Amint látótávolságon kívül érezte magát, Kiyone megállt és hátát egy fának vetve, mélyeket lélegezve próbálta megnyugtatni zakatoló szívét. Nem félt Tsitokitól, mégis minden egyes alkalommal, ha belenézett sápadt fénnyel égő szemeibe a hideg futkosott a hátán. Ha beszélt vele, próbált nyugodt maradni és hideg fejjel gondolkozni. De úgy érezte ez egyre nagyobb erőfeszítésébe telik. Akárhányszor meglátta ocsmány, szürkés bőrrel borított testét, eszébe jutott amit  a nagyanyjával tett. Soha…soha nem felejti el. Sóhajtott még egy utolsót, majd ismét elindult. Így is tovább maradt távol, mint akart. „Remélem az az alak még nem ébredt fel.”

Tsitokinak sikerült ugyan megint feldühítenie, de legalább egy kis megnyugvással töltötte el a gondolat, hogy az a hanyou nemsokára elmegy. De amint belépett a kunyhó ajtaján, azon gondolatait, miszerint egy cseppet sem érdekli a fiú, mintha elfújta volna a nyári szellő. Ránézett a békésen alvó, szép arcra és szíve ismét hevesen kezdett verni…És ennek most semmi köze nem volt a dühhöz vagy Tsitokihoz. Letérdelt az ágy mellé és egy ruhadarabot merített a vizes tálkába. Ahogy a nedves rongy a homlokához ért, a hanyou megmozdult és lassan kinyitotta szemeit….Álmos tekintetét a lányra emelte és Kiyone végre belenézhetett az aranybarna ragyogásba. Ahogy meglátta a fiú tiszta, ragyogó szemeit, rögtön tudta: a sorsa megpecsételődött.

***

Inuyasha halvány fényt látott a hatalmas üresség közepén és valami hűvös érintette a homlokát. Orrát megcsapta egy kellemes, ismerős illat: ugyanezt érezte azelőtt is, hogy ráborult volna a sötétség. „De milyen sötétség? Mi történt?” Nagy nehezen ráerőltette akaratát a szemeire. Miután kitisztult a látása egy csillogó, bordó szempárral találta szembe magát. Egy gyönyörű lány mosolygott rá kedvesen, kékesfeketén csillogó hajzuhataga mögül.

- Jó reggelt! Jól vagy? – kérdezte a tünemény földöntúli, csilingelő hangon.

- Tenshi. – suttogta  a fiú az első szót, ami eszébe jutott. A lány csengő kacagása betöltötte az apró kunyhót.

- Angyal? Hol? – nézett körbe tettetett értetlenséggel. – Az én nevem Kiyone. Örülök, hogy végre felébredtél. – Inuyasha sajgó fejét fogva ülőhelyzetbe tornázta magát. Észre sem vette, hogy a lány közben le sem veszi róla a szemét.

„ A francba! Miért nem kancsal?!” Kiyone lemondóan sóhajtott, de aztán egy apró, halvány mosoly terült szét az arcán.

- Elárulod hogy hívnak? – megpróbált nyugalmat erőltetni hangjára, ami valami különös oknál fogva csatlakozott ugyanolyan állapotban lévő gyomrához és remegni kezdett. Szerencsére volt alkalma gyakorolni, mikor Tsitokival beszélt, így most nem esett különösebben nehezére. A fiú nem szólalt meg. Olyan arcot vágott, mintha emlékeiben kutatva keresné a megfelelő nevet.

- Én…én….nem tudom. – mondta végül.

- Tessék?!

- Nem emlékszem a nevemre…semmire. – össze volt zavarodva. Az egyetlen dolog, ami halványan derengett neki az egy csengő hang és egy kellemes illat, amit most is érzett. Semmi más. Az emlékei helyén csak hatalmas ürességet talált.

Kiyone egy pillanatra meglepődött, aztán látva a fiú zavarodott és kicsit ijedt arcát, bátorítóan rá mosolygott.

- Biztos amiatt a fejsérülésed miatt van…De ne aggódj, majd minden eszedbe fog jutni.

Inuyasha bólintott, bár koránt sem volt benne biztos, hogy a lány nem csak megnyugtatni akarja szavaival.

- Akkor…te sem tudod, ki vagyok?

- Sajnos nem. – rázta meg a fejét Kiyone. – Két napja láttalak először. Épp időben érkeztem mielőtt Tsitoki…

- Tsitoki?

- Ühüm. Egy ostoba démon, aki már hosszú ideje él ebben az erdőben. Az emberek lelkében lakozó kétségekkel táplálkozik. Illetve most már áttért a szellemekre. – tette hozzá a fiúra nézve. – Még szerencse, hogy időben érkeztem. Ha megszerzi a te hanyou lelkedet mostanra már rég eltűnt volna innen….persze előbb még végzett volna…velem. – lehajtotta a fejét, úgy tűnt ezt már nem is a fiúnak, sokkal inkább magának mondja. Azonban Inuyasha nem figyelt fel a lány hangulatváltására. Egyetlen szó csengett a fülében:

- Hanyou?

