Ezt a fanfictiont az animes.uw.hu fanfic-versenyére írtam. Azt még nem tudom, mikor lehet rá azavazni, de amint kiderül közlöm veletek is. És ha tetszik szavazhattok! ^^

Addíg is arigatou, hogy elolvassátok és várom a véleményeket! Kumiko

1. fejezet: Köd előtte, köd utána

Sűrű, sötét felhők tarkították az éjszakai égboltot. Az erdőn, melyben nemrég még ádáz csata dúlt, most kísérteties csend honolt. Aztán a csendet megtörte egy kiáltás…majd még egy….és még egy.

- Inuyasha!

- Inuyasha!

- Inuyasha!

Válasz nem érkezett. A kétségbeesett kiáltások még felcsendültek párszor, majd elhaltak és újra a néma csend vette át a hatalmat. Ha valaki ezen a komor éjszakán bemerészkedett volna a fák közé, már csak fojtott szipogást hallott volna.

- Ugyan Kagome! Biztosan előkerül! – Sango megpróbálta vígasztalni barátnőjét, de úgy tűnt teljesen hasztalan.

- Kagome! – Miroku gyengéden, de határozottan rázta meg a lány vállát - Szedd össze magad! Ma már úgysem tehetünk semmit. Pihennünk kell! - Kagome könnyes szemmel meredt maga elé, mintha fel sem fogta volna, hogy barátai hozzá beszélnek. Aztán nagyon lassan felemelte a fejét és bólintott.

- Rendben.

A szerzetes és Sango gyűjtött pár száraz ágat a tűzhöz. Mire felcsaptak az első lángok már mind a kis tisztás közepén ültek a tábortűz körül. Bár nagyon fáradtak voltak, egyikük szemére sem jött álom. Ugyan ezt nem tudhatták, de ugyanarra gondoltak: az elmúlt nap szörnyű eseményeire.

***

Semmi jel nem utalt arra, hogy ez a nap más lenne, mint a többi. Inuyasháék úton voltak az Ékkő és Naraku nyomában. Már egy hete nem hallottak a démonról, sőt más szellemek sem keresztezték útjukat. Inuyasha azon a véleményen volt, hogy kezd az egész halálosan unalmassá válni.

- Legalább egy ostoba démon megtámadhatná Kagomét!

A lány gyilkos tekintettel meredt a mellette sétáló fiúra, majd:

- Inuyasha! Fekszik! – a hanyou szerencsétlenségére előző éjszaka esett, így ő most kénytelen volt egy pocsolyában landolni. Prüszkölve tápászkodott térdre és sárosan-mérgesen nézett Kagome után, aki időközben már faképnél hagyta.

- Ez most mire volt jó, Kagome!?

- Hogy te milyen ostoba vagy! – húzta fel az orrát Sango, miközben elsétált a vizes Inuyasha mellett. Miroku felzárkózott a szellemírtó-lány mellé és egyetértően bólogatott:

- Az már szent igaz, hogy Inuyasha sosem tudja, hol a határ.

- Mit motyogtok?! - dühöngött a félszellem, miközben azon igyekezett, hogy sikerüljön kikászálódnia a tócsából. – Hé! Hogy mertek itt hagyni?! Várjatok meg! – pár jól irányzott ugrással pillanatok alatt utolérte őket.

- Hol van Shippou? – kérdezte Kagome az épp mellé érkező Inuyashát.

- Hát azt nekem meg miért kellene tudnom, hogy hol kószál, az a szőrcsomó? – tette fel a szerinte igenis jogos kérdést a fiú.

- I-nu-ya-sha! – a lány szemei szikrákat szórtak, így a félszellem, tartva következő szavától, felemelt kézzel hátrált egy lépést.

- Jól van! Megkeresem.

Inuyasha hamar maga mögött hagyta a kis csapatot. Shippou nevét kiabálva rohant a fák között és közben azon gondolkozott, mit fog tenni azzal a nyavalyás kis rókadémonnal, ha végre megtalálja.

- Shippou! Hol vagy te alávaló kis szörnyeteg!? – hirtelen megtorpant. Beleszimatolt a levegőbe. A hűvös szellő ismerős illatot sodort felé: Shippou szagát. De mellette érzett egy másik, ismeretlen szagot is. Úgy tűnt mindkettő közeledik. A hanyou megfordult - épp amikor egy démon csörtetett ki a fák közül. Sovány testét fehér, lepelszerű ruha takarta, szürkés bőre nedvesen csillogott az alkonyi nap sugaraiban. Koponyaszerű fejéből, sápadt fénnyel izzó, kék szemek meredtek Inuyashára.  A fiú – bár elég ocsmány démont látott már hosszú élete során – egy pillanatra megdermedt. Majd miután sikerült elszakítania tekintetét a démon kék szemeitől, pillantása lejjebb vándorolt…a kezére. Akkor vette észre, hogy a csontos ujjak egy apró valamit szorongatnak.

