Baleset? (9 évvel később)

-Értem… De ugye semmi komoly?... Persze, hogy nem haragszom, nem tehetsz róla, baleset bárkivel történhet… Köszönöm, átadom neki. Remélem, hamarosan meglátogatsz minket. Szia.

Miután Ran letette a telefont aggódó arccal lépett oda kártyázó barátaihoz. Yohji felnézett a lapok közül.

-Valami baj van? –kérdezte.

-Aya nem tud jönni, baleset érte. Azt mondta nem súlyos, de feküdnie kell –felelte ő. Meglepve látta, hogy a másik szemében aggodalom csillan. Igaz, csak egy pillanat volt az egész, aztán eltűnt, mintha ott sem lett volna.

-Micsoda szerencsétlen véletlen! Pont az esküvőd előtt… -jegyezte meg végül.

A fiúk egy darabig még folytatták a játékot, de aztán elmentek lefeküdni.

Ahogy Yohji betette maga mögött az ajtót a telefonhoz sietett. Felesége számát tárcsázta. Türelmetlenül várta a választ. Végre felvették a kagylót.

-Hallo, Kitten’s House.

-Sakura-chan, Yohji vagyok. Mi történt Ayával?

-Á, Yohji-kun! Sejtettem, hogy telefonálsz, mikor Aya-chan azt mondta a bátyjának, hogy baleset érte. Ne aggódj, csak valamivel meg kellett magyaráznia, hogy miért nem megy el az esküvőre. Azt mégsem mondhatta, hogy hat hónapos terhesen nem akarja átrepülni a fél világot…

-Akkor semmi baja? –kérdezte a férfi megkönnyebbülten.

-Semmi. Szeretnél beszélni vele?

-Persze.

-Akkor kapcsolom. –Búgó hang hallatszott, majd a telefon ismét kicsengett. Pár pillanattal később már hallotta is felesége hangját.

-Hallo, itt Aya Fujimiya.

-Szerbusz, drágám. Yohji vagyok.

-Szia. Hogyhogy még fent vagy?

-Ran mondta, hogy baleset ért. Halálra rémültem…

-Nincs semmi bajunk, csak valamivel meg kellett magyaráznom neki, hogy miért nem megyek el…

-Tudom, Sakura-chan már mondta. Csak hallani akartam a hangod… Hiányzol.

-Te is nekem. Mikor tudsz jönni?

-Amint bekötik Ran fejét, indulok. Utána úgysem lesz egy jó darabig munka. Vissza sem jövök, míg meg nem születik a baba. Már alig várom, hogy lássalak titeket. Yume hogy van?

-Neki is hiányzol. Egyébként jól. Az iskolában is szépen boldogul.

-A mamájára ütött. Rám senki nem mert olyat mondani, hogy jó fiú, vagy kiváló diák…

A vonal túlsó végéről kuncogás hallatszott.

-Gondolom imádtad piszkálni a lányokat…

-Hová gondolsz?! –tette a sértődöttet a férfi. –Én soha nem vágtam le a copfját senkinek! Kivéve Yukita Riot… Ja meg Tanaka Aikot… És ott volt még… hogy is hívták…

-Jól van, elhiszem –kacagott fel a felesége. –Most viszont menj szépen aludni. Ha jól számolom, nálatok már jócskán hajnalodik. Jó éjt.

-Rendben. Két hét múlva találkozunk. Addig is nagyon vigyázzatok magatokra. Szia, kicsim.

Letette a kagylót, és mosolyogva feküdt le az ágyra. Két perccel később már aludt, mint a bunda.

*

Reggel későn ébredt. Teljesen kipihentnek érezte magát. Kiugrott az ágyból, lezuhanyozott, majd felvette kedvenc öltönyét: azt, amelyiket az esküvőjén viselt. Igaz, azóta eltelt tíz év, de még mindig olyan volt, mintha most hozták volna az üzletből.