- Hm? – Kiyone felnézett – Oh…hai! Félszellem vagy! – a fiú elképedve bámult rá, értetlen arckifejezését látva a lány önkéntelenül is elnevette magát. Aztán elpirult és szemlesütve gyorsan hozzátette:

- Ne haragudj. Tessék! – felkapta a vízzel teli tálkát és a fiú kezébe nyomta. Inuyasha belenézett. A sima víztükörről egy ismeretlen arc nézett vissza rá. Aranybarna szemei az ő lelkében is dúló kétségbeesést és zavarodottságot tükrözték, hosszú fehér haja között határozottan nem emberi –sokkal inkább kutya – fülek bújtak meg. Egy ideig még a kezében tartott tálba meredt emlékei után kutatva, majd dühösen a kunyhó falához vágta az edényt.

- A fenébe! Nem emlékszem!

A kifröccsent víz beterítette Kiyone ruháját, aki haragosan felpattant.

- Hé! Óvatosabban! – „Nagyon úgy tűnik nem egy nyugodt alak.”  A fiú nagy nehezen felállt és bűnbánó arccal odasétált a lány mellé, aki eközben igyekezett szárazra törölni kimonóját.

- Sajnálom….Csak annyira…

- Semmi baj! – Kiyone ismét mosolygott, előbbi haragja nyomtalanul elpárolgott, ahogy a fiú arcára nézett. – Ez csak víz!

- Pedig ha jól értem neked köszönhetem az életem.

- Ne is törődj vele. Nekem ez a dolgom. Gyógyító vagyok.

- Én….köszönöm. – „Miért esik olyan nehezemre kimondani?”

Kiyone válaszul csak biccentett egy aprót. Egy hosszú pillanatig nézték egymást…aztán a fiú megtántorodott és ha Kiyone nem kapja el, összecsuklik.

- Neked még nem lenne szabad felállnod! – a lány óvatosan leültette az ágyra, majd odalépett az ajtóhoz, felemelt valamit, amit a fiú nem látott és visszament.

- Ez nálad volt. A tiéd! – egy kardot tett elé. A hanyou felemelte a fegyvert és érdeklődve vizsgálgatni kezdte. Végül letámasztotta maga mellé a falhoz.

- Hát…elég használhatatlannak tűnik.

- Ugyan! Ne ítélj a külső alapján. – „Hát ez egész jól hangzott….Micsoda marhaság! Hogy mondhattam ilyen sablonos szöveget?”  Fogalma sem volt, milyen témával hozakodjon elő ezek után. Úgy tűnt a fiú is épp olyan kellemetlenül érzi magát a beálló csendben, mint ő. Óráknak tűnő hallgatás után végül a hanyou szólalt meg először.

- Miért bámulsz? – kérdezte aranyló tekintetét  a rákvörös Kiyonéra emelve. A lány észre sem vette, hogy egész idő alatt őt nézte.

- Ööö…semmit. Csak gondolkoztam. – „Jó kifogás. Hülye vagy, Kiyone!”

- Aha. –  Ismét csend. Azonban Kiyone most már figyelt rá, nehogy a hanyoura nézzen - ami igencsak nehéz feladatnak bizonyult.

Inuyasha furcsa csengést vélt kihallani a lány hangjából, amikor kérdőre vonta, de mivel nem bírt rájönni miért, inkább hagyta az egészet. Helyette jobban szemügyre vette megmentőjét. Azóta, hogy az első pillanatban meglátta és angyalnak nézte, nem is foglalkozott a külsejével. Azonban most, hogy kicsit megnyugodott és tiszta elmével végignézett a lány törékeny alakján, ismét úgy érezte, egy angyal ül előtte. Gyönyörű volt, ahogy hosszú, kéken ragyogó haja a mellkasára omlott, bordó szemei – amelyek most mintha kerülték volna az ő pillantását – csillogó drágakövekre emlékeztették. Nem emlékezett egyetlen arcra sem a múltjából, abban mégis egészen biztos volt, hogy nem látott még hozzá hasonlót. „Ilyen szépség nem létezhet még egy.” Furcsa, de magától idegennek érezte ezeket a gondolatokat.

- Mesélsz nekem magadról? – kérdezte hirtelen.

