Csúfolódók

Eltelt két hét. Túlvoltak Ran esküvőjén, amit persze hatalmas pompával rendeztek meg a város egyik legszebb templomában. A lakodalmi vacsora és a party egy előkelő klubban volt. Manx természetesen ottmaradt, és Omi is átrepült rá Tokyoból, így aztán Yohji most az ő társaságukban tette meg a több órás repülőutat.

A reptéren a vámosok már ismerősként üdvözölték, hisz az elmúlt tíz évben rendszeresen látták. Időnként még most is jót nevettek azon a bizonyos ellenőrzésen. A főtiszt most is így köszöntötte:

-Családlátogatás? Most meddig marad?

-Három-négy hónapot –mosolygott ő. –Jön a második gyerek, addig ki sem teszem a lábam a városból, míg meg nem születik.

-Gratulálok. Újabb kislány, vagy ezúttal fiú lesz?

-Még nem tudom. Legyen csak meglepetés. De remélem fiú.

-Meg tudom érteni. Nekem három lányom van, teljesen elnyomnak… Na meg hogy fogom őket kiházasítani?

-Majd maguk elintézik. Meglátja, túlságosan is hamar… A sógorom lánya tizenhét, de már most eljegyezték.

Közben végeztek a csomagjaikkal, így elköszöntek, majd elindultak. Omiékat kocsi várta a reptér előtt, így őt is el tudták vinni.

Miután kitették fogta a bőröndjét és a hátsó ajtóhoz ment. Felsétált a lakásába, kipakolt, majd lement az üzletbe. Az ajtónyitásra Aya felé fordult, majd a karjaiba vetette magát.

-Végre itt vagy… -suttogta. Yohji szorosan magához húzta és megcsókolta.

-Igen. Már nem bírtam volna tovább. Jól vagytok? –kérdezte aztán megsimogatva a hasát.

-Minden rendben, tegnap voltam az orvosnál. A baba egészséges, és meglehetősen virgonc. Sokkal inkább, mint a nővére volt.

-Nem hagy aludni?

-Időnként az is előfordul, de általában nappal aktívabb. Odaát mi a helyzet?

-New Yorkban semmi gond. A kávézó remekül megy, népszerű. A bátyád fülig szerelmes, és amennyire láttam boldog. Az esküvőn ugyan kissé megszorongatták a firkászok, de semmi komoly. Az sokkal jobban izgatja, hogy mi van a lányával meg az udvarlójával. Remélem én is ilyen békésen fogadom majd Yume fiúját… Ugye még nincs senkije? –kérdezte kissé ijedten, látva felesége mosolyát.

-Nem, legalábbis én nem tudok róla –felelte ő, majd felkacagott, mikor férje megkönnyebbülten felsóhajtott.

-Ez nem vicces… Az én kicsikém még ne pasizzon! Mikor végez a suliban?

-Négykor. Miért?

-Azt hiszem, bemegyek érte.

-Biztosan nagyon örülni fog. Már alig várja, hogy lásson.

-Remek. Viszont négyig még rengeteg idő van. Gyorsan felveszek egy kötényt, és beállok segíteni…

*

Négy óra múlt. A Sanpei Általános Iskola diákjai kiözönlöttek az udvarra. Köztük volt Yume Kudoh is, egy sötéthajú, csillogó fekete szemű kilencéves lány is. Alig ért le a lépcsőn, mikor néhány osztálytársa utolérte és elállta az útját.

-Hé, zabigyerek, honnan szedte az anyád a családneved, a telefonkönyvből? –kérdezte az egyik kölyök. A kislány elpirult dühében.

-Nem vagyok zabigyerek, és a Kudoh az édesapám neve!

-Hazudsz, nincs is apád. Mindenki tudja, hogy az anyád egyedül nevel.

-Nem hazudok! Igenis van apám! –kiabálta könnyes szemmel, de megfogadta, hogy nem fogják sírni látni, és azt sem hagyja, hogy bántsák.

-Igen? Akkor mégis hol van? –szólalt meg gúnyosan egy másik kis huligán. –Talán láthatatlan?

