Mint férfi a férfival

A napok és hetek gyorsan szálltak el. Szinte észre sem vették, és máris eltelt három hónap. Yohji időnként felhívta a fiúkat, hogy megkérdezze: minden rendben van-e odaát, de barátai mindannyiszor megnyugtatták. Yume szerint azóta, hogy a szüleivel a virágüzletben járt Hiroshi sokkal rendesebben viselkedik mind vele, mind a többiekkel.

Nagi ás Yohji időnként összefutottak itt-ott. Ilyenkor igyekeztek minél barátságosabb hangot megütni, bár érződött köztük némi feszültség.

Ahogy telt az idő és közeledett a szülés a férfi egyre több munkát vállalt át a feleségétől. Egy este aztán arra ért fel az üzletből, hogy lánya a bőröndöt cipeli a lakás ajtaja felé. Pillanatok alatt kezébe vette az irányítást: felkapta a kocsikulcsokat, lerohant a csomaggal, aztán –mint az őrült –vissza Ayáért. Fél órával később már a szülőszoba előtt várakozott. Yumét Sakurára bízta.

Már jó ideje mászkált fel-alá a folyosón, mikor nyílt az ajtó, és egy ápolónő lépett ki rajta, karján egy síró, kapálózó kis „csomaggal”.

-Gratulálok, uram. Kisfiú –szólalt meg mosolyogva, majd átadta neki a babát. Ő meghatódva nézte.

-A feleségem hogy van? –kérdezte aztán.

-Remekül. Nemsokára átviszik egy szobába. Utána beszélhet vele.

-Köszönöm.

Ezután a nővér elvitte a kicsit a csecsemőosztályra, Yohji pedig felhívta a többieket.

*

Egy héttel később kiengedték őket a kórházból. A nagy nap alkalmából Yume is elkísérhette édesapját, az utolsó órákról elkérték. Mikor hazaértek a kislány kiugrott a kocsiból, átvette öccsét édesapjától, majd gügyögve bemasírozott az üzlet ajtaján és egyenesen felvitte a lakásba. Szülei mosolyogva követték. Aya a hosszú fekvés után kissé még bizonytalanul járt, ezért férje gyengéden átkarolta a derekát.

Miután biztonságba helyezte családját Yohji visszament a földszintre, hogy bezárja az üzlet ajtaját. A belső ajtót nyitva hagyta maga mögött. Huzat nem volt, így meglepetten nézett fel, mikor becsapódott.

Egy férfi állt a falnak támaszkodva, arcáról sütött a harag. Ran volt az. Barátja kissé meglepődött, hogy látja, de figyelembe véve a helyzetet inkább nem lépett közelebb.

-Hát te meg hogy kerülsz ide? Glory máris kirúgott? –kérdezte mosolyogva.

-Nem. A múltamat keresem… És te? –Egyelőre higgadtan beszélt.

-Intézem az ügyeimet, ahogy az elmúlt tíz évben mindig. Vagy elfelejtetted? –húzta fel a szemöldökét. Sejtette, hogy a másik nem fog ennyivel megelégedni, hogy látta, mikor megérkeztek.

-Valóban? És mondd csak, miből is állnak ezek az ügyek? Sosem vagy hajlandó beszélni róluk… -hangzott a következő komor kérdés. Yohji felsóhajtott.

-Legyen. Elmondom az egészet, bár vlószínűleg családi botrány lesz belőle… Ülj le, és hallgass végig, mielőtt kardot rántasz…

Pár percnyi súlyos csend után, mialatt összeszedte a gondolatait belekezdett a történetbe:

-Az egész pár nappal azelőtt kezdődött, hogy átköltöztünk New Yorkba. Egész pontosan aznap reggel, mikor telefonáltál. Előző este holtrészegen értem haza. Az ágyamban egy kissé alulöltözött fiatal nőt találtam. Te is tudod, mennyire bírtam akkoriban ellenállni az efféle csábításnak. Reggelre, tiszta fejjel persze megbántam, de nem tudtam visszacsinálni. Az a lány sokkal jobbat érdemelt nálam. Azon kívül az én szívem halott volt… legalábbis akkor még így hittem. Megegyeztünk, hogy elfelejtjük az egészet. Aztán átmentünk Amerikába. Minden éjjel kísértettek az emlékeim. A dolgot eleinte a bűntudatnak tudtam be. Három hónappal később felhívott a kávéházban. Addigra már tudtam, hogy beleszerettem. Közölte, hogy gyereket vár. Akkor jöttem vissza először. Egy héttel később feleségül vettem. Sakura-chan és Omi voltak a tanúk. Azt mondta, hogy mindenkinek jobb lesz, ha más nem is tud róla, így a távházasság mellett döntöttünk. A következő utazásom Yume születésekor kezdődött. Azt hittem beleőrülök az aggodalomba. Ráadásul a reptéren feltartottak. Mielőtt beengedtek hozzá felvásároltam a fél ajándékboltot. Omi remekül szórakozott a viselkedésemen. Nem volt könnyű, hogy évente mindössze két hónapot tölthetek velük, de nem akartam őket veszélybe sodorni, vagy titeket cserbenhagyni. Legutóbb ismét teherbe esett. Nem örültem, hogy megint egyedül kell végigcsinálnia, de tartottam magam a megbeszéltekhez. Amikor az esküvőd előtt telefonáltál neki, és azt mondtad, hogy baleset érte… attól féltem: a babával van valami. –Még most is belesápadt a gondolatba. –Alig értem fel a szobámba, felhívtam. Megnyugtattak, hogy csak a gyerek miatt kellett kitalálnia valamit, amivel megmagyarázza a távolmaradását. Ezzel együtt is alig vártam, hogy elszabaduljak Amerikából. Egy nappal azután, hogy megérkeztem, találkoztam két régi ismerősünkkel… -bizonytalanul sógorára pillantott. –Tottal és Nagival. Életben vannak. A fiuk, Hiroshi Yume osztálytársa. Úgy gondoltuk: semmi szükség rá, hogy újból kezdjük az egész mocskot, így inkább úgy teszünk, mintha korábban nem is láttuk volna egymást. A többi halott. Egy hete megindult a szülés. A fiunk különösebb gond nélkül még aznap este megszületett. Ma hoztuk haza őket. Nagyjából ennyi. Várom az ítéletet… -vigyorodott el.

