Egy új élet

Teltek a hónapok. A fiúknak feltűnt, hogy Yohji nem fut már a nők után. Ugratták is miatta eleget, de ő nem foglalkozott velük. Csak sejtelmesen mosolygott, ha kérdezgették.

Ran azt is észrevette, hogy a küldetéseik alkalmával óvatosabb, de nem tette szóvá. Gyanította, hogy a dolognak köze lehet ahhoz a bizonyos telefonhíváshoz, aminek annak idején hallotta a végét.

Egyik este épp egy missiont értékeltek (átbeszélték az esetleges hibákat, hogy többször ne forduljanak elő), mikor megszólalt a telefon.

-Hallo, Yohji Kudoh! –vette fel Yohji.

-Bevittük Aya-chant a kórházba. Gyere, amint tudsz!

-Értem. Igyekszem jegyet szerezni. Kösz, hogy hívtál –tette le a kagylót. Barátai látták, hogy egy pillanatra megkapaszkodik az asztallapban, mielőtt ismét kézbe veszi, majd tárcsázza egy utazási iroda számát.

-Jó estét, hölgyem. Yohji Kudoh vagyok. Mikor indul a következő gép Tokyoba?... Értem. Akkor arra kérnék egy jegyet. Köszönöm. Viszont hallásra.

Sóhajtva tette le ismét, ezúttal aznap utoljára a telefont.

-Bocs, fiúk, de sürgősen el kell utaznom. A gépem három óra múlva indul, úgyhogy megyek csomagolni.

-Sokáig tart? –kérdezte Ken.

-Úgy egy hónap múlva jövök vissza. Pontosabbat még nem tudok.

-Rendben. Remélem, gyorsan megoldódik az ügy… -mondta Ran. Kissé összehúzta szemeit, mikor erre barátja elpirult. Úgy tűnt számára, hogy Yohji az ő jelenlétében nehezebben tűrte az ilyen kérdéseket, mint mikor nem tudta, hogy ott van. Most is a lehető legsürgősebben eliszkolt.

*

Miután becsukta maga mögött a szobája ajtaját, megszorította nyakában lógó jegygyűrűjét. Nem merte az ujján viselni, a fiúk azonnal kiszúrták volna, és az olyan kérdéslavinát indított volna el, ami valószínűleg végleg maga alá temetné. Jobb nem kockáztatni…

-Tarts ki, kicsim! Sietek hozzád, ahogy tudok… -suttogta.

Szörnyen aggódott Ayáért. Olyan sokat hallani a szülés közben fellépő komplikációkról… És mi van, ha a babával történik valami? Mondjuk a nyakára tekeredik a köldökzsinór, és megfojtja. Oly sok fulladást látott már, jó párat idézett elő maga is. Mi lesz, ha Isten ezzel bünteti az elvett életekért?

-Nem, az nem lehet! Azzal Ayának is fájdalmat okozna, márpedig ő nem ezt érdemli –magáról megfeledkezve hangosan is kimondta a szavakat, de aztán észbe kapott.

„Kezdek pánikba esni” –gondolta. –„El kell foglalnom magam valamivel, mielőtt hülyeséget csinálok.”

Sürgősen nekilátott a csomagolásnak. Amint azzal végzett elindult a reptérre. Miután fenn ült a gépen megpróbált aludni. Sikerült is neki rövid ideig, de aztán álmába is betörtek aggodalmai. A mellette ülő idősebb úr ébresztette fel, mivel láthatóan rémképek gyötörték.

-Minden rendben, fiatalember? Ha segíthetek valamiben…

-Nem, köszönöm, semmi gond, csak aggódom a feleségemért. Épp most születik az első gyerekünk, sőt, lehet, hogy már meg is van…

-Gratulálok –mosolyodott el a férfi. –És tudja már, hogy mi lesz?

-Nem, nem akartuk tudni. Úgy gondoltuk, legyen inkább meglepetés. A legrosszabb az –komorodott el ismét Yohji arca -, hogy majd fél éve nem láttam. Az üzlet miatt állandóan New Yorkban kell lennem, de azt szeretnénk, ha a kicsi Japánban nőne fel. Igaz, mikor tehetem felhívom, de…

-De az nem ugyanaz –fejezte be a mondatot kedélyesen útitársa. –Ne féljen, nem olyan nagy dolog az egész. Nekünk három gyerekünk van, és egyikkel sem volt soha semmi probléma. Igaz, Elza?

-Semmi probléma, meg nem olyan nagy dolog. Ilyet is csak egy férfi képes mondani. Csak egyszer csinálnád végig, akkor egész biztos megváltozna a véleményed… -dohogott az asszony.

-Igazán, kincsem, nem kéne még jobban ráijeszteni erre a szegény fiúra…

-Nem állt szándékomban ráijeszteni, főleg mivel ő –veled ellentétben –láthatóan tisztában van vele mekkora tisztelettel tartozik a női nemnek, amiért biztosítják az emberiség fennmaradását.

Így vitatkoztak egymással még jó darabig, míg Yohji figyelme ismét Tokyo felé kalandozott. Máskor nyilván mókásnak találta volna a két kedves öreget, de most túlságosan ideges volt. Mire a gép leszállt már majd kiugrott a bőréből.

Ezt a vámnál is észrevették, így természetes módon a szokásosnál kicsivel több figyelmet szenteltek neki. Mikor már fél órája váratták anélkül, hogy bármilyen magyarázatot kapott volna odalépett az ügyeletes tiszthez.