- Shippou! – kiáltotta a félszellem, amikor felismerte az eszméletlen kis alakot. – Mit tettél vele, te girhes dög?!

- Hogy vele? – a hangja jeges volt és túlvilági, aminek hallatán Inuyasha haja égnek állt. - Semmit. Túl gyenge! Semmi hasznom belőle. – azzal elhajította Shippout és Inuyashára nézett. – Ellenben Te, hanyou, erősnek tűnsz és – egy pillanatra lehunyta a szemét – és, oh, igen: tele vagy kétségekkel.

- Tsa! Az biztos, hogy nálad erősebb vagyok. Affelől meg semmi kétségem, hogy egy pillanat alatt elintézlek. – előrántotta a Tessaigát és megindult a démon felé.

- Kaze no Kizu!!! – kiáltotta Inuyasha. A démon meg sem mozdult, nem próbált meg kitérni a támadás elől. A szélborda célba vette a testét, majd mikor elért hozzá…

- Ez nem igaz! Eltűnt! – Inuyasha csodálkozva pislogott felváltva a Tessaigára és a szellemre.

- Hm…Egész ügyes vagy. Köszönöm ezt a kis előételt. – a démon megnyalta a szája szélét és mohón meredt a hanyoura. – Ha a kardod ekkora erővel bír, vajon milyen lehet a lelked?! – Inuyasha még mindig döbbenten markolta a Tessaigát. Nem gondolta volna, hogy ez a gyengének tűnő csontváz képes ellenállni a szélbordának. „Mintha beszippantotta volna az erejét.”

- Inuyasha! – egy ismerős kiáltás szakította félbe a fiú gondolatait. A hang irányába nézett: Kagome állt az ájult Shippou mellett és szörnyülködve pislogott a démon felé.

- Kagome! Tűnj innen!

A démon is felfigyelt a lányra. Összevonta szemöldökét, majd gonosz vigyor terült el az arcán.

- Mi van nálad kislány? Csak nem ékkőszilánkok? Azokkal már elég erős lennék, hogy eltűnjek végre innen. – Inuyashának nem volt ideje elgondolkodni a mondat értelmén, mert a szörny megindult Kagome felé. A hanyou egy pillanat alatt a lány előtt termett és ellenfelének szegezte a Tessaigát.

- Abból nem eszel!!! - mordult rá, majd a magasba szökkenve újabb csapást mért a démonra. De a szélborda ismét hasztalannak bizonyult. „Ez nem igaz!” Inuyashának be kellett látnia, hogy itt nem megy sokra a kardjával. Beletolta tokjába a Tessaigát és puszta kézzel esett neki a szellemnek, aki meglepően fürge volt, sovány, szinte beteges testéhez képest. Kitért a fiú minden csapása elől, de ő maga nem támadott. Aztán mikor megelégelte ezt a macska-egér játékot, felemelte csontos kezét és Inuyasha felé csapott. A támadás váratlanul érte a fiút, nem tudta elkerülni. A karmos kezek az arcába csaptak. Az ütés erejétől egy pillanatra megtántorodott, de sikerült megőriznie egyensúlyát. Vérző arcát  tapogatva, dühösen meredt a démonra. „Ez nem igaz! Ez a szemét dög csak játszik velem.” A tehetetlen düh, hogy nem képes legyőzni ezt az alávaló szörnyeteget, egyre idegesebbé tette. És ez az idegesség a koncentrációja rovására ment. A szellem ismét támadt és Inuyasha ismét túl lassú volt. Amint az ütés elérte, térdei megrogytak és ő elterült a nyirkos földön.

- Inuyasha! – Kagome rettegve figyelte a csatát. Látta, amint Inuyasha elesik és a démon fenyegetően fölé hajol. Letette Shippout és elővette nyilait. Már bánta, hogy egyedül indult a fiú után…de hát bocsánatot akart kérni tőle, amiért olyan durva volt. Ha most itt lenne Sango és Miroku…”De nincsenek!”  Megfeszítette az íjat és lőtt. A démon haragosan felüvöltött, amint a nyílvessző a karjába fúródott. Izzó tekintetét a lányra emelte és megfeledkezve Inuyasháról felé iramodott.

Inuyasha látta, amint Kagome nyílvesszeje eltalálja a szellemet…azonban az csak fájdalmasan felüvölt…pedig a szent nyílvessző…Tovább nem gondolkodhatott, mert meghallotta Kagome sikítását. Pillanatok alatt talpra ugrott és a démon után vetette magát. Karmaival a hátába vájt, így az ismét ráfigyelt. Dühösen hátracsapott. Inuyasha érezte az oldalába nyilaló fájdalmat, de nem törődött vele. Ütötte a szellemet, ahol érte. Majd mikor már annyira kifáradt, hogy úgy érezte mozdulni sem bír, megállt. A démon mosolyogva nézte őt. Néhány helyen, ahol Inuyasha karmai felsértették ocsmány bőrét, szürkés vér folydogált le a testén. De ettől eltekintve, teljesen épnek tűnt. „Pedig ettől már rég ki kellett volna feküdnie.”

