11.- Befejező rész

Örökké élsz!

Tokyo fényárban úszott. Az utcák, a magas épületek, a híres torony, a kikötők, amerre csak a szem ellát, romantikus fénypontok díszelegtek rajtuk, melyek a lassan leereszkedő köd ellenére is hírdették a tényt: „A jó győz a gonosz felett!”. Egy kis szigeten volt csak sötétség. Az ember nem is gondolná távolról, mondjuk egy 20 emeletes bérházból, hogy azon a szigeten a fák sötét titkot rejtegetnek. Egy titkot, egy sápadt, vészjósló kékes fényt, amely egy épületből szűrődik ki. A sötétség velejárója lenne a csönd is, a természet csöndje. Azonban az apró kis neszeket, melyeket gondosan igyekeztek még hallkabbra venni, nem állatok okozták, hanem emberek. Úgy száz, feketébe öltözött ember vette körül a kupolás épületett, izgatottan várva a megbeszélt jelet, hogy támadjanak.

- Sas madár, sas madár, itt szürke veréb.

- Itt vagyok szürke veréb. Milyen a légtér?

- A légtér vihart jósol. Kezdőállást elfoglaltuk.

- Vettem szürke veréb. Adás vége. – a szemüveges, szakálas férfi letette a telefont, majd a mellette ülő fiatal férfira nézett. – Az emberek készen állnak. Márcsak a macskákra várunk, hogy megadják a jelet. – a másik férfi nem reagált semmit sem Persia szavaira, csak nézte a sötétben megbúvó kupolát.

- Remélem – gondolta magában Hitori – a macskák, azaz a két nő, Manx és Birman nem hibáznak. – kezét ökölbe szorította, és idegesen fürkészte a fákat.

Ezalatt az épület kanyargós folyosóján, az ellenkező oldalakon két alak suhant a terem felé. Az áramszünet miatt még sötét volt, így csak annyit lehetett kivenni, hogy finom idomokkal vannak megáldva. Ahogy közeledtek a Kupolához, egyre világosabb lett. Szinte egyszerre lestek be a tágas terembe, és ami a szemük elé tárult, nem volt valami szívgerjesztő.

A tartályakban fekvő emberek megkezdték az információ átküldését a Kupolának, az pedig Lisette számítógépének. A doktornő lelkesen nézte kis kézimonitorán az áramló információkat. Teljesen belefeledkezett, így nem vette észre a két idegent, akiket amúgy simán láthatott volna.

Koya, látva hogy Eiri mellett Yohji van, Katy mellett pedig Aya, így a még mindig eszméletlen Hórushoz sietett. A fiatal lány fejét egyik karja alá tette, hogy felemelje, majd egész testét magasba lendítette. Mire felállt, Hórus a karjaiban volt. Arréb vitte, mielőtt még őt is megrázta volna a Kupola.

- Sajnálom… annyira sajnálom Hórus, hogy téged is belekevertünk – rogyott le távolabb. – Ha nem keresünk fel a szerrel, még most is híres énekes lehetnél. És… nem tartanánk itt, ahol most vagyunk.

- Semmi baj – hallatszott egy erőtlen válasz. Koya ránézett fiatal társára, majd látva, hogy az kinyitotta szemét, és mosolyog, eddig visszatartott könnyei elindultak lefelé, zuhanórepülésben, a biztos halálba. – Ne sírj. Én döntöttem így. Csak….

- Csak? – kérdezte Koya, hogy biztassa a mondókáját félbehagyó lányt.

- Csak nem igazán értem, mi folyik itt.

- Ezzel én is így vagyok. Tudod, hiába vagyok, illetve voltam Lisette asszisztense, gőzöm sincs, mit is tervezett valójában.

- Szerinted túléljük?

- Hát persze. – nézett döbbenten Hórusra. – Csak mert egy kicsit megsérültél, még nem kell feladnod. Mi vagyunk túl erőben, annak ellenére, hogy csak ketten maradtunk harcképesek. De ott van az a két fiú is.

- Szerinted mellénk állnak? Hiszen eddig ellenük harcoltunk. – fordította a fejét az énekesnő Aya és Yohji felé.

