Kiyone a kunyhója felé tartott. Már besötétedett, mikor elindult a faluból és az éjszaka most súlyos lepelként borult az erdőre. Ilyen különösen sötét éjszakán még egy harcedzett férfi is alig merte betenni a lábát a rengetegbe, nem hogy egy nő. De Kiyone nem félt. Régóta ez az erdő volt az otthona és bár a falu a közelben volt ő jobban érezte magát, ha imádott növényei között lehetett. Napközben ugyan gyakran volt a falusiakkal, de úgy érezte, nem tartozik közéjük. Ő volt a falu gyógyítója és egyben a gyermekek tanítója. És mégis…tudta, ha kiderülne róla az igazság, az emberek elfordulnának tőle, akármennyire is kedvelik most. Hiába: mind egyformák. Nem bíznak a hozzá hasonlókban.  Mélyet szippantott a hűvös, éji levegőből és megszaporázta lépteit. Hosszú volt ez a nap és most minden vágya az volt, hogy végignyújtózhasson párnái között.

Hirtelen megtorpant. Nem messze tőle, jobb felől mintha valaki beszélt volna, majd egy ismerős aura közelségét is megérezte. Dühösen felmordult és a hangok irányába rohant. „Ha az az átkozott megint megtámadott egy embert, én esküszöm…”  Megmarkolta az obiján lógó kis zsákocskát. Általában jól látott a sötétben most mégis csak megérzéseire hagyatkozhatott, azt illetően, merre is tart. Aztán a Hold végre kikandikált a sűrű felhők közül és Kiyone meglátta az imént hallott hang forrását.  Egy magas, sovány alak állt egy látszólag magatehetetlen test fölött. A lány megkerülte azt a néhány fát, ami elválasztotta a két alaktól, majd kilépett óvó takarásukból.

Amint megérezte az ismerős illatot, a csontvázszerű teremtmény ijedten nézett fel és hátrált egy lépést.

- Te?! – kérdezte, sápadt-kék szemeit a lányra emelve.

- Tűnj innen Tsitoki! – már csak egy karnyújtásnyira volt a démontól, aki izzó haraggal nézte őt.

- Hagyj….békén! – a démonnak csak néhány köhögésre futotta az erejéből.

- Soha! – Kiyone még közelebb lépett hozzá, nem törődve a szellem fenyegető morgásával, miközben kezét továbbra is az apró erszényen tartotta. Úgy tűnt a démonnak egyre nagyobb erőfeszítésébe kerül a légzés. Vetett még egy utolsó, gyűlölettel égő pillantást a lányra, majd megfordult és eltűnt a fák között.

Kiyone még nézte egy darabig a helyet, ahol az imént még a démon állt, majd észbe kapott és a földön heverő alakhoz lépett. Letérdelt mellé, hogy megnézze, mennyire súlyosak a sérülései.

- Egy hanyou. – halványan elmosolyodott, amint meglátta az ájult fiú kutya-füleit. „Szerencséd volt…És nekem is.” A félszellem ruhája – vagyis ami megmaradt belőle – több helyen véres volt. Hosszú, fehér haja kócosan terült szét az avarban, homlokáról apró vércsík folydogált le szép vonású arcán. Kiyone óvatosan felültette, átkarolta a derekát és ernyedt jobb kezét átvetette a vállán. Nagy nehezen sikerült felállnia. Azonban amint megtett pár lépést már érezte, a fiú túl nehéz neki. De tudta, ha itt hagyja, Tsitoki visszajön és….Még sosem hagyott meghalni senkit. „Téged sem foglak!!!” 

Az út a kunyhójáig nem bizonyult sem könnyűnek, sem pedig kellemesnek: az apró kövek és a fű alatt alattomosan megbúvó faágak csak még jobban megnehezítették a dolgát.  Ráadásul sajgó izmai minduntalan megállásra kényszerítették. Aztán mikor végre meglátta kis háza kirajzolódó körvonalait a sötétben, összeszedte maradék erejét és egy kicsit gyorsított a tempón. Néhány keserves méter után elért az ajtóig. De amint átlépte a küszöböt, minden ereje elhagyta és térdei is felmondták a szolgálatot. Összecsuklott, magára rántva a hanyout is. A fiú arca a melleibe fúródott és bár Kiyone tisztában volt vele, hogy Ő az egészből semmit sem érzékel, halványan elpirult.

