Fordulat

Három nappal később hajnalban már a repülőtéren búcsúzott a családjától. Ha minden jól megy másnap megismeri az édesanyját. Kicsit tartott ettől a találkozástól, de mindenképp beszélni akart vele. Tudnia kellett az igazat. Az ő szájából akarta hallani az apja nevét.

Glory nem igazán helyeselte a döntését, de megértette mit érez, azon kívül szerette volna, ha Ran megnyugszik végre.

Mióta beszélt azzal az asszonnyal állandóan kísértette az az évekkel ezelőtti éj. Álmában látta Takatori arcát, amint a kardjával a testében várja a halált. Csakhogy zaklatott elméje átalakította a történteket. Mielőtt vége lett volna, még egyszer megszólalt:

-Miért… fiam…?

Ez a helyzet már az értelme épségét fenyegette.

-Vigyázz magadra, apa –hallotta Aya hangját. Ez visszahozta őt a jelenbe.

-Rendben, ne aggódjatok. A mobilom mindig nálam lesz, nyugodtan hívhattok. Ken és Sena itt lesznek és segítenek, ha kell.

-Miattunk ne nyugtalankodj, itt minden rendben lesz –nyugtatta meg felesége.

-A 9023-as tokyoi járat utasait kérjük, kezdjék meg a beszállást az ötös kapunál –hallatszott a hangszórókból. Ran még egyszer átölelte lányát, megcsókolta Gloryt, majd elindult a megjelölt kapun.

*

Miután leszállt a gépről és túljutott a kötelező ellenőrzéseken, egy taxival a Kitten’s House-ba vitette magát. Az üzletben Sakura fogadta. Ez természetes volt, hisz már azelőtt is gyakran besegített a fiúknak, mielőtt azok Amerikába utaztak. Látta a nő arcán, hogy nem ismerte fel azonnal, de miután rájött, ki tévedt be hozzájuk széles mosollyal üdvözölte.

-Micsoda meglepetés! Örülök, hogy látlak. Aya-chan sajnos most nincs itthon.

-Nem baj, akkor majd később beszélek vele. A fél éjszakát a repülőn töltöttem, úgyhogy amúgy is rámfér egy kis pihenés.

-Rendben. Egyébként gratulálok.

-Köszönöm.

Amint a férfi eltűnt a szeme elől Sakura mosolygós arca gondterheltté vált.

„Figyelmeztetnem kell Aya-chant. De hogyan? Egyiküknél sincs telefon…” –gondolta aggódva. –„Ha gyanútlanul beállítanak…”

Egy órával később Ran lejött az emeletről és közölte, hogy elmegy és csak késő délután ér vissza. Megkérte a lányt, hogy ha a húga addig hazaér szóljon neki, hogy itt van.

Sakura kicsit megnyugodott. Így talán még van rá esély, hogy megússzák.

*

Abessinian a Mrs. Tanaka által megadott címet kereste. Hamarosan kiért Tokyo egyik kertvárosába. Mindenütt aprócska házak, kis kerttel körülvéve. A járdán gyerekek labdáztak. Legtöbbjük alighanem az utca végén álló iskolába jár.

Mikor elérte a célját kissé megtorpant. Egy árvaház előtt állt. Az udvaron egy idősödő nő játszott az intézmény kis lakóival. Őszülő hajában még felfedezhetőek voltak a vörös tincsek. Ran csendben nézte, ahogy felkap a földről egy négyéves forma kisfiút, meghintáztatja, majd magához szorítja, hogy megnyugodjon, mivel a kicsi elesett és elsírta magát. Kinyitotta a kaput, majd lassú léptekkel elindult felé. Hallotta, ahogy egy kislány kiabálni kezd:

-Midori-sama, Midori-sama, egy bácsi!

Az asszony felé fordult, letette a gyereket, majd elindult, hogy üdvözölje. Azonban ahogy közeledtek egymáshoz járása elbizonytalanodott, arca óvatos, mégis reménykedő kifejezést öltött.

-Jó napot kívánok. Midori Funaki vagyok, az intézet vezetője. Segíthetek valamiben? –kérdezte.

