Inuyasha egy sötét erdőben sétált. Nem volt benne biztos, hogy tudja, merre is tart…vagy hogy hol van egyáltalán. A fák egyre sűrűsödtek, ahogy beljebb ért a rengetegben, majd hirtelen, mintha valami láthatatlan kéz átformálta volna  a tájat, kiért egy kis tisztásra. A közepén 3 alak állt egymástól nem messze. A hanyou közelebb sétált, remélte, hogy segítenek neki kijutni ebből az erdőből. Amint közelebb ért a Hold bevilágított a fák közözött: fénye 3, karcsú, törékeny testre vetült. A három lány furcsán ismerősnek tűnt neki, bár arcukat nem látta. Egyikük egy papnő ruháját viselte, a legalacsonyabb és legfiatalabbnak tűnő lányon furcsa, rövid ruha volt…a harmadik karcsú alakját lila kimonó lengte körbe. Mielőtt elérhette volna őket, sűrű köd telepedett a tisztásra. A fekete füst körbevette a három ismeretlent…ajkaikkal kétségbeesett szavakat formáltak, kecses karjukkal a félszellem felé nyújtóztak.

- Segíts! – suttogták. A fiú tudta, hogy csak egyiküket mentheti meg. Csak egyiküket…de kit? A köd egyre sűrűbbé vált, a női alakok egyre halványodtak a szorításában. Aztán mielőtt végleg eltűntek volna Inuyasha megragadta egyikük karját…a lila kimonó selymes érintése és a kékesfekete hajzuhatag holdfényben csillogó látványa elfeledtette vele a másik két lány elfúló kiáltásait.

***

Inuyasha kinyitotta a szemét…a kékesfekete tincsek a karjára terültek. Még nézte egy darabig a békésen alvó Kiyonét, majd lassan felállt és kisétált a kunyhóból. Sajgott a feje a zavaros álomtól, sétálni akart, hogy elfelejthesse. A napfény ugyan még vidáman csillogott a fák ágain, de már érezhető volt az alkony hűs fuvallata. A hanyou mélyen beszívta a friss levegőt, aztán elindult. Nem tudta hová…csakúgy, mint az álmában.  De mit jelent az az álom? Kiyone…és a másik két lány…

Gondolataiba merülve ballagott tovább, csak akkor nézett fel, mikor nem messze halk vízcsobogást hallott. Észre sem vette, hogy a kis patakhoz ért. Gondterhelten sóhajtott és leült egy nagyobbacska kőre a vízfolyás partján. Felnézett a tiszta, tengerkék égboltra. Behunyta a szemét, hagyta hogy a Nap utolsó sugarai megcirógassák finom vonású arcát. A madarak hangosan csiripeltek a közeli fák ágain, a patak monoton csobogását néha egy – egy hal okozta csobbanás szakította meg…szinte érezte, ahogy apró lepkék puha szárnyai érintik a bőrét. Olyan békés volt minden…az ő lelkében mégis vihar dúlt.

Hirtelen felpattant és megfordult. A feltámadó szél ismerős szagot sodort felé. Nem tudta honnan ismeri, de abban biztos volt, hogy már érezte. Nem kellett sokáig várnia pár pillanat múlva egy démon csörtetett ki a fák közül, eszelős vigyorral az arcán. Mikor észrevette  a hanyout, még szélesebbre húzta a száját.

- Lám – lám. Újra találkozunk, félszellem? – Inuyasha összevonta a szemöldökét. A szürkés árnyalatú bőr és a csontsovány arcból őt fürkésző szemek valóban ismerősnek tűntek neki.

- Tsitoki, igaz?

- Á…már a nevemet is tudod? Az utolsó találkozásunk óta fejlődtél. – gúnyolódott. – Persze megértem…biztos tudni akartad ki intézett el…

- Tsa! Hisz még itt vagyok, nem?! – csattant fel a hanyou.

- Csakis a minden lében kanál gyógyítónak köszönheted, hogy még élsz. Az az ostoba lány mindig beleüti az orrát a dolgaimba.