- Na! Szállj le rólam! –  annyi jó azért származott ebből az attrakcióból, hogy a fiút így rögtön az ágyára tessékelhette: finoman legurította magáról a testét, aztán feltápászkodott a földről és odament  a hatalmas faládához, amiben a gyógynövényeit tartotta. Miután mindent megtalált, amire szüksége volt és magához vett egy tál vizet is, visszasétált az ágyhoz, hogy ellássa a hanyou sérüléseit. Egyik sem tűnt túl súlyosnak leszámítva azt a mély vágást a homlokán. Lecsatolta az oldalán lógó ütött-kopott kardot, amit aztán óvatosan a fal mellé állított. Lemosta földtől és vértől mocskos testét. Ahogy a keze a fiú forró mellkasához ért, hirtelen visszarántotta. Soha nem érzett még olyan kellemes érzést, mint az imént. Ismét elpirult, majd dühösen megrázta magát és folytatta a mosdatást. De az az érzés még akkor is ott motoszkált, mélyen a szívében, amikor bekötözte a sebeket. Egy ideig még nézte az alvó fiút, feltett szándéka volt, hogy vigyáz rá egész éjszaka. De aztán a kimerültség győzött felette és ő is elaludt. Észre sem vette, hogy álom és ébrenlét határán a fejét a hanyou mellkasára hajtotta.

***

Kiyone valami kellemes, de ismeretlen illatra ébredt. Az is szokatlan volt, ahogy fejét a párnájába fúrta a felkelő nap első sugarai elől. A párna mozgott: fel-le, fel-le, mintha lélegezne… A lány olyan gyorsan pattant fel, mint élete során még egyszer sem reggeli ébredés után. A félszellemre nézett, majd a piros foltra a mellkasán, amit annak köszönhetett, hogy az ő arca egész éjszaka ott pihent. Pár percig még zavartan pislogott a fiúra. Aztán mikor végre sikerült összeszednie magát kicserélte a kötéseket. Úgy döntött aznap nem megy le a faluba, ha szükségük van rá, tudják, hol találják. „Arra azért vigyáznom kell, nehogy meglássák őt.”  

Egész nap ápolta a fiút, aki gondoskodása ellenére estére belázasodott. Úgy tűnt Tsitoki már majdnem megkapta, amit akart. Kiyone elég ilyen állapotban lévő embert látott már és tudta, hogy minden ezen az éjszakán múlik. Ha a félszellem elég erős, könnyedén átvészelheti, de ha nem…

Az ágya mellett térdelt és vagy imádkozott felette, vagy épp azon kapta magát, hogy bámulja őt. Nem is ismerte ezt a hanyout, azt sem tudta vajon hogy kerülhetett éppen az ő erdejébe, mégis úgy aggódott érte, mintha már évek óta a legjobb barátja lenne. És maga is meglepődött azon, mennyire várja már, hogy felébredjen és belenézhessen a szemeibe. „Vajon milyen színű a szemed?” Félresimított egy hajtincset a fiú arcából és megbabonázva nézte nemes vonásait. Még soha nem látott hozzá hasonló férfit. „Bárcsak…túlélnéd…”