- Hogy én? – Kiyone meglepetten kapta fel a fejét. Még soha senki nem kért tőle ilyet. Persze nem is nagyon volt senkije. – Hát…itt élek, ebben a kunyhóban. Napközben a faluban vagyok…említettem, gyógyítóként dolgozom. És tanítom a gyerekeket. – Elhallgatott. Mit mondhatna még? Nem ismeri ezt a fiút és az élete különben is olyan bonyolult. Inuyasha fürkésző tekintettel figyelte a lányt, aki most selymes hajával játszott múltba révedő tekintettel: mintha régi emlékekre gondolna. Kiyone felpillantott és kérdőn nézett a fiúra:

- Mi az?

- Te nem vagy teljesen ember igaz? – a lány halványan elmosolyodott és leeresztette a kezét.

- Nem. A nagyanyám démon volt…az anyám hanyou…és én…én azt sem tudom, mi vagyok. – mosolygott, de szemeiben Inuyasha a bánat jeleit vélte felfedezni.

- Ki ez a Tsitoki, akit említettél? – megpróbálta elterelni a lány gondolatait, de arra nem számított, hogy így fog reagálni. A szomorúság egy pillanat alatt eltűnt, helyette a harag költözött a gyönyörű szemekbe.

- Az az átkozott! Ő tehet mindenről! – hirtelen észbe kapott és pirulva nézett a fiúra. – Sajnálom…néha túlzásba viszem. – nyugodtabb hangon folytatta. – Tsitoki a lelkekben dúló kétségekkel táplálkozik, amint már mondtam. Hosszú éveken át megkeserítette ennek a kis falunak az életét. De most szerencsére már nem támadja meg az embereket.

- Miért nem?

- Mert rájöttem valamire. Tsitoki halálosan gyűlöli néhány gyógynövény szagát…ha megérzi rögtön köhögni és fuldokolni kezd.  Készítettem belőle egy keveréket a falusiaknak, így Tsitoki már nem veszélyes számukra. Most élelem híján, egyre gyengébb és gyengébb lesz.

- Nekem nem tűnik gyengének. – nézett végig a sebein Inuyasha.

- Hm…Hát igen. Az, hogy nem bírtál el vele, azt jelenti, hogy a te lelkedet is kétségek gyötrik. Az olyanoknak pedig semmi esélyük ellene. Csak az győzheti le, akinek egy szemernyi kétség sincs a lelkében. – A fiú egy percig némán nézte Kiyonét, majd megrántott a vállát és kezét a tarkóján összekulcsolva nekidőlt a kunyhó falának.

- Lehet, hogy így van. Talán voltak kétségeim. De most nem emlékszem rájuk, szóval, ha megint megtámadna…

- Erről jut eszembe! – vágott a szavába a nő és hihetetlen gyorsasággal pattant fel helyéről. Odament a szemközti fal mellett álló hatalmas faládához és kotorászni kezdett benne.

- Na végre! Tudtam, hogy kell lennie még egynek. – arcán diadalittas mosollyal, kezében egy kicsi erszénnyel ült vissza a fiú mellé. Elvette a falnak támasztott kardot és a zsákocskát a markolatára kötötte. – Ez mindig legyen nálad, amíg ebben az erdőben vagy!

- Mi ez? – Inuyasha érdeklődve figyelte a csomagot, majd megszaglászta. - Ez az az illat!

- Mi? – Kiyone értetlenül bámult rá.

- Neked is ilyen illatod van.

- Hai! Mert nekem is van – megpaskolt az obiján lógó ugyanolyan zsákot. – Ebben azoknak a gyógynövényeknek a keveréke van, amitől Tsitoki irtózik. Így majd nem megy a közeledbe. Mert abban biztos lehetsz, hogy megpróbálja majd befejezni, amit elkezdett. Nem tudom, miféle kétségeid lehettek, de nagyon kell neki a lelked. – „Azzal már elég erős lenne, hogy elmenjen. És akkor nem találom meg többé…”

- De ha egyszer nem emlékszem rájuk…

- Attól még ott vannak, mélyen a lelkedben. Tartsd magadnál!

- Rendben. Ha akarod. – kis habozás után aztán megkérdezte:

- Ha a gyógyfüveid ilyen hatással vannak rá, miért nem sikerült még elpusztítanod? – Kiyone mélyen a fiú szemébe nézett, úgy tűnt esze ágában sincs válaszolni a kérdésére. Felállt és az ajtóhoz sétált, de mielőtt kilépett volna rajt, még visszafordult.

- Ugyanazért, amiért neked sem. – azzal kiment a kunyhóból, magára hagyva Innuyashát a gondolataival.

- Ugyanazért? – ismételte a fiú. „Csak az győzheti le, akinek egy szemernyi kétség sincs a lelkében.” - Az ő lelkét is kétségek gyötrik? – pár pillanatig még a lány szavain gondolkozott, aztán hirtelen észbe kapott. Lassan feltápászkodott…majd ugyanazzal a lendülettel majdnem orra is esett. Szerencséjére a fal jótékonyan megtartotta, így jobbnak látta, ha a továbbiakban is szorosan mellette marad. A lány nyomában kilépett az ajtón. A ragyogó napfény egy pillanatra elvakította, majd mikor néhány szapora pislogást követően újra látott, a távolodó lány után kiáltott.