-A nevem Ran Fujimiya. Azért kerestem fel önt, mert nemrég megtudtam, hogy nem a vérszerinti szüleim neveltek fel, így nyomozni kezdtem. Pár nappal ezelőtt beszéltem két nővel, akik láttak mint csecsemőt. Az egyikük egy nővér a kórházból, ahol születtem, a másik az édesanyám legjobb barátnője. Ő adta meg ezt a címet, mikor elmondtam neki, hogy találkozni szeretnék vele…

Mondandóját félbeszakította, hogy összeszedje magát. Torkában egyre nőtt a gombóc, ahogy az anyja szóra nyitotta a száját.

-Sajnálom, uram, de attól tartok, rossz helyen jár. Igaz, nekem is volt egy fiam, akit örökbeadtam, és ő is ennyi idős lehet, mint ön, de neki vörös haja volt, mint nekem…

Arcán könnyek gördültek végig. Mikor megfordult, hogy elmenjen, Ran a vállára tette a kezét.

-A hajam eredetileg vörös… anya. –Érezte, ahogy az asszony megremeg, majd kitör belőle a sírás. Gyengéden megfordította, majd átölelte. Születése után látta utoljára, mégis… amint meglátta tudta, hogy ő az. Ebben a pillanatban szinte a bőrén érezte azt a mérhetetlen fájdalmat, amit a nő átélt az elmúlt évtizedekben. Percekig tartotta így, szorosan a karjai közt, míg végre megnyugodott. Akkor kibontakozott az ölelésből és alaposan megnézte a fiát.

-Istenem, hogy megnőttél! Magasabb vagy, mint apád volt. Igaz, akkoriban, mikor utoljára láttam, még növésben volt, te viszont már felnőtt férfi vagy… De hát miért ácsorgunk itt? Gyere, üljünk le bent. Már a gyerekeknek is ideje lenne bemenni.

Ezekkel a szavakkal elindult a kicsik felé. Ran követte. Kissé elkomorult most, hogy szóbakerült az apja. Az viszont szöget ütött a fejében, amit a magasságáról mondott. Reiji Takatori aligha lehetett növésben, mikor ő született.

-Sorakozó, csibészek! Indulunk befelé. Nemsokára kész az ebéd, szeretném, ha addigra mindenki megmosakodna. Kioshi, ez neked is szól, fiacskám…

Ebben a pillanatban valaki megrángatta Ran kabátujját. Mikor odanézett egy copfos, feketeszemű kislányt látott.

-A bácsi el szeretne vinni valakit? –kérdezte.

-Nem terveztem ilyesmit –felelte mosolyogva.

-Akkor mit akar tőlünk? –csapott le azonnal a kis cserfes. –Mert ha maga is a házunkat akarja lerombolni, akkor azt lesheti!

A férfi felkacagott.

-Nem akarom lerombolni a házat. Az édesanyámat jöttem meglátogatni, mivel már nagyon régóta nem találkoztunk. Én Ran vagyok. Téged hogy hívnak?

-Minami. És már elmúltam öt éves –vágta ki büszkén.

-Gratulálok. És mondd csak, ki akarja megszerezni a házatokat?

-Egy ronda ürge volt itt tegnap, és hallottam, hogy azt mondta, hogy kell a hely a „nulekáris rakásnak”, úgyhogy el kell tüntetni a pelenkásokat, meg a vén banyát. Persze Midori-samának azt mondták, hogy ők nagyon sajnálják, de ők üzletemberek, nekik is meg kell élniük valamiből, úgyhogy ha nem fizetünk, mennünk kell.

-Értem. Ne félj, majd én gondoskodom róla, hogy itt maradhassatok.

-Igazán? –Öröm volt nézni, ahogy felragyogott a szeme.

-Igazán, de jobb lesz, ha igyekszünk befelé, mielőtt ránkszólnak.

-Rendben –felelte, aztán megfogta új barátja kezét, és szaladni kezdett a bejárat felé.

-Már épp ki akartam menni értetek. Ha nem sietsz a kézmosással, kihűl az ebéded, Minami.

-Bocsánatot kérünk. Már megyek is.

-Ne szidd meg, kérlek, én tartottam fel.

-Látom, értesz a gyerekekhez –mondta az anyja, miközben leültek.

-Gondolod? Pedig a lányomat csak pár hónapja láttam először életemben, annak ellenére, hogy lassan betölti a tizenhetet.

-Ezek szerint van egy unokám?

-Igen.

-De hogy lehet, hogy nélküled nőtt fel?