- Felesleges úgy erőlködnöd. Te semmit sem tehetsz ellenem! De még hasznomra válhatsz. A shikon szilánkokkal majd később foglalkozom. – megragadta Inuyasha csuklóját. Kagome még látta, amint fekete, felhőszerű, sűrű köd keletkezik és körbefogja a két alakot. Aztán amilyen gyorsan jött el is tűnt…Csend volt az erdőben, halálos csend. És a démon eltűnt…Inuyashával együtt.

***

Azóta nem látták Inuyashát. Az egyetlen nyom, amit találtak a fiú véres haorija volt, amire Kirara bukkant rá egy kidőlt fa egyik ágán. Semmi más. Miroku úgy vélekedett, hogy az a démon bárhová elvihette Inuyashát. Kagome tudta, hogy a szerzetesnek igaza lehet. És azzal is tisztában volt, hogy az a démon megpróbálja majd megszerezni tőle az ékkőszilánkokat. Nagyon meg akarta találni Inuyashát, de azt nem kockáztathatta, hogy a maradék shikon-darabokat is elvegyék tőlük.

Mire felkelt a nap Kagome döntött: biztonságba kell helyezniük az ékkőszilánkokat. És útközben talán rátalálnak Inuyashára is. Egy biztos: ezt az erdőt el kell hagyniuk.

***

Inuyasha úgy érezte, mintha egy örvénylő folyó dobálná a testét. Egy csepp erőt sem érzett magában, de tudta, ki kell jutnia innen. Érezte a csuklóján a hideg, csontos ujjak szorítását és sűrű, fojtogató levegőt szívott tüdejébe. Hirtelen ötlettől vezérelve – bár a fekete felhőtől semmit sem látott – felemelte szabad kezét és karmaival arra a helyre csapott, ahol a démont sejtette. Még maga is meglepődött, hogy sikerült eltalálnia. A szorítás lazult a kezén, majd végül elengedte. Metsző szél csapott az arcába és azon kapta magát, hogy repül… Hogy mi? A kutyák nem repülnek! „De akkor én…zuhanok!”

Hatalmas puffanással ért földet egy kidőlt fa törzsén. Megtapogatta fájó csontjait, mintegy ellenőrizve, mindene meg van-e. Úgy tűnt meg van. És bár szörnyen sajgott az egész teste, egyben volt. Felnézett és látta, amint a ködtenger, ami az előbb még körülvette, ismét felé tart. Leszállt a tisztás közepén és a démon kilépett belőle.

- Ostoba hanyou! – az arca vérzett, ahol Inuyasha vaktában eltalálta. Megindult a fiú felé. A félszellem tisztában volt vele, hogy ilyen állapotban, nincs elég ereje, hogy megkűzdjön vele. És bár gyűlölte még a gondolatát is, tudta az az egyetlen esélye, ha menekül. Nem félt a haláltól…de amíg nem találta meg Narakut nem fog meghalni! Feltápászkodott a fatörzsről és futásnak eredt. Nem törődött vele, hogy haorija beleakadt a fa egyik ágába és most magára hagyatva lóg rajta. Rohant, amennyire maradék ereje engedte…de túl gyenge volt. A fekete köd ismét körülölelte és újra az örvényben találta magát.

- Repülj egyet kutyuli! Nekem holtan is megfelelsz. Csak a lelkedet akarom! – a felhő eloszlott és Inuyasha megint zuhant. A földet érés ezúttal nem volt olyan szerencsés, mint elsőre. Éles fájdalom hasított a fiú homlokába és mellkasába. Érezte, amint a bordája megreped a kemény földdel való durva találkozástól. Megpróbált felülni, de sajgó tagjai csak annyira engedelmeskedtek, hogy a hátára forduljon. Amint felnézett, látta, hogy a szellem ott áll mellette.

- Mit…akarsz…még?! – kérdezte Inuyasha dühösen, mert azzal tisztában volt, hogy ennek a démonnak semmit sem kell tennie: ő úgyis meghal. Csak azt sajnálja, hogy nem állhatott bosszút Narakun.

- A kétségek gyötörte lelkedet akarom! – lehelte a démon és kezét felemelve a fiú tehetetlen teste felé lépett. Inuyasha sosem adta még fel a harcot, de most nem érzett magában egy cseppnyi erőt sem. Lehunyta máskor oly élénken csillogó aranybarna szemeit és várta a halált…de nem jött. Helyette valami kellemes, sosem érzett édes illat csapta meg az orrát és egy halk, csengő hangot is hallani vélt.  Sosem hallott még ilyen csodásat. Megnyugodott és még egy apró, fáradt mosolyra is tellett erejéből, mielőtt engedett volna a hívogató sötétségnek.