Megállapodás

Yohji komoly fejfájással ébredt.

„Ominak igaza van. Tényleg nem kéne ennyit innom” –gondolta, és ezt a meggyőződését csak megerősítette a látvány, ami azután fogadta, hogy kinyitotta a szemét. Egy fiatal nő feküdt mellette, ami ugyebár önmagában még nem volt szokatlan vagy zavaró, csakhogy –és ez volt a lényeg –ez a nő nem volt más, mint Aya Fujimiya, egyik kollégájának és egyben barátjának egyetlen kishúga.

-Jó ég… -motyogta, miközben fejét fogva óvatosan felült az ágyban. –Ran darabokra szed, ha erre rájön.

Öt év telt el azóta, hogy végeztek az Eszett-tel és a Schwarz-cal. Mostanra megszokták, hogy gondos asszonyi kéz felügyeli a háztartásukat, illetve leszoktak arról, hogy barátjukat Ayának szólítsák, hisz olyankor már nem csak ő válaszolt. Igaz, nem sokáig okozott zavart a név, mivel Ran elhagyta a csapatot, mondván: Takatorinak nem dolgozik. Jelenleg ez a tény volt az egyetlen, ami némi reményt adott Yohjinak az életben maradásra.

„Többezer mérföld távolságból csak nem szerez tudomást róla.” –gondolta.

A lány lassan ébredezni kezdett mellette. Felnézett, majd rámosolygott.

-Jó reggelt –köszönt Yohjinak.

-Neked is –felelte kissé idegesen a férfi.

-Valami baj van? –ült fel, így a takaró lecsúszott róla. A férfi elvörösödve nézett az ablak felé.

-Én… ezt nem lett volna szabad… A bátyád…

-A bátyámnak ehhez semmi köze, és nem értem, miért kéne megtudnia. Én akartam, és amennyire emlékszem te sem tiltakoztál, mikor itt találtál. Vagy tévedek?

Ekkor hirtelen bevillant előtte, ahogy belép az ajtón, és Ayát meztelenül találja a saját ágyában.

-Nem. Csakhogy nem voltam józan, és…

-Ha most azzal jössz, hogy csak azért fektettél le, mert túl sokat ittál, esküszöm, kikaparom a szemed –vágott a szavába a nő.

Yohji szomorúan elmosolyodott.

-Csak rajta. Megérdemlem…

Bűntudata csak erősödött mikor látta, hogy a lány szemébe könny szökik. Felemelte a kezét és óvatosan végigsimította az arcát.

-Sajnálom. Te ennél sokkal többet érdemelnél. Nem vagyok méltó rá, hogy sírj miattam.

-Ezt hadd döntsem el én! –felelte ő duzzogva.

-Te nagyszerű lány vagy. Szép, kedves, okos és nyíltszívű. Én viszont nem vagyok jó ember. Sokak vére tapad a kezemhez…

-Bűnözőké –szólt közbe Aya.

-Az nem számít –rázta meg a fejét keserűen. –Akkor is öltem, és még mindig bérgyilkos vagyok, aki képtelen szeretni. Halott vagyok itt, belül –bökött a szívére. –Kérlek, értsd meg!

-Még mindig azt a nőt szereted, igaz? -kérdezte szomorkásan.

-Nem, már nem szeretem, de nem tudok ismét úgy érezni. Bocsáss meg!

-Semmi baj, megértem. Az lesz a legjobb, ha mindketten elfelejtjük ezt az éjszakát.

A férfi bólintott, így ő felállt, majd felöltözött. Miután elment Yohji is felkelt. Egy darabig az ajtót nézte, majd az ágyra pillantott. Ismét elöntötte az önutálat, mikor észrevette a vérfoltot a lepedőn.

*

Yohji egész nap csak lézengett a házban, a fiúknak többször kellett szólniuk neki, mire végre észrevette. Ken már komolyan aggódott érte.

-Szerinted mi baja lehet? –kérdezte meg Senát.

-Nem tudom, de Aya-chan is furcsán viselkedik.

Mielőtt levonhatták volna a megfelelő következtetéseket megszólalt a telefon.

-Halló, Kitten’s House virágüzlet.

-Ken, te vagy?

-Ran? –kérdezte megdöbbenten.

-Igen. Azért telefonálok, mert úgy döntöttem: itthagyom a Khryptonboardot. Azt tervezem, hogy Amerikába megyek és ott folytatom a munkát. Gondoltam megkérdezem, van-e kedvetek velemjönni.

-Hát… megkérdezem a fiúkat, aztán felhívunk. Tudsz adni egy telefonszámot?

-Persze. Ha jöttök, akkor lassan kezdjetek el csomagolni.

-OK.

Ran megadta a számát, aztán elköszöntek.

-Ki volt az? –kérdezte szórakozottan Yohji, mikor belépett az ajtón.

-Ran –felelte Ken. Erre persze már felkapta a fejét.

-Mit akart?

-Otthagyja a KB.-t és átmegy az USA-ba. Azt szeretné, ha mi is mennénk. Mit gondoltok?

-Nem is rossz ötlet. Ott több lenne a munka, a díjazás is magasabb, úgyhogy szerintem megéri –felelte Sena.

-Yohji?

-Egyetértek ugyan abban, hogy anyagi szempontból jobban megéri, de azt is figyelembe kéne venni, hogy odaát elég kevesen ismernek minket, így eleinte nehezen szereznénk megbízásokat.

-Ez igaz, de Ran nyilván nem a vakvilágba indul. Valószínűleg kész tervei vannak a kezdeti időkre –vetette közbe Ken.

-Alighanem igazatok van. Akkor menjünk. De mi lesz az üzlettel?

-Szerintem rábízhatjuk a lányokra. Hisz mindig ők vezetik, ha nekünk dolgunk van.

-Rendben. Akkor szólok Aya-channak, hogy jöjjön be.

-Inkább beszélj vele te! Nekünk mennünk kell. Már így is késésben vagyunk az edzésről.

Mivel Sena egyetértett a koncepcióval azonnal el is indultak, magára hagyva Yohjit, aki életében talán először félt találkozni egy nővel. Még mindig nem tette túl magát az elmúlt éjjelen, és egyáltalán nem volt ínyére, hogy most neki kell közölnie Ayával, hogy elhagyják Japánt. Végül összeszedte magát, és keresni kezdte a lányt. A konyhában talált rá.

Mikor Aya észrevette a férfit, abbahagyta a mosogatást és felé fordult.

-Szeretnél valamit mondani? –kérdezte.

-Ami azt illeti… Nem is tudom, hogy kezdjem. A bátyád telefonált.

-Ugye nem mondtad el neki?! –kiáltott fel ijedten. A másik a fejét rázta.

-Én nem beszéltem vele. De…

-Igen?

-Amerikába készül, és mi is vele megyünk.

A lány megtámaszkodott a szék támláján és lassan leült rá.

-És velem mi lesz?

-Szeretnénk megkérni téged és Sakura-chant, hogy vezessétek az üzletet. Ki tudja, lehet, hogy nem tetszik majd az ottani élet, és visszajövünk. Nem lenne jó, ha mindent előröl kellene kezdenünk.

-Értem. Sakura-channak tetszeni fog az ötlet. Mikor indultok?

-Nem tudom. Erről még nem beszéltünk.

-Nos, ha csak ennyit akartál, akkor én folytatom a munkát –állt fel. A férfi bólintott és kiment. Mikor becsukta maga mögött az ajtót hallotta, hogy Aya elsírja magát.