Ran elgondolkodva felállt. Még mindig dühös volt Yohjira, amiért átverte, de már korántsem annyira, mint eleinte. Ökle lendült, barátja lebukfencezett a székről.

-Így már kvittek vagyunk –mondta, majd felsegítette és egymásra vigyorogtak.

-Ebben az esetben gyere, bemutatlak az unokahúgodnak!

Gyorsan felállította az elborult széket, majd felsétáltak az emeletre.

-Azért Omi is megéri a pénzét… -jegyezte meg Abessinian. –Mikor nemrég beszéltem vele eszébe sem jutott, hogy figyelmeztessen akár téged, akár engem, hogy itt a másik…

-Nyilván nem akart még jobban belekeveredni az ügybe.

-Ennél jobban már nem tudna…

Közben elérték a lakást. Yohji halkan kinyitotta az ajtót, majd bementek. Aya aludt. Ran halványan elmosolyodott, miközben nézte. Majdnem húsz év telt el azóta, hogy utoljára találkoztak. Úgy is hosszú, hogy telefonon gyakran beszéltek egymással.

Yume a kis Yohji ágya mellett ült, és csendesen dúdolt neki. Az ajtónyílásra felnézett, és érdeklődve figyelte az ismeretlen férfit, aki apja mellett állt. Yohji oldalba bökte barátját, majd ő is a kicsihez sétált. A másik követte.

-Kicsim, engedd meg, hogy bemutassam anyu bátyját. Ran, ő itt Yume. A mi kis tündérünk –suttogta.

-Örvendek, bácsikám –szólalt meg a lány mosolyogva, majd a férfi felé nyújtotta kezét.

-Akárcsak én –válaszolta ő, miközben kissé esetlenül megfogta és megrázta azt. Ezután a kiságyba nézett. –Le sem tagadhatnád…

A kisfiú ebben a pillanatban kinyitotta ragyogó zöld szemeit, és kezecskéivel megpróbálta elkapni a feje felett forgó játékokat. Mikor nem érte el őket keservesen sírni kezdett. Édesapja ölbe vette és csitítóan ringatni kezdte. A sírásra Aya is felébredt. Kissé ijedten nézte a gyereket tartó Yohji mellett álló alakot. Eleinte nem is igazán hitt a szemének. Elvégre hogy kerülne ide a bátyja?

Ran arcán halvány mosollyal odasétált húgához és leült mellé az ágyra.

-Gratulálok, Aya. Nagyon szépek…

A nő szemébe könnyek szöktek. Ran vállára hajtotta a fejét és sírva fakadt.

-Úgy hiányoztál… Aggódtam érted. Az esküvőd óta nem is jelentkeztél –mondta szemrehányóan.

-Sajnálom, rengeteg dolgom volt. A lányom meg a barátja már most az esküvőjüket tervezik, pedig egyik sem fejezte még be az iskolát –vágott egy vicces fintort. –Ráadásul Crawford nem könnyíti meg a fia dolgát… Azonkívül találkoztam Seno Asatoval, apa egyik barátjával. Emlékszel rá?

-Halványan…

-Mindegy. Most New Yorkban él. Ott volt az esküvőn. Mondott valamit, ami szöget ütött a fejembe, és muszáj volt utánanéznem. Ezért vagyok most itt. Úgyhogy felettébb hálás vagyok az információért. Legalább megtudtam, hogy a kishúgom férjnél van, és van két gyönyörű gyereke…

-Sajnálom, hogy nem szóltam, de féltem, hogy megharagszol Yohjira. Időnként olyan kiszámíthatatlan vagy…

-Semmi baj. Csak kicsit meglepődtem, mikor láttam, hogy kiszálltok a kocsiból és összesimulva bejöttök.

A baba közben megnyugodott, így Yohji visszatette az ágyába. Mikor felállt és megfordult, a lámpa fénye rávilágított az arcára.

-Apu, mi történt a száddal? –kérdezte Yume kíváncsian.

Erre persze Aya is odakapta a fejét. Szemöldökét felvonva nézett férjéről bátyjára és vissza.

-Ugye még csak véletlenül sem verekedtetek össze?

-Á, dehogy! Hová gondolsz, kicsim? –vigyorgott idétlenül Yohji. –Csak felborultam a székkel. Vagy netalán te látsz valami bunyóra utaló jelet Ran arcán?

A felesége kételkedve megrázta a fejét, de továbbra is gyanakodva figyelte a két férfit, majd lemondón sóhajtott.

-Na, jómadarak, azt hiszem itt az ideje, hogy együnk valamit. Indulás a konyhába –mondta, majd fel akart kelni.

-Azt már nem! Majd mi ketten megcsinálunk mindent, és felhozzuk. Te maradj csak nyugton! –csattant fel Ran. Barátja egyetértően bólogatott, majd levonultak főzni.