Ismerős a múltból

1.

A férfi kilépett irodája ajtaján, majd beszállt a liftbe. Feleségével megbeszélte, hogy érte megy a kórházba, és együtt mennek haza. Az asszony ápolónő volt. Így ismerkedtek meg. Még néha zavarta, hogy nem emlékszik semmire a múltjából, de boldog volt, és ez a lényeg.

Út közben eszébejutott, amit Asuka előző este mondott neki. Egy eszméletlen férfit vittek be a kórházba, késsel a gyomrában. Elég furcsa ruhákat viselt. Mintha csak egy maffia-filmből lépett volna elő. A dolgot tovább bonyolította, hogy nem voltak nála a papírjai. Igazán különös véletlen, hogy annak idején ő is hasonló körülmények közt került ide.

Töprengés közben elérte célját. A portás már régi ismerősként üdvözölte. Felment a harmadik emeletre. A nővérszoba zárva volt, így elindult a folyosón, hátha találkozik feleségével. Az egyik szoba ajtaja nyitva állt. Mikor benézett rajta megtorpant. Az ágyon egy infúzióra kötött fiatal férfi feküdt. Valahogy ismerősnek tűnt számára. A névtáblára pillantott… az ismeretlen sebesült szobája. Belépett, hogy közelebbről is megszemlélje „sorstársát”. Sápadt arcát rövid, elöl kicsit hosszabbra hagyott barna haj keretezte. Szemei csukva voltak, de ő valahonnan mégis tudta, hogy jéghideg ibolyaszínű tekintet meredne rá, ha magához térne.

Elméjében hirtelen egy kép jelent meg: Egy virágüzletben volt, kezében egy csokor margarétával. Egy vöröshajú és két barnahajú fiatal fiú állt/ült vele szemben, és valamiről beszélgettek. Nem hallotta, miről. Az emlékfoszlány úgy tűnt el, ahogy jött: éppoly hirtelen. Most már biztos volt benne, hogy ismerte a sérültet, de bármennyire erőlködött, semmi más nem jutott eszébe. Csüggedten állt fel az ágy széléről, ahová gondolkodás közben ült le. Úgy döntött egyelőre nem szól Asukának felfedezéséről. Visszament a nővérszobához, amely addigra már nem állt üresen. Öt perccel később elhagyták az épületet.

2.

Aznap éjjel a férfinek különös álma volt. Éjszaka volt. Egy épület tetején állt fekete nadrágban és kabátban, fekete cowboy-kalappal a fején. Mellkasán keresztben egy nagy vörös kereszt látszott. Vele szemben egy nő, pisztollyal a kezében. Ő hirtelen megbénítja egy ostorral, ami az órájából került elő. De még mindig nem adja fel… Harcolnak… Végül leugranak a tetőről. A nő támad… A férfi mond valamit neki… Aztán megnyom egy gombot… A robbanás elsodorja a nőt, kinek arcán végigfolynak a könnyek, mielőtt távozna erről a világról…

Verejtékben fürödve ült fel az ágyban. A felkelő nap megvilágította felesége aggódó arcát, ahogy nézte őt.

-Minden rendben, drágám. Csupán egy rossz álom… -próbálta megnyugtatni az asszonyt. Ő maga azonban biztos volt benne, hogy a képeknek, amiket látott, komoly jelentősége van. Sőt… Talán valóban megtörténtek…

Jobbnak látta, ha egy ideig nem megy a kórház közelébe. Át akarta gondolni a helyzetét. Csakhogy a tudatalattija nem hagyta békén. Álmai állandóan kísértették, mígnem rászánta magát, hogy ismét meglátogassa ismeretlen ismerősét.

Ő azóta sem tért magához. A férfi leült az ágy mellé egy székre. Végül halkan megszólalt.

-Mondd, ki vagy te? Honnan ismerlek, és mit jelentenek az álmok, amik azóta kísértenek, mióta először itt jártam nálad? Ki voltam, mielőtt elvesztettem az emlékeim abban a balesetben? Tudnom kell az igazat…

Ebben a pillanatban, mintha a kérdésére válaszolna, a sebesült motyogni kezdett:

-Yohji-kun… Várj rám… Hamarosan ott leszek…

Ezek az egyszerű szavak valóságos emléklavinát indítottak el a másikban. Már tudta, ki fekszik előtte eszméletlenül…

-Aya-kun…

Szeméből magányos könnycsepp gördült le.  Mindenre emlékezett… és nem tudta, hogy nézzen ezután Asuka szemébe.

