Viszontlátás

1.

-Jó napot, ön Takatori Mamoru irodáját hívta. Én Hana vagyok, a titkárnője. Segíthetek valamiben?

-Kérem, mondja meg a főnökének, hogy Fujimiya Ran a Kaitha Kórház harmadik emeletén fekszik. Ha meg akarja látogatni hivatkozzon Kudoh Yohjira, akkor beengedik bármilyen lehetetlen időpontban.

-Átadom az üzenetet, uram.

-Köszönöm, kisasszony. Viszont hallásra!

- Viszont hallásra!

Alig tette le a telefont, mikor nyílt az ajtó és belépett egy jólöltözött fiatalember. Hana mindig elcsodálkozott, hogy képes ez az alig húsz éves fiú ilyen felelősségteljesen vezetni azt a kiterjedt kereskedelmi hálózatot, amit apja és nagyapja halála után örökölt, nem is beszélve a politikai szerepről.

-Jó reggelt, Hana! Keresett valaki?

-Jó reggelt, uram! Épp az imént kapott egy üzenetet telefonon. Egy bizonyos Fujimiya Ran kórházba került… -lenézett jegyzettömbjére. –A Kaitha Kórházban van.

-Nem mondták, hogy mi történt vele?

-Nem, de a telefonáló azt javasolta, hogy ha bemegy hozzá, hivatkozzon Kudoh Yohjira. Jól érzi magát, Mamoru-sama?

-Semmi bajom, csak kicsit megszédültem. Alacsony a vérnyomásom…

A titkárnő aggódva figyelte, ahogy főnöke bizonytalan léptekkel bemegy az irodájába, majd fejcsóválva visszatért munkájához.

2.

Ahogy becsukta maga mögött az ajtót feladta a harcot a testét elöntő remegés ellen. Leroskadt íróasztala mögé, majd a számítógép melletti egyik képért nyúlt, keze azonban annyira reszketett, hogy majdnem leejtette.

„Lehetséges lenne…?”

Szeméből kigördült egy könnycsepp, amit aztán gyors egymásutánban követtek társai. Visszagondolt azokra az évekre, mikor még egyszerűen csak Tsukiyono Omi volt, a Kitten’s House egyik eladója, és barátaival élte napjait.

Akkoriban gyakran kívánta, bár visszatérnének az emlékei. Később, mikor vágya teljesült visszasírta az édes tudatlanságot. A társai azonban akkor is segítették, mellette álltak. Ők voltak a családja, a valódi ugyanis kitaszította. Azok, akik jószándékúan, szeretettel közeledtek hozzá, súlyos árat fizettek érte: az életüket. Végül bosszút állt értük, aztán nagyapja segítségével átvette a Kritiker és a Takatori Vállalatlánc irányítását.

De akkor jött az az ügy… Az Epitaph nevű szörnyeteg… Az utolsó olyan bevetés, amin résztvett… és egyben a végső búcsú Yohjitól.

„Nem élhette túl… A robbanás középpontjában volt…”

-De ez a hívás… -suttogta.

Erőt vett magán és visszatette a fotót az asztalra, majd felállt. Megmosta az arcát és hívta a titkárnőjét.

-Kérem keresse ki nekem annak a kórháznak a címét!

-Már megtettem, uram. Parancsoljon –adta át a papírt.

-Köszönöm, Hana. Ma már valószínűleg nem jövök vissza, mondja le a megbeszélést az értékesítési részleg vezetőivel! –gyűrte zsebre a cetlit. –Viszontlátásra! –és elrohant.

„Meg kell tudnom az igazat…”

3.

-Jó reggelt, hétalvó! Hasadra süt a nap. Mindjárt jön a doki vizitelni, úgyhogy kapd össze magad! Tudod már, hogy mit adsz elő neki?

-Yohji…

-Igen? –vigyorgott rá barátja.

-Szívódj fel!

-Látom, még mindig morcos vagy, ha felébresztenek. Pedig az elmúlt hetekben igazán lett volna időd kialudni magad… és még mielőtt ugrálni kezdesz: emlékeztetnélek, hogy van egy szúrt seb a hasfaladon. Ugye te sem szeretnéd, ha felszakadna?

A válasz mindössze egy kelletlen morranás volt. Yohji mosolygott.

-Jó reggelt, fiam. Már megint a mi titokzatos sebesültünknél ül?