- Biztosan. Hiszen… a mi társaink… és az ővéik …. . Igen. Biztosan. – Talán a sors akarta úgy, vagy az égiek siettek segítségükre, de úgy adódott, hogy a harcképes emberkék, Koya, Hórus, Aya és Yohji egyszerre néztek egymásra, és megértették, hogy most együtt kell harcolniuk. Szinte egyszerre álltak fel, és néztek Lisettre. Nem sokkal később a Kupola hirtelen elsötétült, majd üvegcsörömpölés hasította ketté a pillanatnyi döbbent csendet. Ezután a Kupola újra kékesen izzani kezdett, és bevilágította a termet. A földön, folyadéktól nedves Ken és Omi feküdt kábultan. Mellettük térdelt két társuk, és óvatosan arrébb helyezték, hogy megóvják őket az esetleges további sérülésektől. Fenn, a karzaton Lisette állt szembe egykori két testőrével. Egy darabig ijedten, később gúnyosan nézett rájuk.

- Nocsak. – kezdte beszédét. – Hát idáig jutottunk? Ellenem fordultok? – Koya és Hórus nem szóltak semmit, csak szemüket összeszűkítették. – Ki hitte volna?! OSTOBÁK!!! Nélkülem sehol sem lennétek. – kiáltotta Lisette, majd támadásba lendült. Fehér orvosi köpenye alól kihúzott egy kisebb méretű kardot, és egy gyors mozdulattal előreszúrt. A kard eltalálta Koya egyik karját, aki a hirtelen ért fájdalomtól felszisszent, és a sajgó pontra szorította kezét. – Ha velem tartottatok volna, ti is kaptatok volna a szérumból. Ha-Ha-Ha – nevetett fel – Csak egy kicsit kellett volna várnotok. Koya, hiszen annyi mindenen keresztül mentünk már. És mégis, a cél előtt megtorpansz és ellenem fordulsz.

- Már régóta nem avatsz be a terveidbe. Csak a parancsokat adod. Az elején még azt hittem, hogy amíg nem lényeges, addig nem mondod meg, mi is az igazi terved, de ha eljön az ideje, szólsz nekem. De nem tetted. Minket is csapdába ejtettél, és Eiri meg Katy megsérült.

- Hmm. – egy darabig közönyösen hallgatta, majd egy kis düh villant meg szemében, amit rögtön felváltott a gúny. – Hogy miattam?! Én úgy emlékszem, hogy Eiri akkor sérült meg, amikor a Weiss playboyát védte. Katy pedig egy csata közben. Vagy tévednék? … Koya. – félszemét a kis kézimonitorára vetette, majd Hórusra nézett. – És te, Hórus… neked mi a bajod, hogy ellenem fordulsz? Nagyon jól tudtad, hogy ez nem olyan, mint az éneklés több ezer ember előtt. Itt életre-halálra menő küzdelem folyik.

- Akkor még nem tudtam, mibe is keveredek. – határozott válasz volt Hórustól, de a doktornő ez hallatán hangosan felkacagott.

- Hogy nem tudtad??? Hol voltál eddig kedvesem. Mégis mit csináltál? Amióta velünk vagy, jó pár ember meghalt már, és akkor egyszer sem mondtad, hogy megbántad. Sőt, a lelkiismeretfordalás egyetlen egy szikrája sem látszott rajtad. És most, a cél előtt, azt mondod a szemembe, hogy nem tudtad mibe keveredsz?! – elhallgatott, majd végig mérte a két nőt. Koyát, ahogy még mindig a sajgó vállát fogja, Hórust, ahogy ott áll előtte, megdermedve. – Szánalmasak vagytok. De… - lépett egy kis asztalhoz – most nincs időm veletek foglalkozni. – két kémcsövet összeöntött az asztalnál, majd a lányok felé fordult, szemmagasságba emelve az üvegcsét. – Végre eljött az én időm.

- Micsoda??? – nézett döbbenten rá, majd az üvegre Koya és az énekes.

- Ugyan még nem tökéletes, mert hiányzik belőle még egy alkotó elem, ami a lényegét adja, de így is megfelel a mai alkalomra. – lassan a szájához emelte, de amint megdöntötte volna, egy semmiből jött fémostor kikapta a kezéből. Az üvegcse leesett a földre, nagyot koccant, de nem tört össze. Lisette kétségbeesetten kapott a fiola után, de valahogy mindenki egyszerre. Hórus, végre felébredve dermedt állapotából, Koya, a fájdalma ellenére, és Aya meg Yohji. Mind az üveg után. Egy ügyes csellel azonban a doktornő megkaparintotta, majd elővette kis pisztolyát, és a négy emberre szegezte. – Veszítettetek!!! – az üvegcse tartalmát amint hogy felhajtotta, nagy robajjal több száz ember rontott be a Kupola csarnokába. Közöttük volt Hitori is.