-Elnézést, uram, de elárulná miért tart ennyi ideig egyetlen bőrönd átvizsgálása? –kérdezte ingerülten. –Mikor fél éve ittjártam tizedennyi ideig sem kellett várnom. Talán valami probléma van?

-Mégis milyen problémára gondol? –hangzott a nyájas „felelet”.

-Mit tudom én, mondjuk bedöglött a detektoruk, vagy mi… Mindenesetre ez bosszantó.

-Nyugalom, Yohji-kun, nyilván valami apró kellemetlenségről van szó, nem igaz, biztos úr? –kérdezte az épp akkor érkező Omi.

-Mégis hogy a fenébe nyugodjak meg, mikor nem tudom, mi van Ayával, ezek meg… -tört ki most már tényleg dühösen.

-Aya-chan és a baba egyaránt jól vannak, és békésen alszanak a kórházban. Gratulálok, öregem. Kislányod született.

A férfi úgy érezte, mázsás súly gördült le a szívéről. Kissé kótyagosan támolygott oda egy székhez, és leült.

-Biztos, hogy minden rendben? Nem csak azért mondtad, hogy lehiggadjak?

-Úgy ismersz engem, mint aki hazudna a barátjának?

-Nem. Bocsáss meg, de szörnyen aggódtam…

-Nem volt miért. A doki szerint igazán rendes volt a baba. Gyorsan kibújt, és utána hagyta pihenni a mamáját.

-Engedje meg, uram, hogy én is gratuláljak a gyermekáldáskoz. Máris utánanézek a csomagjának.

-Köszönjük.

A vámtiszt belépett a szomszédos helyiségbe, de az ajtót nem csukta be rendesen.

-Még semmit sem találtunk, uram –hallották odabentről.

-Nem is fognak. A fickónak ma született az első gyereke, ezért volt olyan ideges. Kapják össze magukat, hadd rohanjon a kórházba!

-Igenis, uram!

Fél perccel később már a kocsi felé baktattak, miközben Omi barátját ugratta:

-Látod, ha nem idegeskedsz, akkor már rég ottlennénk…

-Te könnyen beszélsz, lennél csak a helyemben, mindjárt nem lennél ilyen vidám… -felelte ő.

-Kösz, inkább nem –kacagott a másik. –Én nem szeretnék titkolózni a többiek előtt.

-Ne is mondd! Egyfolytában kérdezgetik, hogy hogyhogy nem járok mostanában partikra. Időnként már olyan érzésem van, hogy Ran sejt valamit…

-A te érdekedben remélem, hogy tévedsz.

Elérték az autót, így a beszélgetés félbemaradt. Omi a vezetésre koncentrált, Yohji azon törte a fejét, hogy hogyan tovább. Megérkeztek a kórházhoz. Mivel még nem volt látogatási idő leültek a szomszédos kávézó teraszán, és reggelit rendeltek. Miután befejezték az evést az újdonsült apuka észrevette, hogy a szemközti ajándékbolt éppen nyit, így hát arrafelé vették az irányt.

Miután Omi lebeszélte barátját arról, hogy a fél üzletet felvásárolja „csupán” tizenöt csomaggal, három színes lufival „a fiúk nevében”, egy szál vörös és egy szál halvány rózsaszín rózsával felpakolva érkeztek meg Aya szobájához.

-Jóságos ég! –kiáltott fel ijedten a lány, mikor a „csomaghegy” bemasírozott hozzá. –Kifosztottad a játékboltot?

-Sajnos azt Omi nem engedte, így egyelőre kénytelen voltam ennyivel beérni –felelte vigyorogva a férje, miután lepakolta a csomagokat. –Mindenesetre majd legközelebb bepótolom.

A vörös rózsával a kezében odament az ágyhoz, majd leült a szélére.

-Ezt neked hoztam –nyújtotta át a virágot. –Szörnyen hiányoztál.

-Te is nekem –mosolygott Aya, majd átvette a rózsát, és a mellékelt csókot is.

-Hogy érzed magad? Ugye nem fáj semmid? Kényelmesen fekszel? –kezdett sürgölődni a férfi, miután ajkaik elszakadtak egymástól.

-Drágám, már megint túldramatizálod a helyzetet. Nincs semmi bajom, és teljesen jó így az ágy, ahogy van. Nem kell aggódnod –kuncogott a felesége.

-Ez már semmiség ahhoz képest, amit a reptéren művelt. Olyan ideges volt, hogy a vámnál azt hitték: rejteget valamit –szólt közbe Omi, aki eddig csendben nézte a szívmelengető jelenetet.

-Igazán? -kérdezte meghatódva az asszony.

-Nagyon aggódtam értetek. Annyi szörnyűséget hallani nap mint nap a komplikációkról…

-Nos, én nem is zavarok tovább. Gratulálok a kicsihez, Aya-chan. Ezt neki vettem –nyújtott át egy kis zacskót a párnak. –Később még talán benézek. Téged meg várlak az irodámban egy kis ünneplésre. Szeretnék hallani a többiekről is. Viszlát.

Öt perccel az után, hogy Omi távozott Yohji végre a karjába vehette újszülött kislányát, mivel itt volt az etetés ideje, így egy nővér áthozta a csecsemőosztályról. A kis család egy boldog délelőttöt töltött együtt.