- Ne merészeld…- morogta Inuyasha és  egy lépést tett Tsitoki felé. Épp itt az ideje, hogy revansot vegyen. Aztán eszébe jutott mit mondott Kiyone a kétségekről és inkább megállt. Azután az álom után most esélye sem lenne.

- Szánalmas vagy. – motyogta Tsitoki. – Kétszer is egy lány menti meg az életed…nélkülük pedig még támadni sem mersz.

- Miről beszélsz?!

- Hát már el is felejtetted a kis barátnődet az ékkőszilánkokkal? Ejnye! Kiyone valóban gyönyörű…de nem gondoltam, hogy ennyire hálátlan vagy. – Inuyasha válaszra nyitotta a száját, de fogalma sem volt, mit mondjon. „Mégis miről beszél ez az alak?!” Tsitoki közben megfordult és elindult – nem akarta most rögtön elárulni magát…majd ha eljön az idő, ez a szemtelen hanyou is Kiyonéval együtt pusztul. Mielőtt beleveszett volna a rengetegbe még visszafordult:

- Viszlát….Inuyasha!

***

Amint Tsitoki kimondta a nevét, Inuyasha agyán emlékek suhantak át: arcokat látott, nevek jutottak eszébe.

   - „Ne hisztizz már, Kagome!

-         Nem hisztizek!

-         Dehogynem.

-         Fekszik!”

   - „Lennél a gyermekeim anyja? ….Sango! Ezt most miért kaptam?!

-         Mert már megint nem bírsz magaddal, ostoba szerzetes!”

-         „Kagome! Inuyasha megint bánt!

-         Inuyasha!

-         Nyu…nyugi Kagome!”

„Hihetetlenül ostoba vagy, öcsém!”

„Az enyém vagy, Inuyasha!”

A hanyou megszédült a sok emléktől. Visszaült a köre és kezét sajgó halántékára tapasztotta.

- K..Kikyou…Kagome. Hogy…hogy felejthettem el?

- Hogy hogy? Majd én megmondom! Mert szerelmes vagy! – Inuyasha először azt hitte már hangokat hall, aztán lenézett a térdére és…

- Myouga!? Hogy kerülsz ide, te élősködő!? – két ujja közé fogta az öreg bolhát és elővette legfélelmetesebb ábrázatát.

- Épp csak erre jártam, Inuyasha úrfi! – válaszolta, miközben aggodalmasan pislogott Inuyasha karmos ujjaira.

- És mégis mióta járkálsz erre?

- El..elengednél, Inuyasha úrfi!

- Mióta! – a hangja fenyegetően csengett, ujjai szorosabban fogták a rémült Myougát.

- Hát úgy…5 napja.

- 5 na…!? Miért nem szóltál?! Tudtad, hogy nem emlékszem, mégsem szóltál?!

- Úgy gondoltam – mentegetőzött a bolha – jobb, ha magad jössz rá.  És mellesleg: nem szívesen hagynám itt azt a szép kislányt.

- Kiyone! – Inuyasha keze elernyedt és Myouga a tőle telhető leghangosabb puffanással a földön landolt. Gyorsan felpattant és pár pillanat múlva a hanyou orrán pihent.

- Szereted őt Inuyasha úrfi?

- Honnan veszed ezt a marhaságot?! – tiltakozott még a szokásosnál is hevesebben Inuyasha.

- A vén Myougát nem lehet becsapni! Láttam, hogy nézel arra a kislányra…még Kagoméra sem néztél így soha!

- Ostobaságokat beszélsz! – dühösen lesöpörte az orráról a sejtelmesen vigyorgó bolhát és haragosan felpattant. Myouga megvonta a vállát.

- Ahogy akarod! Most hogy már emlékszel, én mehetek is…nem kell vigyáznom rád.

- Myouga…ööö…ha találkozol Kagoméval…

- Egy szót sem szólok. – Inuyasha bólintott, Myouga pedig néhány szökkenéssel eltűnt a szeme elől.