- Kiyone! Hová mész? – a lány visszafordult.

- A faluba.

- Veled megyek! – a hanyou elindult, hogy utolérje a lányt, de az megelőzte és gyorsan elé sietett.

-Eszedbe ne jusson! Nem jöhetsz velem. A falusiak halálosan félnek mindenkitől, akiben egy csepp démonvér van. Megtámadnának és…

- Akkor tőled miért nem félnek? – tette fel a jogos kérdést Inuyasha.

- Mert…- a lány hangja olyan halk volt, hogy a félszellemnek közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy értse – mert…nem tudják. – aztán dühösen a fiúra nézett – De téged rögtön kiszúrnának! Már megbocsáss, de ezekkel a fülekkel enyhén szólva is feltűnő vagy! És a te állapotodban még ők is képesek lennének végezni veled.

Inuyasha dühösen felmordult.

- Próbálják csak meg! Majd jól ellát…- nem tudta befejezni, mert a világ hirtelen megfordult körülötte és ő zuhanni kezdett. De mielőtt földet ért volna puha kezek jótékonyan megtartották. Felnézett és Kiyone dühös, bordó szemeit látta maga előtt.

- Persze! Majd jól elájulsz és ettől ők annyira megijednek, hogy hozzád sem mernek érni, igaz?! - Miközben visszatámogatta a fiút a kunyhóba, folyamatosan morgott. – Megmondtam, hogy maradj a fenekeden! Te mindig ilyen felelőtlen vagy?!

- Nem tudom. Nem emlékszem. Emlékszel?! – motyogta dühösen a hanyou.

- Na jó! El ne mozdulj innen, míg vissza nem jöttem! – mondta Kiyone, miután leültette a fiút az ágyra. Inuyasha nem szólt semmit, sértődötten, karba tett kézzel ücsörgött.

- Hallod?!

-Jól van, jól van! Ne izgulj már!

A lány gondterhelten sóhajtott, majd ismét kilépett az ajtón….Azonban pár pillanat múlva megfordult és visszarohant. Letérdelt és keményen megszorította Inuyasha kezét.

- Ígérd meg! Ígérd meg, hogy itt maradsz!

- R…rendben. – a fiú meglepődve pislogott Kiyonéra. Az előbb még leüvöltötte a fejét, most meg aggodalomtól csillogó szemmel fogja a kezét. A lány halványan elmosolyodott, majd észbe kapott és elengedte a fiút.

- Akkor jó! – mosolyogva hagyta el a kis kunyhót és ezúttal nem fordult vissza.

***

-Tessék! – mondta Kiyone és egy piros ruhadarabot dobott Inuyashának.

- Mi ez?

- Az, aminek látszik. Egy haori.

- Minek vágtad hozzám?

- Mert ha nem akarsz félmeztelenül rohangálni, akkor szükséged lehet rá. – A fiú követte Kiyone tekintetét, ami az ő mellkasán időzött. Aztán dühösen felmordult és pirulva bújt bele a ruhába.

- Kösz.

- Nincs mit. – „Nekem is könnyebb így.” Tette hozzá magában.

- Mit fogsz most csinálni? – kérdezte Kiyone, miután megették az ételt, amit a faluból hozott. A félszellem egy ideig némán meredt maga elé.

- Nem tudom. Fogalmam sincs hová mehetnék.

- Maradj itt! – a fiú megütközve nézett a lányra, aki ugyanúgy meglepődött saját szavain.  – Úgy értem – szabadkozott egyre pirosabb arccal – szóval, csak amíg fel nem épülsz. És a barátaid is biztosan itt fognak keresni.

- Már ha vannak barátaim.

- Azok mindenikek vannak.

- Neked is?

- Szóval maradsz? – váltott témát Kiyone.

- Hai! – Inuyasha mosolyogva bólintott. Nem voltak emlékei, nem volt semmije. Ez a lány jelentette az egyetlen biztos pontot az életében. Örült, hogy még egy ideig vele maradhat.

Kiyone két nap óta, most először aludhatott nyugodtan. Saját ágyát átengedte Inuyashának  (bár a fiú kézzel- lábbal ellenkezett), magának pedig megágyazott nem messze tőle. Mikor lefeküdt, hirtelen eszébe jutott valami.

- Hogy foglak szólítani? – nézett a hanyoura.

- Hát…

- Hm… - végignézett a fiú haján, amely fehéren ragyogott a beszűrődő hold halovány fényében. – Mit szólsz a Shiro-hoz?

- Shiro…- ízlelgette a szót Inuyasha. – Nem is rossz.

- Akkor hát: jó éjt….Shiro!