-Már amennyiben Fujimiya Rant titokzatosnak lehet minősíteni… Legyen óvatos, doktor úr, most ébredt, és még harap…

-Mikor tért magához? –kérdezte kissé döbbenten az orvos.

-Tegnap este. Bár csak rövid ideig tartotta nyitva a szemét. Hiába, mindig szeretett aludni…

-Még a végén sajnálni kezdem, hogy túlélted a robbanást…

-Ejnye, öregem, ez igazán nem volt szép tőled… Hát miféle barát az ilyen?! –nézett „kétségbeesetten” a plafonra a másik.

-Ha így folytatod, hamarosan özvegyet csinálok a feleségedből. Lehetetlen alak –fordult az elképedt egészségügyi dolgozóhoz. –Megtenné, hogy legalább egy időre eltünteti innen?

-Hát, én… -nézett tanácstalanul egyikről a másikra szegény öreg.

-Ne aggódjon, Tobuki-sama, már itt sem vagyok –kacagott fel Yohji. –Csak, amíg el nem felejtem, szólok, hogy hagytam egy üzenetet Omi titkárnőjénél, és miután a saját nevemet is megmondtam, nagy valószínűséggel azonnal idejön, ahogy magához tér az első döbbenetéből.

-Értem. Te viszont készülj fel a magyarázkodásra… mindkét oldalon… A kölyök mostanság elég sokat szerepel a médiában. Kétlem, hogy senki nem fogja felismerni. Na meg a visszanyert emlékeid is…

-Tudom. És nem vagyok elragadtatva, hogy ennyire a figyelem középpontjába kerülünk. Na, megyek. Van egy megbeszélésem. Később még benézek. Sayonara, Tobuki-sama. Aya-kun –bökött a homlokához, majd kisétált.

-Nos, talán nézzük azt a sebet… -szólalt meg az orvos.

4.

A kórházban futótűzként terjedt a hír, hogy a névtelen beteg visszanyerte az eszméletét. Azalatt a csekély másfél óra alatt, ami barátja visszaérkezéséig eltelt, a nővérek többsége benézett hozzá valamilyen ürüggyel. Az körülötte lengedező titokzatosság, na meg a kellemes külső felettébb vonzóvá tette a szemükben. És miután Yohji is közülük választott párt, ki tudja, talán… Így igazán érthető, hogy Abessinian megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor barátját látta belépni, nem pedig egy újabb segítőkész ifjú hölgyet.

-Végre. Már nagyon kezdett elegem lenni azokból a fecsegő nőszemélyekből –tört ki belőle. Yohji először értetlenül nézett rá, de aztán visszagondolt a folyosón kuncogó ápolónőkre, akik időnként sóvár pillantásokat küldtek egy bizonyos szoba felé, és felkacagott.

-Ha nem csal a memóriám, eddig mindössze egyszer fordult elő, hogy egy lány üldözött téged a figyelmességeivel. Most viszont akár válogathatsz is… -és tovább nevetett.

-Nagyon vicces… Lehet, hogy te élvezed, ha körülugrálnak a nők, engem viszont zavar. Az életemben nincs helye szerelemről meg családról álmodozó koloncoknak…

-Ne kövesd el azt a hibát, amit én, Aya! –komorult el barátja arca. –Nem tudtad megmenteni. Ne gyötörd magad miatta!

-Az én hibám volt. Nem lett volna szabad belekevernem. De nem erről van szó. Én nem tudom otthagyni a Kritikert. Túlságosan a részemmé vált az évek során. Ehhez az életformához pedig nem passzol a család, te is nagyon jól tudod.

-És a húgod? Vele mi lesz?

-Pár perccel azelőtt beszéltem vele, hogy az a kölyök leszúrt. Boldog és elégedett a mostani életével. Vezeti az üzletet, és fülig szerelmes. Vele nem lesz baj.

-Remélem előbb-utóbb meggondolod magad, mert ez nem élet…

-Nem valószínű.

-Na mindegy –csóválta a fejét a másik. –Beszéljünk valami másról!

5.

Omi a pokolba kívánta a város forgalmát. Útban a kórház felé dugóba került, és vagy egy órába telt, mire sikerült kivergődnie belőle, miközben legszívesebben repült volna. Hajtották a kétségei. Végre sikerült helyet találnia a parkolóban. Bezárta a kocsit és bement.