Inuyasha egy ideig még gondolataiba mélyedve bámulta a sebesen folydogáló kis patakot és a lenyugvó nap vizen  megcsillanó fényét. Nehezen vallotta be, de rá kellett jönnie, hogy a vén bolhának igaza volt: az az érzés, amit Kiyone iránt érez…az erősebb, mint bármi, amit eddig tapasztalt. De Kagome…beszélnie kell Kiyonéval.

***

Inuyasha rettegve lépett a kunyhóba, fogalma sem volt, mit mondhatna Kiyonénak. Mondja el, hogy emlékszik? És hogy el kell mennie? Míg visszafelé tartott a pataktól végig azon gondolkozott, mit tegyen. Olyan könnyű lenne itt maradni Kiyonéval…de eszébe jutott Kagome…Sango, Miroku, Kirara és Shippou. Vissza kell mennie hozzájuk. És annak az otoba Sesshoumarunak sem adja meg azt az örömöt, hogy nem látja többé. És ott van…ott van Naraku…addíg nem lelne nyugtot sehol, amíg az a szörnyeteg életben van.

A lány az ajtóval szemközti falnál állt, háttal Inuyashának. Mikor a fiú átlépte a küszöböt, nem fordult meg csak odaszólt:

- Azt hittem megszöktél! – nevetett – Nem is emlékszem, mikor aludtam utoljára ennyit. Remekül érzem magam! – bár nem látta az arcát, Inuyasha biztos volt benne, hogy Kiyone édesen mosolyog…mint mindig.

- Hol van az az edény? – motyogta Kiyone, miközben a polcon kutatott – Csak tudnám, hová bírom mindig eltüntetni. Lássuk csak…á, hát itt va…hé! – hirtelen elhallgatott. Valami a hátának csapódott és erős karok fonták át a derekát. A tál hangos csattanással ért földet.

Inuyasha nem bírta tovább: hallotta Kiyone csilingelő hangját, látta kecsesen forgolódó karcsú alakját és úgy érezte nem bírja elhagyni. Odalépett és hátulról átölelte, arcát belefúrta a hosszú, selymes tincsek közé, mélyen beszívva az édes illatot.

Kiyone mozdulatlanul állt, nem tudta, mi üthetett Shiróba…még sosem viselkedett így. De ő egyáltalán nem bánta, örült, hogy ilyen közel érezheti magához…az előző éjszaka óta, mikor majdnem megcsókolta másra sem bírt gondolni, csak a fiú gyönyörű arcára…és hogy mennyire jó lenne megcsókolni őt. Behunyta a szemét és átadta magát Shiro ölelő karjainak. Hosszú percekig álltak így némán, aztán Inuyasha elengedte a lány derekát, óvatosan megfogta a kékesfekete hajzuhatagot és félresöpörte a lány nyakából….majd gyengéden megcsókolta az így szabaddá vált hófehér bőrt. Kiyone szíve egyre hevesebben vert, ahogy Inuyasha forró ajka a nyakához ért. Megfordult és a fiú szemébe nézett, ami olyan gyengédséget és érzékiséget tükrözött, amitől a lány térdei megremegtek. Kiyone lassan felemelte a kezét és végigsimított a hanyou arcán. Inuyasha elkapta a kezét, gyengéden magához húzta és megcsókolta. Olyan érzés volt, mint mikor egy fuldokló ismét kap levegőt…mintha egész életében csak erre várt volna…csak ezért az édes pillanatért élt eddíg. Soha…még soha nem volt ilyen boldog. És még soha semmire nem vágyott annyira, mint most Kiyonéra. Egyre hevesebben csókolta, már levegőt is alig kaptak…de úgy érezték nincs is rá szükségük. Semmire nincs szükségük, csak egymásra.

Odakint az újhold vékony sarlója vette át égi nővére helyét és most sejtelmes fénybe vonta az apró kunyhó közepén egymásba fonódó két alakot.