-Ha ennyire tudni akarjátok New Yorkban kell élnie, mert nem hagyhatja ott az üzletét, de amikor csak teheti meglátogat minket. Anyu azt mondta, hogy nemsokára megint itt lesz, és legalább addig marad, amíg meg nem születik a testvérem –felelte fensőbbséges hangon Yume, majd kiöltötte a nyelvét a fiúkra.

-Még ha ez igaz is, te akkor is zabigyerek vagy, és a testvéred is az lesz, mert a szüleitek nem házasodtak össze. Már ha egyáltalán ugyanaz az apátok…

Ez volt az a pillanat, mikor elvesztette a fejét. Nekilendült, hogy a tíz körmével tanítsa móresre az édesanyját sértegető fiúkat. Nem érdekelte, hogy esélye sincs egyedül ekkora túlerő ellen. Csakhogy valaki elkapta a vállát, mielőtt elérte volna őket. Mérgesen fordult meg, de mikor meglátta ki áll mögötte szeméből megkönnyebbülten buggyantak ki a könnyek, majd zokogva vetette magát édesapja karjai közé.

-Apu… úgy ö… örü… lök, hogy… itt… vagy… -hüppögte kétségbeesetten. Yohji magához szorította a gyereket, és nyugtatóan simogatta a hátát. Jegygyűrűjén, amit még a gépen ujjára húzott, megcsillant a délutáni nap fénye. Szeme vádlón tekintett a döbbenten ácsorgó fiúkra.

-Jól van, kicsikém. Most már minden rendben. Itt vagyok… Nyugalom… -suttogta csendesen. Fölemelte a lányát, és ölben vitte a kocsiig. Haragudott magára, amiért nem számított a gyerekek gúnyolódásaira. Nem lett volna szabad ilyesminek kitennie a családját…

Mire hazaértek a kicsi megnyugodott.

-Kérlek, ne mondjuk el anyunak! –szólalt meg halkan. –Nem akarom, hogy aggódjon vagy szomorkodjon…

-Rendben, kettőnk között marad –simogatta meg apja a kezét, amivel az első ülés támlájába kapaszkodott. –Gyakran előfordul ilyesmi?

Yume megrázta a fejét.

-Régebben senki nem piszkált, de amióta az az új fiú az osztályunkba jött minden elromlott. Mindenkit piszkál, aki kicsit is más, mint a többiek. Néhányan úgy gondolják, hogy ez a viselkedés népszerűbbé teszi őket, ezért utánozzák.

-Értem. Ez sajnálatos, de te ne foglalkozz velük. Légy büszke arra, aki vagy! A kedvesség sokkal vonzóbb tulajdonság, mint az undokság, nem igaz?

-De igen –kuncogott válaszként a lánya.

Ezzel le is zárták a témát.

*

Másnap délelőtt –szombat lévén –Yume segített a szüleinek az üzletben. Aya épp lepihent az emeleten, mivel kimerítette az ácsorgás, és a baba is szokatlanul sokat mocorgott. Yohji egy láda virágföldet rakott fel a pultra, mikor megszólalt az ajtónyitást jelző csengő, így a belépő vásárlót nem látta, ellenben azt igen, hogy lánya arcára ráfagy a barátságos mosoly. Odapillantva az egyik kis csúfolódót látta egy fiatal nő oldalán… alighanem az édesanyja lehet. Jobban megnézve ismerősnek tűnt ő is, de hirtelen nem tudta hová tenni.

Láthatóan az asszony is hasonló gonddal küszködött.

-Jó napot kívánok, Yohji Kudoh vagyok. Segíthetek valamiben?

-Igen, jó napot, egy csokor fehér liliomot kérnék… tizenöt szálat. Névnapra lesz, úgyhogy díszcsomagolásban, ha lehet.

-Máris… Még valamit? –még mindig nem jött rá, ki a nő.

-Nem is tudom… Ön mit ajánlana halálozási évfordulóra?

