1. fejezet – Az átok

A Zsebpiszok köz sikátorai zsúfoltak voltak ezen a délután.

Az utcákon százféle varázsló és boszorkány nyüzsgött, sötét csuklyák mögül meresztették a szemüket, vagy megvetően fixírozták a mocskos, macskaköves utcát, tudomást sem véve a körülöttük lévőkről. Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a Zsebpiszok köz utcái mindig természetellenesen és komoran csendesek maradtak, és folyton félhomályosnak tűntek, még ha ragyogott is fölöttük a nap.

Egy púpos öreg boszorkány Viszályszító bájitallal teli üvegekket árusított száraz, sipító hangon, míg egy gyanús, sötét varázsló sárkány epekövet cserélt galleonra egy sarokban. A boltok koszos kirakataiban hátborzongató tárgyakat halmoztak fel.

Hermione végigosont a Zsebpiszok köz sötét, nyirkos, piszkos utcáin, mélyen a szemébe húzva a csuklyáját. Arca a csuklya alatt eltorzult az undortól. A Zsebpiszok köz egyáltalán nem egy jómódú griffendélesnek, vagy iskolaelsőnek való hely volt. Emlékeztette magát, miért is volt itt.
- Már csak egy megálló - mormolta magának Hermione, ahogy rápillantott a kezében tartott papírra. - Már csak egy megálló és végre kijutok innen.
- Hebridai feketesárkány pikkelyek - állt a lapon, Hermione kecses, rendezett kézírásával. - Búdongó balzsam, hurú tüske, randalór nedv.

A lista utolsó eleme nem lett volna szabad, hogy egy diák kezébe kerüljön, tekintve, hogy igencsak robbanásveszélyes, és a Mágiaügyi Minisztérium szigorúan ellenőrizte, hogy ki férhet hozzá.

De ez nem ijesztette el Hermionét. Ezek a bájital hozzávalók egy kutatásához kellettek, amit késő éjjelenként végzett a pincében. Az utolsó néhány hozzávalót nem árulták az Abszol úton, nyilvánvaló okokból. És Hermione ismerte a helyet, ahol a feketekereskedelem fényes nappal folyt.
Nem mintha szeretett volna a Zsebpiszok közben lenni.

Ahogy egy sarokra ért, egy hangos csődületbe botlott. Ösztönösen megtorpant. Nagy embertömeg gyűlt össze egy emelvény körül, bámulva valamit, nagy volt a lökdösődés, kiabálás, ordítozás. Hermione kíváncsian közelebb merészkedett. Már sok furcsa és szörnyű dolggal találkozott Roxfortban, de amit most látott maga előtt, az volt a legrosszabb. Házimanók ketrecekben, megbilincselve, egymáshoz kötözve mintha rabszolgák lennének.

Hermione hirtelen megállt, és a dühtől falfehéren bámult. Árverés volt. Az árverés vezetője, egy visszataszító, zsíros hajú és ugyanolyan zsíros bajuszú férfi rekedt hangon bemondta minden házimanó árát, sétabotjával rámutatva a ketrecekre és a rácsukat vadul ütögetve. A házimanók a ketrecekben a félelemtől nyöszörögve kuporogtak.

Hermione döbbenetében és felháborodásában szinte megnémult. Hogy merészelik? Lázasan járt az agya. A M.A.J.O.M elnökeként Hermione tudta, hogy tennie kell valami drasztikusat, hogy felszabadítsa azokat a szegény házimanókat. Az agyában mindenfajta gyilkos gondolatok kavarogtak, melyek visszatérő elemei voltak a robbanó gömbök, lángoló kések, hegyes lándzsák és sárkányok. De még mielőtt még fel tudta volna emelni a varázspálcáját, hogy kiszórjon néhány jó kis rontást és átkot az árverésvezető felé, egy hűvös, vontatott hang mellette megzavarta.

- Érdekes itt látni téged, Granger.
Hermione megfordult, hogy szembenézzen Draco Malfoyjal, akivel most a legkevésbé akart találkozni, vagy egyáltalán, soha nem akart látni.
- Mit keresel te egy ilyen helyen? - kérdezte a fiú, hangjából csak úgy sütött a lenézés.
- Semmi közöd hozzá, Malfoy.
- Jöttél hogy vásárolj magadnak néhány házimanót Granger? Jól jönne egy csapat szolga, hogy cipelje utánad azokat a nehéz könyveket, mi?
Hermione majdnem megfulladt dühében. - Házimanókat vásárolni? Ne is haragudj Malfoy, de én nem vagyok egy gazdag családból származó szívtelen, könyörtelen sznob, aki szereti kínozni a manókat különösebb okok nélkül. Ellentétben egyes emberekkel.
- Óh, de érzékenyek vagyunk ma! – gúnyolódott.
Mielőtt még meglegyintethette volna a pálcáját, hogy bemutasson a legpusztítóbb átkai közül egyet, egy drágakövekkel díszített sétapálca lépett be a látóterébe és óvatosan arrébbtolta Dracót. Hermione azonnal észrevette, hogy a bot tetejére egy kígyóból font M betűt véstek.
Aki a sétapálcát tartotta, Lucius Malfoy volt. Hermione lejjebb eresztette a pálcáját, sürgős késztetést érezve arra, hogy mielőbb elhúzza a csíkot.
- Nocsak, nocsak. Mit látnak szemeim? - mormolta Lucius halk, vészjósló hangon. Hermione úgy érezte, mintha az ereiben megfagyna a vér. Az összes düh, amit egy perccel ezelőtt érzett hűvös, elővigyázatos óvatosságba fordult, mely már-már félelemmel volt határos. Reménytelenül kereste a kiutat, de mintha földbe gyökerezett volna a lába.
- Egy fiatal eltévedt kis sárvérű, - kommentálta Lucius. - Ez az a Granger, ugye, Draco? Draco hirtelen elcsendesedett, és bólintott. A fejét egy kissé lehajtotta, a szemét a földre szegezte tisztelettudóan.
- Kíváncsi vagyok, hogy ilyen mugliszületésű boszorkány, mint te, mit keres egy ilyen helyen? Lucius megvetően tekintett Hermionéra, mintha csak egy visszataszító bogarat tanulmányozna, majd figyelmét a fiára fordította. - Draco, kérlek mutasd meg Miss Grangernek a kiutat a Zsebpiszok közből. Ez nem az ő fajtájának való hely. – Draco undorodva, de némán Hermione karjáért nyúlt. Hermione elrántotta a kezét.
- Kitalálok innen egyedül is, köszönöm. – válaszolta csendesen, a haragtól kipirulva.
- Nagyon jó. Akkor javaslom, hogy mutasd is be.