-Ez egy meglehetősen bonyolult történet... Tizennyolc éves voltam, mikor a nevelőszüleim belekeveredtek egy drogcsempészettel kapcsolatos ügybe, ártatlanul. Még aznap meggyilkolták őket az igazi tettesek, mikor kirobbant a botrány. A húgomnak, Ayának a tizenhatodik születésnapján… Őt a szemem láttára ütötte el szántszándékkal a nagyfőnök sofőrje. Közel két évig kómában volt. Szerencsére mostanra teljesen felépült, de akkor még arra is csak kis esély volt, hogy túléli egyáltalán. Bosszút esküdtem. Néhány hónappal később felkértek, hogy lépjek be egy fejvadászokból álló csapatba. Évekig dolgoztunk azon, hogy leleplezzük annak a bűnszövetkezetnek az üzelmeit. Összesen négyen voltunk: Yohji, Ken, Omi és én. Mikor beálltam közéjük felvettem a húgom nevét.

Az utasításokat egy Persia nevű férfi adta, de az utolsó napokig egyikünk sem találkozott vele. Végül kiderült, hogy ő az elsőszámú célpontunk öccse, és egyben Omi vérszerinti apja. Ez utóbbit már csak a halála után tudtuk meg. Utolsó perceiben közölte, hogy mindannyiunk életét a bátyja tette tönkre. Akkor még Omi is azt hitte, hogy a célpont az apja, de ennek ellenére velünk volt. Bosszút akart állni az anyja, a testvérei és a nagybátyja haláláért. Akkorra már mind a négyünket körözték különböző terrorcselekményekért, amikhez persze nem volt semmi közünk. Végül sikerült likvidálnunk. Néhány hónappal ezután felszámoltuk a teljes szervezetet. A lányom azonban még jóval ez előtt fogant. Az anyját, Glory Duncant évek óta szerettem, de elszakadtunk egymástól. Nem láttam viszont, míg egy nap azt a parancsot nem kaptuk, hogy szabadítsuk ki őt az emberrablók markából. Akkor még nem látott engem, de pár nappal később összefutottunk. Féltem, hogy baja esik, ha itt marad, ezért megkértem, hogy menjen vissza New Yorkba. Pár évvel később ismét összeállt a csapatunk, és odaát, az USÁ-ban folytattuk a munkát. Illetve Omi itt maradt, átvette az apja helyét a családi cég élén. Közben csatlakozott hozzánk egy Sena nevű fiú. Néhány hónapja Omi felbukkant egy új küldetéssel. Egy bizonyos Aya Duncant kellett kihoznunk az emberrablóktól. Így tudtam meg, hogy van egy lányom. Glory és én három hónapja vagyunk házasok. Az esküvő napján tudtam meg, hogy örökbefogadtak. Ez lenne a történetem.

-Édes Istenem… -suttogta az asszony. –Ez szörnyű. Ha ezt tudom, inkább könyörögtem volna Shuitchinak, hogy ismerjen el téged, mint hogy lemondjak rólad.

-Shuitchinak? –kérdezte Ran meglepve.

-Apádat hívták így. Shuitchi Takatori volt a neve.

-Shuitchi Takatori… Mrs. Tanaka úgy emlékezett, hogy Reiji Takatori volt az apám…

-Jóságos ég, dehogy! Reiji egy valóságos szörnyeteg volt. Hálát adtam az égnek mikor meghalt, és az ország megszabadult tőle.

-Igaz. Valóban szörnyeteg volt –mondta halkan a fia. –De hagyjuk a múltat. Minami említette, hogy az árvaház bajban van…

-Tehát erről beszéltetek olyan sokáig?

Ran bólintott.

-Kérlek, mondd el, mi a probléma! Hátha segíthetek.

-Arról van szó, hogy a telek és a ház tulajdonosai néhány hónapja jelentősen megemelték a bérleti díjat. Az új összeget már nem tudjuk kifizetni. Ha pedig nem fizetünk… -szemei megteltek könnyel.

A férfi megfogta a kezét.

-Ne aggódj, csak bízd ezt rám! A kis copfosnak megígértem, hogy megmarad az árvaház, és ha csak ennyiről van szó, akkor igazán könnyű lesz betartanom. Szépen megveszem az egész területet, és nem kell többet bérleti díjjal, meg hasonló kellemetlenségekkel bajlódnod.

-Ezt nem fogadhatom el. Hisz a jó ég tudja, mennyit kérnek érte… -tiltakozott.

