Inuyasha sebei hamar begyógyultak, ennek ellenére még egy hónap múltán is Kiyonénél volt. Egyáltalán nem volt ötlete, hová is mehetne…és hát a lányt sem akaródzott magára hagynia. Egyre inkább úgy érezte, hogy hozzá tartozik. Néha csak nézte őt, amint épp gyógyfüveket szed vagy egy újabb gyógynövény keveréket próbál ki (bár ezek az akciók Inuyasha számára elég veszélyesnek bizonyultak, mivel rendszerint ő volt a tesztalany). Azt hitte, a lány különleges szépsége tovább már nem fokozható, Ő mégis minden nappal egyre szebbnek látta. Persze ezt a világért sem vallotta volna be neki. Helyette inkább naponta jól összeveszett vele. Ilyenkor egy ideig nem szóltak egymáshoz, Kiyone néha lement a faluba éjszakára, de aztán másnap minden olyan volt, mint azelőtt. Kiyone úgy érezte, sikerült kiismernie a fiút. Lehet, hogy emlékei nem voltak, de a modora az visszatért… Már ha előtte is egy arrogáns, nagyképű, önfejű hanyou volt. Legalábbis a lány annak látta. Ennek ellenére minden egyes nap félve ment haza, nem tudván, ott találja-e még a fiút. Attól tartott, hogy kedve támad levadászni Tsitokit…és ez nem tűnt jó ötletenek…még akkor sem ha mindenhová magával cipelte azt az ócska kardot.

Azonban félelme egyenlőre alaptalannak bizonyult, mert nagyon úgy tűnt, Shirónak esze ágában sincs démon-vadászatra indulni.

Egyik nap - miután Kiyonénak végre sikerült rávennie Inuyashát, hogy segítsen neki növényeket gyűjteni - épp az erdőben sétáltak, mikor a hanyou hirtelen megállt és beleszimatolt a levegőbe.

- Mi a baj? – kérdezte Kiyone.

- Valaki közeledik…egy ember. – Kiyone követte a fiú pillantását. Egy távoli fa mögül kibukkant egy férfi magas alakja. Hála a démonvérnek köszönhető éles látásának Kiyone ilyen nagy távolságból is látta a közeledő alak arcát.

- Ez Ryou! Szívódj fel! – azzal taszított egy hatalmasat Inuyashán, aminek következtében a fiú közelebbi kapcsolatba került egy tüskés bokorral.

- Hé! – kiáltotta a tűpárnáva előlépett hanyou.

- Pszt! – intette csendre dühösen a lány – Maradj ott! Nem láthat meg senki!

- Rendben. – morogta sértődötten Inuyasha és megpróbált egy tüske mentes övezetet keresni a hatalmas bokorban, közben persze ügyelt rá, hogy úgy helyezkedjen, hogy mindent jól lásson.

- Á, Ryou! Te mit keresel itt? – Kiyone mosolyogva köszöntötte az időközben odaért férfit.

- Aggódtam érted! Ma nem voltál a faluban…azt hittem valami baj van. Talán az a démon…

- Ugyan! – legyintett a lány. – Amíg ez nálam van, nem érhet hozzám. – tette a kezét obiján lógó kis zsákocskájára. Inuyasha a levelek közül látta, hogy a férfi fekete haoriján is hasonló erszény van.

- Igen tudom. De ne ítélj el, amiért féltelek. – fekete szemében különös fény csilllogott, ami cseppet sem tetszett a bokorban gubbasztó Inuyashának és amikor a férfi közelebb lépett Kiyonéhoz, hogy megfogja a lány kezét valamilyen különös oknál fogva nagyon ideges lett. „Ereszd el te bájgúnár!”

- Öööö…- Kiyone kiszakította kezét a férfi szorításából és hátrált egy lépést – Ezt már megbeszéltük.

- Igen. És te azt mondtad, hozzám jössz.

- De azt is mondtam, hogy én döntöm el, mikor!

- Nem várhatok örökké!...És ne felejtsd el, hogy tudom a titkod.

- Nem felejtem el. – válaszolta hűvösen Kiyone. Ryou ismét felé indult és bűnbánóan mondta:

- Ne haragudj! Én szeretlek Kiyone! – a bokor morogni kezdett, mire a lány egy jól irányzott rúgással elhallgattatta. Ryou összevonta a szemöldökét és a bokorra, majd a lányra nézett.

- Hehe. – vigyorgott zavartan Kiyone – Biztos valami állat! Gyere! Visszakísérlek a faluba! – semmi kedve nem volt ugyan vele menni, de el kellett altatnia a férfi gyanúját, ezért mézes-mázos hangot erőltetett magára, elővette legbájosabb mosolyát és a férfiba karolva elindult. Ryout ugyan meglepte a lány hirtelen jött kedvessége, de boldogan követte.