Hermione undorodva elhagyta a helyet. Rémes népség, gondolta mérgesen. A Malfoyok mind ugyanolyanok: szörnyűek, kegyetlenek, és kimondhatatlanul arrogánsak. Valószínűleg azért voltak itt, hogy még több házimanót tegyenek a rabszolgájukká! Megborzongott az utálattól. Balra fordult, elkerülve néhány gyanús kinézetű boszorkányt, és pontosan a Borgins and Burkes előtt kötött ki. Hermione sóhajtott, és megnézte a listáját. Ez volt az. Még mindig a papírt nézve egyet előrelépett…
… És belebotlott egy eléggé baljóslatú küllemű varázslóba.

Az illető meglepett, dühös ordításába egy összetörő üveg össze nem téveszthető zaja keveredett.
- Nézz magad elé, idióta! Ezek a mai fiatal boszorkák… nem tudják, hogy tisztelni kell a náluk idősebbeket. Gyere ide, te lány!

Hermione feltápászkodott a földről, leporolva magát és bocsánatkéréseket hebegve. Borzasztóan megijedt, amikor hirtelen megjelent előtte a varázsló. Idősnek tűnt. Fehér szakálla és vastag, szürke szemöldöke volt hosszú, gubancos hajjal, ami igencsak fésülésre szorult. A vaskos gyapjúkabátja helyenként meg volt foltozva kifakult olívazöld anyaggal. Halkan szitkozódott, ahogy megpróbált felkelni.

- Annyira sajnálom, uram – hebegte Hermione, ahogy felsegítette. Ekkor vette észre, hogy a pálcájára esett, és az eltörött. – Én… én nem láttam önt, és…
- Nem láttál? Hát vak vagy? – kiabálta felháborodottan. Aztán lenézett, és hirtelen elcsendesedett. Hermione is lenézett, és meglátta mi okozta a váratlan csendet, és rájött, hogy nem csak a pálcája volt az egyetlen dolog, ami eltörött az esésben.

Az idősödő varázsló színes, fúvott üvegből készült bájitalos palackokat cipelt, amelyekről Hermione rögtön tudta, hogy mindegyik választékosan tervezett és rendkívül drága lehetett, de most a járdán hevertek tucatnyi sokszínű üvegszilánkként.

Hangtalanul álltak néhány másodpercig.

- Te kis FÉREG! – vicsorgott a mágus. – Pontosan olyan vagy, mint a házimanóm, ő is mindig összetör mindent, amihez hozzáér!
- Annyira sajnálom uram, de kifizetem –
- Ebből a fajtából ezek voltak az utolsók, te nyavalygó kölyök! Nem tudok már többet vásárolni! Ezek kobold kézművesek által fújt, borzasztóan ritka bájitalos üvegek voltak! - A feje már lila volt a dühtől. - Nagyon meg fogod még bánni, hogy egyáltalán találkoztál Barquel-lel, az idézővel! Nindius Satacforia!

Még mielőtt Hermione egyáltalán reagálni tudott volna, Barquel kihúzta a pálcáját, és a lányra szegezve a varázslat szavait mormogta. Hermione hirtelen úgy érezte, mintha zsugorodna.

Rápillantott a kezeire. Az eddigi fehér bőre fakó zöldesbarnává színeződött, és hosszú, vékony ujjai egyre inkább megvastagodtak, megrövidültek és csontosabbá váltak.
Rémülten érezte, hogy fülei megnyúlnak, ahogy ő mind kisebbre ment össze. Végül mindössze már csak egy méter magas volt.

Felnézett. Barquel elment, otthagyva az összetört bájitalos üvegjei darabkáit a járdán. Hermione átlépett az üvegcserepeken. Meglepődött, milyen könnyűnek érezte magát. Próbaképpen megnézte a tükörképét az üvegcserepekben, és hirtelen visszahúzódott, azt kívánva, bárcsak ne látta volna jól. A látvány, ami fogadta rémülettel töltötte el.

Házimanóvá változott.

Hermione kétségbeesetten állt egyedül a Zsebpiszok közben, mindössze egy törött pálcával felfegyverkezve…