég arcátlan voltál – kommentálta Draco Malfoy, ahogy kinyitotta Hermione ketrecét – hogy teljesen lehánytad az apám csizmáit. Jól megadtad az első benyomást magadról.
Hermione elpirult zavarában. – Nem volt szándékos - mondta, de nem hangzott túl meggyőzően. – Sajnálom.
- Ne tedd. – mondta Draco, önelégülten mosolyogva, miközben levette a csizmáit. Draco szobájában voltak, néhány órával ezelőtt tértek vissza a Zsebpiszok közből. – Azt hiszem, megérdemelte.
Hermionénak nem jött ki hang a torkán. Mit mondott Malfoy?
- Na ne csak állj ott - mondta gúnyosan. – Szedd össze a csizmáimat, akaszd fel a kabátomat és ügyelj a tűzre. Egyáltalán nem képeztek ki?
Hermione elmotyogott egy bocsánatkérést, és kábultan sietett teljesíteni a parancsokat. Úristen, mit csinálok? – gondolta Hermione, miközben levette Draco válláról a kabátot és felakasztotta. - Házimanó lettem, eltört a pálcám, elárvereztek, mint egy tárgyat, a Malfoy kúriában állok Draco Malfoy szobájában és cseléd vagyok. Még egy meglepetés, és esküszöm, hogy szívinkfarktusom lesz.
Kivágódott az ajtó.
Hermionénak elakadt a lélegzete.
- Draco, hát megérkeztél! – hallotta Narcissa Malfoy hangját.
Hermione bár dermedten állt és ki-kihagyott a szívverése, azt azért még észrevette, hogy Narcissa lélegzetelállítóan szép. Szőke fürtjei az elegánsan omlottak a vállára, és koronaként a fejére feltűzött tincseit kicsi drágakövek díszítették. Az alakjára szabott egyedi ruhakölteménye nagyon drágának tűnt, és egyszerre királynőinek, és bájosnak is nézett ki. Hermionét sárga irigység öntötte el.
- Anya, csak pár órára mentem el – mondta Draco unottan, bosszúságát jól elrejtve.
- Ó, drágaságom, azért ugyanúgy hiányoztál. Ez az az új házimanó? – pillantott Hermionéra.
- Igen, Apa vásárolta…
- Állj – vágott közbe Narcissa. Erősen koncentrálva összevonta a szemöldökét. Hermione meglepetésére szimatolva körbenézett a szobában, mintha megfázott volna, vagy mintha észlelne valamit.
– Sárvérű szagot érzek – mormogta.
Narcissa arcának elváltozása megijesztette Hermionét. Egy pillanattal korábban még szép volt, de most úgy nézett ki, mintha valami ocsmány szagot érezne, finom vonásai visszataszítóan eltorzultak.
- Jaj, ne légy már bolond Anya - mondta vontatottan Draco. – Rajtad és rajtam kívül nincs senki a szobában.
- És rajtam - gondolta Hermione, és minden erejével azon volt, hogy ne vegyék észre.
- De érzem! – bizonygatta Narcissa. – Sárvérű bűz van a szobában.
- Pihenned kéne egy kicsit anya – sóhajtotta Draco, és finoman az ajtó felé tolta. – Miért nem sétálsz egyet a szökőkutaknál?
- Talán igazad van, drágám – mondta Narcissa, hirtelen fáradtabb hangon. – Ja, és szólj annak a manónak, hogy mossa ki a kabátodat. Lehet, hogy belebotlottál valami mocskos sárvérűbe, amikor a Zsebpiszok közben voltál. Szia, drágám – mondta, és megcsókolta a homlokán.
Draco becsukta az ajtót, az égre szegezte a szemét, és ledobta magát az ágyára. Hermione döbbenten és szótlanul állt a kabát mellett.
Draco törte meg először a csendet. – Ez Narcissa volt, egyébként – mondta. Felállt, a szekrényéhez ment, kivett egy öltözet ruhát, és egy bolyhos törülközőt, és elindult a fürdőszoba felé.
- Ő az úrnőd, akinek kérdés nélkül kell engedelmeskedned – folytatta Draco. – Valószínűleg érezte a sárvérű szagot a kabátomon, amikor belebotlottam abba a Grangerbe, szóval jó lenne, ha kimosnád, mielőtt megvádol engem, hogy az ellenséggel cimborálok.
Belépett a fürdőszobába, és bezárta maga mögött az ajtót. Egy kis idővel ezután már hallani lehetett a víz csobogását.
- A francba – mormolta kétségbeesve Hermione.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Én, Lily Evans