Amint eltűntek a kanyarban Inuyasha kikászálódott a bokorból és miután megszabadult új barátaitól (néhány póktól és egy pár tucat tövistől), elindult a kunyhóba. Legszívesebben Kiyone után rohant volna, de tudta, hogy azzal csak a lányt sodorná bajba. Ennek ellenére egyáltalán nem tetszett neki, hogy kettesben vannak…az az alak túl rámenős volt!

***

Kiyone hatalmas sóhajtással zuttyant le a párnára, miután nagy nehezen sikerült leráznia Ryout.

- Mi bajod? – kérdezte megütközve az egyik sarokban durcásan ücsörgő Inuyashát.

- Semmi!

- Aha. – nézett az idegesen mozgó kutyafülekre. – Persze.

- Nem tetszett az az alak! – vágta rá a hanyou.

- És ugyan miért nem?

- Csak nem és kész! – aztán kicsit lehiggadva hozzátette – Hozzá fogsz menni?

- Remélem nem.

- Helyes! – csattant fel Inuyasha – Nem való hozzád!

- Úgy gondolod? – kérdezte huncut mosoly kiséretében Kiyone.

- Igen! – a lány jót kuncogott magában Inuyasha dührohamán…jól esett neki a fiú féltékenysége.

- Milyen titokról beszélt? – kérdezte kis idő múlva Inuyasha. Kiyone szomorúan elmosolyodott és ránézett.

- Én ostoba meséltem neki a nagyanyámról. Tudod, mikor idejöttem az emberek befogadtak…ők voltak az elsők, akik nem üldöztek el. És ezt főként Ryounak köszönhetem. Ő a falufőnök fia, neki hisznek az emberek, azt mondta rendes lány vagyok és azért jöttem, hogy gyógyítsak. Egy kicsit furcsa volt, hogy alig ismer, mégis ennyire bízik bennem… Persze most már tudom, miért volt olyan kedves…Nem vonták kétségbe a szavait. És már mondtam: a falusiak nem tudják, hogy a nagyanyám démon volt. De ő tudja: egyszer elmondtam neki…először bíztam meg valakiben…és…

- És most azt akarja, hogy menj hozzá. – fejezte be Inuyasha.

- Igen. Ha az emberek megtudnák, ki vagyok, rögtön elüldöznének…pedig én addíg nem megyek el innen míg el nem érem a célom. – a szemében eszelős tűz lobogott, kezét ökölbe szorította, szinte izzott körülötte a levegő. Inuyasha most először érezte a lány démoni erejét.

- Miféle célod?

- El akarom pusztítani Tsitokit! – nézett csillogó szemekkel a fiúra. – Megfizet! Meg fog fizetni! – látva a hanyou értetlen arcát, mélyet sóhajtott és nyugalmat erőltetett magára. – Sajnálom. Tudod…Tsitoki ölte meg a nagyanyámat 30 évvel ezelőtt. Azóta keresem… és most, hogy megtaláltam, nem hagyom elmenni! – szeme sarkából egy könnycsepp gördült le. Gyorsan elmorzsolta és folytatta. – A nagyanyám volt a mindenem. A szüleim kiskoromban elhagytak…apám ember volt és nem bírta elviselni, hogy a lánya…a lánya ilyen. Anyám pedig nem tudta megbocsátani, hogy apám miattam hagyta el. A nagyi nevelt fel. Ő mondta mindig, hogy bízzak az emberekben…olyan jó asszony volt. Egy hibája volt csak: nem szerette Tsitokit. És ezért a hibájáért az életével fizetett. – újabb könnycsepp indult útnak hófehér bőrén, de ezúttal nem törölte le, hagyta had folyjon végig az arcán. Inuyasha nem szólt semmit, csak nézte őt. „Mégis milyen vidám mindig.” Bizonytalanul felemelte a kezét és óvatosan felitatta a lány könnyeit. Kiyone meglepődve nézett rá, még soha nem ért hozzá így senki..és Shiro…őt annyira…Hangos zokogásban tört ki és a fiú karjaiba omlott. Szorosan átölelte a nyakát, arcát a fehér hajzuhatagba fúrta. Nem sírt azóta, hogy meghalt a nagyanyja, de most nem bírta tovább. Eddig csak önmagára számíthatott, mindig erősnek kellett lennie, de úgy érezte most már sírhat…már van valaki, aki vigyáz rá.

Mikor a lány hangosan felzokogott Inuyasha borzasztóan megijedt. Aztán mikor átölelte őt már határozottan érezte, hogy az ájulás környékezi. Kezeivel gyengéden átfonta  Kiyone derekát és szorosan magához húzta. Majd’ megszakadt a szíve, hogy így kell látnia őt. Őt, akit annyira… szeret. Fogalma sem volt, hogy ki is ő valójában, de azt tudta, hogy bárki volt is azelőtt, ezt a lányt soha…de soha nem akarja magára hagyni. „Vigyázni fogok rád!”