Mikor elkészült ránézett az órájára, és megállapította, hogy ideje indulnia. Aznap övé a délutáni-esti műszak a kávézóban. Mivel nem akart kocsiba ülni, és fél óra múlva le kell váltania Rant sietve kilépett az ajtón.

Éppen lepakolt az irodában, mikor kintről veszekedést hallott. Kinézve azt látta, hogy barátja két enyhén illuminált, meglehetősen dühös vendéget igyekszik meggyőzni, hogy kívül tágasabb. Nagyot sóhajtva sietett a segítségére. Pár perc csatározás után végre sikerrel jártak, majd elnézést kértek a többi kuncsafttól a kellemetlenségért. Ran ezután elment.

Yohji szokásához híven a nyitott irodaajtóhoz legközelebb eső asztalnál ült, és a New York Times aznapi számát olvasta, mikor a nő belépett az ajtón. A férfi egy pillanatra felnézett, aztán ismét az újságba temette arcát. Néhány pillanattal később azonban felkapta a fejét, mivel egy kéz érintette meg a vállát. Beletelt egy kis időbe, mire rájött, kit lát.

-Manx?! –pattant fel, mintha rugó lökné. –Jó ég, ezer éve nem láttalak. Hogy kerülsz ide?

-Volt egy kis dolgom Bostonban. Omi említette, hogy ez a kávéház a tiétek, gondoltam hazafelé meglátogatlak titeket.

-Remek. De ne ácsorogjunk, foglalj helyet! Pat, egy eszpresszót tejjel a hölgynek!

-Köszönöm –ült le a közvetítő. –A többiek?

-Ran pár perce ment el, alighanem a családjával tölti a nap további részét. Ken otthon ül, és töri a fejét valami számomra teljességgel érthetetlen focistratégián. Még mindig edzi a környékbeli kölyköket. Sena valahol a városban mászkál.

-Még mindig nem mondtad el nekik, hogy megnősültél?

-Isten ments! Aya leszedné a fejem… -halkította le a hangját.

-Melyik?

-A feleségemre gondoltam, de most, hogy mondod… Azt hiszem, az öngyilkosságnak van kellemesebb módja is, mint az, ha feldaraboltatom magam a dühöngő sógorommal.

-Én meg úgy gondolom, hogy igazad van –mosolygott a nő.

-Hogy megy az üzlet mostanság?

-Jól. Mamoru tökéletesen kézbentart mindent. És nincs semmi törvénytelenség.

-Még szép. Elvégre tizennyolc sem volt, mikor az egész kóceráj a nyakába szakadt, most meg harmincnégy múlt. Ennyi idő alatt illik beletanulni a dolgokba. Főleg az ő eszével…

-Gondolod, hogy jó ötlet olyan valakit inzultálni, akinek csak egy szavába kerülne a halálod?

-Nem inzultálok én senkit. Főleg nem a „kisöcsémet”. Tudod jól, hogy a fiúkkal egy család vagyunk… Ugratjuk egymást, de komolyan nem veszekszünk. Ez alól persze kivételt képez az, ha Ran megtudja, mi van Aya és köztem… Azért kinyírna.

-De csak ha nem tudja meg, hogy házasok vagytok.

-Akkor is, ha megtudja. Veszélybe sodortam, és azzal, hogy bármikor meghalhatok fennáll a lehetősége, hogy fájdalmat okozok neki. A jóhíre is csorbát szenvedett, hisz az esküvő előtt esett teherbe…

-De utána szült. Ami ugye Gloria Duncanről már nem mondható el. Ran az utolsó, aki emiatt felelősségre vonhat.

-Ha Ran tud a gyerekről, elvette volna Gloryt, mielőtt megszületik. Nem tehet róla, ezért nyugodtan dühönghet Yume és a baba miatt.

-Te is egy héten belül nősültél, mint hogy megtudtad.

-Tudod mit, inkább hagyjuk. Úgysem jutunk dűlőre…

-Rendben. Köszönöm –szólt a pincérnek, aki kihozta a kávét.