-Elnézést –szólította meg a portást. –Egy barátomat keresem. Úgy tudom, itt van. Fujimiya Rannak hívják.

-Sajnálom, de nem adhatok ki információt a betegekről, azon kívül nincs látogatási idő, ilyenkor senkit sem engedhetek fel.

-Ezesetben beszélhetnék Kudoh Yohjival? –kérdezte kissé remegő hangon.

-Amennyiben itt van, szólok neki. Mit mondjak, ki keresi?

-Csak annyit, hogy Omi. Tudni fogja.

-Rendben.

Az öreg felemelte a kagylót és a harmadik emeleti nővérszobát hívta. A látogató arrébblépett.

-Asuka, mondd, itt van a férjed?... Valami Omi keresi. Küldd már le, kérlek! Köszönöm. További jó munkát! Pár perc és jön –szólt ki a fiúnak. –Addig üljön le!

-Rendben, köszönöm.

Idegesen ücsörgött az előtérben, kezével a szomszédos széken dobolva, mikor meglátta a lépcső felől közeledő ismerős alakot. Szemeit akarata ellenére ismét ellepték a könnyek. Felpattant és gyors léptekkel barátja elé sietett.

-Tényleg te vagy az, Yohji? –kérdezte elfúló hangon. –Ugye ez nem csak egy álom?

-Hé, kölyök, mi ez a vízesés? Ahányszor látlak mindig az egereket itatod valamiért –feddte meg játékosan ő könnyei miatt. Tovább azonban nem folytathatta, mert Omiból kitört a zokogás, és úgy kapaszkodott belé, mint a hajótörött az uszadékfába. –Jól van, na… Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányoztam neked… -veregette meg a vállát nyugtatóan.

-A fenébe is, azt hittük meghaltál! Mért tűntél el így? Majd beleőrültem a bűntudatba!

-Bűntudat? Ugyan miért volt neked bűntudatod? –lepődött meg az idősebb.

-Én hívtalak oda titeket… Nagyapa akarata ellenére… Az én hibám volt… -felelte lehajtott fejjel.

Yohji megcsóválta a fejét, megragadta Omi vállát, eltolta magától, és megvárta, hogy a szemébe nézzen. Mikor ez megtörtént határozott hangon megszólalt:

-Most jól nyisd ki a füled, kicsi! Eszedbe ne jusson magadat hibáztatni! Csak magamnak köszönhetem, mert engedtem, hogy az a boszorka behálózzon, és megbolondítson a szép ígéreteivel. Annyira el akartam felejteni Asuka halálát, hogy önként és dalolva sétáltam a csapdájába… Felfogtad, vagy esetleg beleverjem a fejedbe? –Barátja halványan elmosolyodott. –Ami a kérdésedet illeti… azért nem jelentkeztem, mert amnéziám volt. „Jégcsap” barátunk felbukkanása után nyertem vissza az emlékeimet. Tegnap este tért magához, ezért telefonáltam.

-Mi történt vele? –kérdezte a másik kissé szégyenkezve, amiért megfeledkezett Ranról.

-Kicsit több acél került a szervezetébe, mint amennyit kibír…

-Tessék?!

-Egy tízcentis pengével a gyomrában került be a kórházba. Mivel nem voltak nála az iratai, és a ruhái kissé… szokatlanok voltak, ő lett „Misticman”, a nővérkék álma… -vigyorgott. Omi kérdő tekintetére folytatta:

-Ma délelőtt több nő fordult meg az ágyánál, mint azóta összesen, hogy megismertük. Reménykedő hajadonok lesik minden kívánságát, ő meg majd megpukkad mérgében, mert nem hagynak neki nyugtot.

-Te meg persze irigykedsz –kacsintott most már felszabadultan a fiatalabb. Ha Rannak van ereje morogni, akkor biztosan jól van.

-Én??? Hová gondolsz, kölyök! Tisztességes házas ember vagyok, eszemben sincs félrelépni.

-Megnősültél? Te? Ugye most csak ugratsz?

-Nem ugratlak. Az a rakás beton és acél, ami rámdőlt, kicsit helyre tett. Asukával boldog vagyok. Mindennél fontosabb számomra. Gyere, bemutatlak neki, aztán megnézzük, hányan legyeskednek Aya-kun körül! –fogta át a vállát, és a lépcső felé indult.