- Add fel Lisette. Már nem menekülhetsz. – kiáltotta fel a nőnek.

- Azt te csak hiszed!!! – fegyverét rászegezte, mire az emberek parancsnoka kiadta a tűz parancsot.

- TŰZ!!!!! – fegyverek ropogtak, és golyók süvítettek Lisette felé. Ayáék lebuktak a földre, hogy őket ne találja el egy eltévedt golyó sem. A doktornőt nagy porfelhő vette körül, így az emberek semmit sem láttak belőle, de úgy gondolták, hogy ezt nem élheti túl. Tévedtek. Lisette ott állt, mint egy szobor, rezenéstelen arccal.

- Mondtam, hogy veszítettetek. Sebezhetetlen vagyok. Ha-Ha-Ha-Ha-Ha.

- TŰZ!!! … TŰZ!!! … TŰŰZ!!!!!! – azonban hiába tüzeltek rá újra és újra, hiába találta el egy-két golyó, Lisette ugyan vérzett, de nem esett össze, nem érzett fájdalmat.

- Enyém a HATALOM!! – kiáltott fel a nő diadalittasan. Annyi év megfeszített munkája, annyi áldozat után végre. GYŐZTEEEEM!!!!!!!! – Hitori ridegen nézte ezt a jelenetett.

- Tch! Nincs mit tenni. – morfondírozott magában, majd oldalra nézett. Ekkor szeme kikerekedett, keze ökölbe szorult. Egyre távolabbról hallotta a parancsnok folyamatos „TŰZ!!” kiáltását, a fegyverek ropogását. Látótere egy bizonyos pontra fókuszált, ami kiemelkedett a háttérből. Lassan elindult abba az irányba. Megállt, majd remegő lábakkal letérdelt. Karja kitárult, és félve, erőtlenül magába zárta a kincset. – Ka… Katy. – hangja először erőtlen és bizonytalan volt, később már csak erőtlen. – Katy. Mi történt… veled?! – szeme félőrültem kereste a sebet, de nem kellett nagyon kutatnia, hiszen akaratlanul is szembeötlő volt a lány testéből kiálló nyíl. Hitori remegve magához szorította Katyt, könnyei pedig eleredtek. Némán zokogott. Egy idő után azonban, valami belső késztetés miatt hátrafordult. Ekkor meglátott egy másik nőt is, ahogy kibomlott barnás haja körbeölelte meggyötört testét, majd két fiatal fiút. Könnyes szeme gyűlölettel telt meg, majd a karzaton álló őrült nőre nézett. Elszántság villant a szemében, majd zsebéből kivette telefonját. – Hozzátok!! – ennyit mondott csak, majd telefonját újra zsebre tette, Katyt óvatosan a falnak döntötte, felállt, és elindult az emberek felé. Zsebre tett kézzel megállt mellettük, majd furcsa mosollyal ránézett Lisettre. Egy darabig még tüzeltek rá, a nő pedig állta a sarat. Hitori pedig csak állt és várt. Egyszer csak egy kéz érintette meg a férfi vállát, mire ő hangosan felkiáltott. – ÁLLJ!!!! – szavára a tüzelés abba maradt.

- Na mi van?! Hitori! Beláttad, hogy nem győzhetsz?! – kérdezte a doktornő tőle. – Most meg min mosolyogsz??!

- Kedvesem. Nézz csak magadra. Több száz golyó találta el a testedet, s az így keletkezett lyukakból patakokban folyik a vér. Az arcod is eltorzult, bizonyára a szer mellékhatása miatt. És… nézd csak kit hoztam neked. – azzal lassan félreállt, és így láthatóvá vált a mögötte álló alak. Magas, fiatal, igen csak jóképű férfi állt ott. Szomorú, meleg tekintetét a nőre vetette, aki lassan felismerte ebben a férfiban a szerelmét.

- To… Toma. Te.. mit keresel itt? – kérdezte zavartan, és értetlenül.