-Ezzel te ne foglalkozz, van pár barátom, akik biztosan szívesen beszállnak, ha úgy adódik. Most pedig elköszönök, mert van még egy kis dolgom, de ígérem, hogy hamarosan ismét meglátogatlak. Azonkívül itt a telefonszámom, hívj fel, ha szükséged van valamire! Szia.

-Szervusz, kisfiam. Vigyázz magadra!

*

Fütyörészve lépett ki a kapun, majd a központ felé vette az irányt. Úgy érezte, hogy egy több mázsás szikla gördült le a szívéről, hisz Takatori visszakerült az addigi helyére. Nem igazán tudta, hogy Omi mit fog szólni ehhez a meglepő fordulathoz, hogy ők ketten testvérek, de abban biztos volt, hogy nem fogja bánni.

Jó kedvét még az sem rontotta el, hogy majdnem két órát kellett várnia, mivel öccse épp értekezleten volt. Ennek ellenére megkönnyebbült mikor végre bejutott, hisz csak részben van szó rokonlátogatásról: figyelembe véve azt, amit a kis Minami és az anyja elmondtak, a beszélgetésük igen hamar az üzlet felé fog kanyarodni.

-Jó ég, Ran, te meg hogy az ördögbe kerülsz ide? –hangzott a szerfelett furcsa üdvözlés.

-Japánba repülővel, az irodádba gyalog. Egyébként én is örülök, hogy látlak –felelte, arcán kis mosollyal.

-Bocs, de kissé meglepett, hogy itt vagy. Ülj le! Kérsz valamit inni?

-Kösz, nem. És még mielőtt megkérded, mi a fenét akarok, inkább elmondom magamtól…

Ran beszámolt a vacsorán történtekről és a nyomozásról. Végül így folytatta:

-Ma délelőtt felkerestem az anyámat. Ő elmondta ki volt az apám. Ez az egyik ok, amiért felkerestelek.

-Igen?- Abessinian bólintott, majd rövid hatásszünet után:

-Shuitchi Takatori.

Nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát Omi döbbent arcát látva.

-És a legszebb az egészben, hogy a barátnője nekem REIJI Takatorit mondott. Azóta nem aludtam rendesen. Gondolj csak bele… -csóválta a fejét. –Ha már mindenképp egy Takatori az apám, akkor inkább Persia, mint ő. Na meg… az sem mindegy, hogy az ember a nagybátyját vagy az apját segíti a pokolra.

-Ezek szerint te… a bátyám vagy? –kérdezte még mindig kissé kábán a másik.

-Úgy tűnik. Szólj, ha sikerült megemésztened, mert még mást is meg szeretnék veled beszélni.

-Mondd csak, figyelek.

Ran elmondta neki, amit az árvaházban tapasztalt és hallott.

-Szeretném, ha utánanéznél kicsit a tulajdonosoknak, meg annak, hogy tett-e valaki ajánlatot a birtok megvásárlására.

-Meg akarod venni?

-Igen.

-Rendben. Elintézem, aztán megkereslek. Gondolom a régi lakásodban szálltál meg.

-Köszönöm. Akkor várlak.

Kezet fogtak, aztán Abessinian elindult haza. Út közben különös érzése támadt. Valami azt súgta, kellemetlen meglepetés vár rá. Akkor érzett hasonlót, mielőtt belépett a Campbell irodáját rejtő házba.

Mikor befordult a sarkon egy ismerős autót látott megállni a virágüzlet előtt. Először egy kislány ugrott ki belőle iskolai egyenruhában, majd kiszállt a sofőr is, és kinyitotta az ajtót a mellette ülő fiatal nő számára. Mielőtt kisegítette a kocsiból, átadta a karjaiban tartott csecsemőt a gyereknek. Még ebből a távolságból is látszott, hogy a lányka milyen óvatosan tartja, ahogy elindul vele a bolt bejárata felé. Mint ahogy az is, hogy a férfi féltő gonddal átöleli a nő derekát, gyengéden segítve őt a járásban. Nyilvánvaló volt, hogy a kórházból hozza haza őt és az újszülött gyereket.

Aya döbbenten és egyre dühösebben állt az újságosbódé mellett. A fiatal nő a húga volt. A férfi pedig…

YOHJI KUDOH.

VÉGE A MÁSODIK RÉSZNEK