-Ez az elhunyt személyiségétől és életkorától is függ… Fiatal lányok és gyerekek esetén a liliomot javaslom, idősebb ember esetén árvácskát vagy nefelejcset. Fiatal férfi emlékére általában valami erőteljesebbet vesznek, például fekete rózsát, vagy szegfűt…

A gondolatmenetét a csengő szakította félbe. Odatekintve egy pillanatig azt hitte, káprázik a szeme. A rejtély megoldódni látszott. Az ajtóban Naoe Nagi állt. Az asszony Tot volt. Az egykori ellenségeik. A férfi arcán tükröződni látta saját döbbenetét.

A gyerekek kedvéért gyorsan összeszedte magát, majd folytatta a megkezdett mondatot:

-Temperamentumos személyek esetén gyakori a fekete orchidea is, bár az kissé drága. Üdvözlöm, uram. –Közben átnyújtotta az elkészült csokrot. Nagi szótlanul bólintott.

-Azt hiszem, három szál szegfű és három szál orchidea lesz. Mindenkinek egy-egy szál…

-Ki marad ki? –kérdezte halkan Yohji. –Takatori vagy Crawford?

-Crawford –felelte a másik férfi dühösen villogó szemmel.

-Gondoltam. Ő volt a felelős a legtöbb gondért akkoriban… még úgy is, ha az öreget is számítjuk. Yume, kicsim, kihoznád az orchideákat a melegházból? Utána megnézhetnéd, hogy van anyu…

-Máris, apu…

-Drágám, mi kimegyünk a kocsihoz… kicsit megfájdult a fejem… -szólalt meg Tot.

-Rendben. Megvárom a többi virágot, aztán indulhatunk haza.

Miután becsukódott utánuk az ajtó Nagi sötét arccal nézett Yohjira.

-Még mindig megviseli annak a napnak az emléke.

-Ahogy mindannyiunkat. Évekbe telt, mire túljutottam Asuka halálán, és új életet kezdtem Aya Fujimiyával. Ominak még mindig bűntudata van Hirofumi és Masafumi miatt. És a többieknek sem volt könnyű. Ran kishíján elvesztette a húgát. A sors fintora, hogy itt és most, tizenöt évvel a szigeten történtek után, újra egymásba botlottunk. Azt hiszem egyikünknek sem hiányzik, hogy újból ellenségeskedni kezdjünk. A gyerekek nap mint nap találkoznak az iskolában. Erről jut eszembe, kissé megnevelhetnéd a fiadat. Nem valami udvarias… Visszatérve a kettőnk ügyére: békét ajánlok. Ti kiszálltatok, mi meg Amerikába tettük át a székhelyünket. Egyébként is, még mindig téged visellek el leginkább a Schwarzból. Mit mondasz?

A fiatalabb elgondolkozva nézte a felé nyújtott kezet, de végül elfogadta.

-Rendben. De mit fognak szólni a barátaid?

-Omival te is nyugodtan megbeszélheted a kérdést. Kennek veled legjobb tudomásom szerint nem volt személyes összeütközése, Sena meg az Eszett-ügy után szállt be a buliba. Ami Rant illeti… -Elhallgatott, mert Yume visszaért a virágokkal. –Köszönöm, kicsim. Menj fel anyuhoz, kérlek.

-Máris. Viszontlátásra –köszönt el Nagitól, majd felszaladt az emeletre.

-Hol is tartottam? Ja igen. Ran már így is le fogja szedni a fejem, ha megtudja, hogy elvettem a húgát. Ehhez képest ez a békekötés semmi.

-Biztos vagy benne? Benne voltam a szülei elleni lejáratási kampányban, és én is ott voltam, mikor az a bomba felrobbant…

-De nem jókedvedből. Utasításra. És aki a parancsot kiadta, már a pokolban ég. Parancsolj, a virágok. Nyugtasd meg Totot, és kérlek, ezt a szál rózsát helyezd a nevemben Asuka „sírjához”!

-Rendben. Viszlát.

-Viszlát.

Az ajtócsukódás hangja lezárt egy korszakot Yohji Kudoh életében.