- Hitori, megkeresett engem. Azt mondta, hogy bajban vagy, és szükséged van a segítségemre. De… mi történt veled? – hangja elcsuklott. Aggódott ezért a nőért. Hiszen szerette, és tudjuk jól, a szerelem nem válogat. Ha szeretsz valakit, csak rá gondolsz, csak érte aggódsz, és még ha rosszat is csinál, azt gondolod, hogy ő az ártatlan. Mindent képes vagy neki megbocsájtani. Nem számít, hányszor sebez meg téged, hányszor sírsz miatta, egyetlen mosolyáért, amit feléd küld, megbocsájtasz neki.

- Ne… ne nézz így rám. NE NÉZZ ÍGY RÁM!!!!!! – kiáltotta Lisette, és vértől csöpögő kezeit arca elé tette, hogy eltorzult képét takarja előle. Toma nézte őt. Ahogy mindenki. Némán álltak ott az emberek, és figyelték a két ember párbeszédét.

- Én… én kutattam a szer után. Mindenféle könyvben kerestem… és végül… Megtaláltam!!! – még mindig néma csend volt. – Elhoztam neked. – lassan benyúlt ingzsebébe, ami a szíve felett nyugodott, és kivett belőle egy gyűrött papírt. Széthajtotta, majd felnézett kedvesére, s lágy hangon mondta. – felolvasom neked.

„Az égen most nyugszik le a Hold.

Az égen most kell fel a Nap.

Eddigi életedben nem volt senki sem,

De jött egy pillanat, És megváltozott minden.

Mért szeretsz meg egy idegent,

És mért pont őt.

Mért pont őt keresed,

Mért ő lett az életed

Mért pont ő szeret téged. - Örök kérdések!

Az örökkévalóságig szeretlek.

Mit is jelent ez?!

Csupán annyit: Tiéd a szívem, amíg csak élek.

S ha egy nap mégis

meghalnék, szívem benned örökké él.

A végtelenbe s tovább, szívem benned, s te bennem örökké élsz.”

- Ahogy olvasta, a levegő megtelt kellemes érzéssel. Lisette, fenn a karzaton lassan elvette kezeit az arca elől, és könnyes szemmel figyelte Tomát. Ez a vers szívhez szóló szavakkal árulta el a legnagyobb és legszebb titkot. A szerelem két idegen ember között egy csoda, melynek során életük összefonódik. Senki sem lesz fontosabb, mint a másik, és nincs elválás. A doktornő ránézett a kis monitorra, majd a Kupolára, amint kék fénye bevilágította a termet. Lassan benyúlt a köpenye zsebébe, és megnyomott egy gombot. Abban a pillanatban azonban hirtelen a Kupola kék fénye átváltott pirosra. A csendet hangos vijjogás hasította félbe, ami jelezte, hogy ideje menekülni.

- VISSZA SZÁMLÁLÁS INDUL! – szólalt meg egy gép hang. – 5 PERC MÚLVA ROBBAN! – Lisette térdre rogyott, és arcát újra kezébe temette. Ayáék  rohantak lefelé a lépcsőn. Hatalmas zsibaly közepette a Kupola nyughelyei kinyíltak, és a benne alvó emberek elérhetővé váltak. Mindenki felkapott egyet, és elindultak kifelé. Aya Katyért futott, de már csak a hűlt helyét találta. Koya felkapta Eirit. Hórus mutatta az utat nekik. Yohji, látva Aya kétségbeesett arcát, erőteljesen rákiáltott.

- AYA!! Segíts!! Ki kell vinnünk Omit és Kent. - Azzal Omit ráddobta társa vállára, ő pedig felkapta Kent. – Gyerünk!! – kiáltotta.

Már mindenki kint volt, de nem álltak meg. A tengerhez tartottak, hogy még a robbanás előtt elérjék a hajót. Már a parton voltak, amikor egy hatalmas robaj rázta meg a kis szigetet, amibe beleremegett a föld.

- Lisette hol van?!- kérdezte az egyik kis hajóban ülő énekesnő.

- Nem tudom. Lehet hogy ott maradt. – felelte Koya, miközben barátnéját tartotta karjaiban, és nézte a fák táncát a lángokkal. Mindent elnyeltek. – Vége van. – ez hagyta el utoljára a száját, a múlt lezárása kép, és fejét Tokyo felé fordította. Egy új élet kezdődik.