Mire a felkelő nap halvány csíkot vont a kis kunyhó padlójára, Kiyone megkönnyebülve sóhajtott fel: a hanyou láza lement. A vizes tálka felé nézett, de az üresen állt a láda tetején. A lány felkapta és kilépett a kunyhó ajtaján, hogy lemenjen vízért a közeli patakhoz. Azonban alig tett meg pár lépést megtorpant és aggódva nézett hátra. Mi van, ha a fiú közben felébred és ő nincs itt? Úgy érezte teste – ellenszegülve elméje akaratának egy másik, nagyobb erőt követve – megfordul és visszarohan megnézni jól van-e a férfi. „A fenébe is! Nem is ismerem! Mi közöm hozzá?!”  Durcásan, mintegy önmagára haragudva folytatta hát útját a vízfolyás felé. Közben folyamatosan morgott: „Áh! Nem értem én ezt! Miért foglakozom ezzel az alakkal? Van nekem fontosabb dolgom is! Tegnap csak túl fáradt voltam, mikor olyan ostobaságokat gondoltam. Még hogy milyen színű lehet a szeme? Kit érdekel?! Az is lehet, hogy kancsal! Igen: biztosan az. Ha meg nem, akkor csak halucinálok, mert úgy már túl tökéletes lenne!....A fenébe! Megint kezdem! Remélem minél előbb felébred és megszabadulok tőle végre! Van nekem más dolgom is, van bizony…”

Mire a patakhoz ért szent meggyőződése volt, hogy utálja azt a fiút és egyáltalán nem is foglalkozik vele. De azért sietett a vízhez, hogy minél előbb visszaérjen.

- Csak azért, nehogy nekem még felgyújtsa a házat vagy valami, ha felébred. – győzködte magát. Lehajolt, hogy merítsen a vízből, amikor ismerős aura közeledtét érezte és pár pillanat múlva ott állt mögötte Tsitoki.

- Jó reggelt Kiyone! – köszöntötte fagyos mosollyal az arcán. Magabiztosnak tűnt, de szemét le sem vette a lány obijáról. – Látom megtartottad azt az undorító szokásodat, hogy mindenkit megmentesz. – miközben beszélt hátrált pár lépést, amint ismét megérezte a gyűlölt illatot. Egy kicsit elkésett, mert rögtön köhögni kezdett.

- Te meg arról nem szoktál le, hogy minden utadba kerülő szellemet megtámadj!

- Mivel az embereket te véded, nekem kellet keresnem valami mást, amivel csillapíthatom az éhségem.

- Hát persze. – motyogta a lány.

- Hol van az a hanyou!?

- Miről beszélsz? – értetlenkedett Kiyone.

- A hanyout akarom, akit tegnap sikerült megmentened!!! – a démon egyre dühösebb lett, mint mindig ha ezzel a lánnyal beszélt. Gyűlölte minden egyes porcikáját: a kékesfekete vállára omló haját, azokat az undorítóan tiszta bordó szemeit és törékeny alakját – ami mégis képes volt őt ilyen állapotba taszítani.

- Ja, hogy őt! – derült fel a lány arca – Tudod, én is sok mindent akarok. Most például leghőbb vágyam, hogy eltakarodj innen. – hátat fordított a szellemnek és megtöltötte vízzel a tálkát.

- Már évek óta megkeseríted az életem, te…- tett egy óvatos lépést a lány felé, azonban újabb köhögési roham rázta meg a testét.

- A helyedben én nem ugrálnék, Tsitoki. Látom az egészséged még olyan, mint volt: pocsék.

- Miért…nem…takarodsz…el…és…hagysz…békén! – Kiyonénak kis időbe telt, míg kibogozta a mondat értelmét a köhögések közepette. Mikor végre sikerült neki, dühösen nézett a démonra és elindult felé.

- Hát már elfelejtetted, mit tettél?! Mert én nem! – izzó haraggal meredt a szellem arcába, aki úgy tűnt menten megfullad. – Soha…soha nem lesz egy perc nyugtod sem tőlem. – a keze remegett az elfojtott dühtől, de nem akarta elárulni ez előtt az alak előtt az érzéseit. Nyugalmat erőltetve magára még hozzá tette:

- És azt se felejtsd el, hogy megígértem: végzek veled. Egyszer betartom az ígéretem…majd meglátod. – felvillantott egy magabiztos mosolyt és szenvtelen nyugalommal elsétált a szellem mellett.

A démon a távolodó nő után nézett és gonosz fény villant szemében, ahogy a kecses test beleveszett a fák sűrűjébe.

- Egyszer úgyis enyém lesz a te lelked is Kiyone….ahogy a nagyanyádé!