3.

Teltek a napok. A férfi egyre több időt töltött barátja betegágyánál. Ha felesége éjszakás volt ő is bennmaradt vele. Asuka kissé meg is lepődött, hisz ez házasságuk első hetei óta nem fordult elő, de nem kérdezősködött. Sejtette, hogy köze van az ismeretlen sérülthöz és a rémálmokhoz, amik kínozzák.

Egyik ilyen este, mikor épp benn volt Ayánál ő teljességgel váratlanul magához tért. Mikor eleinte homályos látása kitisztult és felismerte a mellette álló alakot, elhaló hangon megszólalt:

-Nem ilyennek képzeltem a poklot… Yohji…

-Őszintén szólva én sem így képzelem… Épp ezért remélem, hogy még jó darabig nem kerülök oda. Örülök, hogy végre magadhoz tértél, már komolyan kezdtem aggódni érted. Ki kapott el?

-Egy kölyök… Nekemjött az utcán… Továbbrohant, a kését viszont otthagyta a gyomromban… Hogy a fenébe úsztad meg a robbanást? Ráddőlt az egész kóceráj…

-Nem tudom. Itt tértem magamhoz, teljes amnéziával és törött lábbal. Épp ebben a szobában. Vicces, hogy ha csak pár hónapra is, de teljesült a kívánságom, hogy elfelejtsem azt a mocskot. Sikerült újrakezdenem. Feleségül vettem az egyik itteni ápolónőt, és jólfizető állásom van. Az emlékeim akkor kezdtek visszatérni, mikor először betévedtem hozzád. Ha rendbejössz még számolunk a rémálmaim miatt. Asuka szörnyen aggódik miattuk.

-Asuka?... –mosolygott halványan barátja.

-A feleségem. Érdekes, nem? Ez a név valahogy üldöz engem. De őt már nem engedem bántani. Senki sem veheti el tőlem. Ha másért nem is, ezért hálás vagyok a múltnak… hogy meg tudom védeni.

-Szóltál valakinek, hogy ismersz?

-Nem. Hogy magyaráztam volna meg? A ruháid igencsak felkeltették az emberek kíváncsiságát. Még jó, hogy most nem karddal szaladgálsz…

-És a fiúk? Persiának sem szóltál?

-Eddig még nem volt bátorságom felhívni a kicsit. Távol szeretném tartani a múltamat a mostani életemtől. Félek, hogy Asuka meggyűlöl, ha megtudja ki voltam nem is olyan régen.

-Meg tudom érteni. De nem biztos, hogy jó ötlet eltitkolni előle. Ha kitudódik, hogy túlélted…

-Nem megyek vissza. A Kritiker rosszul jár, ha kényszeríteni próbálnak –mondta zordan.

-Nem hiszem, hogy ilyesmitől kéne tartanod. A vénember meghalt. Az egész szervezet Omi kezében van. Bár ez nem mindenkinek tetszik…

-És Kenken, vele mi van?

-Lecsukatta magát…

-Hogy mi???

-Elszúrt egy akciót és elkapták. Szerencsére csak adatszerzés volt. Ráhúzták, hogy ipari kémkedés. Öt évet kapott.

-Mindig kicsit forrófejű volt. Emlékszel az első két találkozásotokra?

-Nehéz lenne elfelejteni… Először majdnem megöltük egymást, másodszor pedig pozdorjává törtük az üzletet.

-Meg egymást… Mikor hazaértem te még eszméletlenül feküdtél a pult mellett. Kent addigra Omi már felvitte a lakásába.

-Én meg a tiédben ébredtem. Üdvözlés címszóval alaposan felbosszantottál.

-Aha, és ezt a jó szokásomat azóta is megtartottam. Nincs jobb móka kora délelőtt, mint téged idegesíteni… De jobb lenne, ha most már pihennél kicsit. Bárkinek is voltál a bögyében, alaposan elintéztek. Majd holnap reggel még benézek.