- Aya. … AYA!!! – Yohji kiáltott rá gondolataiba merült barátjára. De az nem figyelt fel rá. Csak nézte a tűzben égő szigetet, és szemével pásztázta a partot, hátha felbukkan ő. Yohji átnézett a másik kis hajóba. Elmosolyodott. Ott volt a 3 nő, és köztük Eiri.

Az eget ellepte a felfelé szálló engesztelő füst. Mintha csak a sziget az emberek helyett kért volna bocsánatott.

„Bocsáss meg!”

***

Fiatal iskolás lányok nevetgélve léptek ki egy újságos boltból. A legújabb énekesek voltak benne.

- Hallottad?

- Mit?

- Horus visszatért. Olyan szép az új száma.

- Oh, igen. Egyszerűen imádom. … Nézd csak.. Ide le van írva  a dal szövege.

- Muti csak: - kérte barátnőjét, majd olvasni kezdte a dalszöveget.

„Az égen most nyugszik le a Hold.

Az égen most kell fel a Nap.

Eddigi életedben nem volt senki sem,

De jött egy pillanat, És megváltozott minden.

Mért szeretsz meg egy idegent,

És mért pont őt.

Mért pont őt keresed,

Mért ő lett az életed

Mért pont ő szeret téged. - Örök kérdések!

Az örökkévalóságig szeretlek.

Mit is jelent ez?!

Csupán annyit: Tiéd a szívem, amíg csak élek.

S ha egy nap mégis

meghalnék, szívem benned örökké él.

A végtelenbe s tovább, szívem benned, s te bennem örökké élsz.”

- Gyönyörű!!! – egy kávézó mellett mentek el.

- Valóban gyönyörű. – mondta a kávézó teraszán egy fiatal, rövidhajú nő. Kék haját fújta az időnként feltámadó szél. Eleganciájából fél év alatt sem veszített semmit sem. Miután elolvasta az újságot, melyben a mára világszerte ismert Horussal készült cikk volt, és ez a dalszöveg, ami megérintett minden szívet, felnézett az égre. – Valóban vége van.

- Yohjii!!! – integetett egy vidámpark bejáratánál egy csinos, hosszú barna hajú fiatal hölgy. Áldott állapotban volt, gyűrűsujján karikagyűrű. A férfi visszaintegetett, miközben lépteit sietősebbre vette. Amikor odaért a nőhöz, megölelte és megcsókolta, majd átléptek a vidámpark küszöbén.

- Szeretlek Eiri. – mosolygott kedvesére. A távolban felcsendült egy világsztár legújabb slágere: Örökké élsz.

Egy ismerős kis virágüzletben a szokott forgalom volt, rengeteg hölgy vendéggel. Omi és Ken próbáltak helyt állni. A Weiss egy ideje szüneteltette munkáját. Hiszen a legutóbbi küldetés igen csak veszélyes volt, és súlyosan megsérültek. Ki testileg, ki lelkileg. De mára már a boldog hétköznapok elfeletteték a múlt sötét árnyait.

Aya egy korlátnak támaszkodott. Élvezte, ahogy a szél felkapja bíbor hajtincseit. Szeme az óceánt kémlelte. Hirtelen indítatásból oldalra fordította a fejét. Messzebb, egy autóból épp most szállt ki egy fiatal férfi. Ránézett Ayára, majd vissza a kocsijára. Nem sokkal ezután újra nyílt az ajtó, és egy fiatal, barnahajú lány pattant ki belőle. Amint meglátta a korlátnál álló férfit, elmosolyodott, Hitori arcára egy puszit nyomott, majd nevetve rohant Aya felé. Aya önkéntelenül is elmosolyodott, szíve hevesebben kezdett verni. Boldog volt. Hiszen ez a 10 perc is örökkévalóságnak tűnt, míg várnia kellett rá. Katyt, amint odaért hozzá, örömmámorban úszva zárta karjaiba. A robbanás után egy hónappal telefonon felhívta őt Hitori. Kiderült, hogy akkor ő mentette ki a lányt. Azóta viszonylag jó haverságban vannak egymással, Katyvel pedig… hát… dúl a szerelem.

Az óceán közepén, egy kis szigeten, az egykori Kupola helyén, melyből még csak romok sem maradtak, száz és száz rózsaszín virág nyílt. A virágtenger közepén egy síremlék állt.

„Lisette és Toma

Egymás iránt érzett

szerelmükben

örökké élnek.”

VÉGE