- Ez az a falu? – nézett körbe a szellemírtó a kis tér közepén. Az apró falu egyetlen szigetként emelkedett ki a fák szegélyezte hatalmas erdőből. - Az a bolha ezt mondta. – válaszolta egy , magas, különösen mogorvának tűnő fiú. - Mielőtt vagy miután kilapítottad? – vonta fel a szemöldökét egy fiatal szerzetes. - Ti akartátok tudni, hol van, nem? Én csak segítettem! - Igen, igen! És mi hálásak is vagyunk! – tette a karjára a kezét egy lány, akit a falusiak még a többieknél is jobban megbámultak. Elég feltűnő társaság volt, a szemtelenül rövid ruhás lány nélkül is. Amúgy sem kedvelték a szellemeket…ezekkel meg mindjárt három is volt. Épp ezért messziről figyelték az eseményeket. Az egyik szellem – a mogorva fiú – megfogta a lány kezeit: - Nekem egyáltalán nem hiányzik, de érted bármit megtennék. - Tudom. - Maguk kik? – lépett oda egy öreg, hajlott hátú férfi a kis csapathoz megelégelve, hogy az emberek csak tehetetlenül bámészkodnak. - Egy barátunkat keressük – válaszolta a szerzetes – Csak szeretnénk tudni, nem láttátok-e errefelé. Néhány hónapja tűnt el. - Miféle barát? – kérdezte gyanakvóan az öreg, vélhetően a falu vezetője. - Nos…ő egy hanyou. - Semmiféle hanyou nem járt itt…Nem kedveljük a szellemeket! – szúrós tekintettel nézett az egyik lány kezében kuporgó kis rókadémonra és a másikéban pihenő macskaszellemre, majd tekintetét a két lány között ácsorgó fiatal fiúra emelte. Az egy szót sem szólt csak a szemét forgatta. - De talán őt látták..errefelé veszett nyoma – a rövidruhás lány könyörgő szemekkel nézett a vezetőre – Magas, erős és…. - Így sosem fognak rájönni – lépett előre a farkasdémon – Egy fehérhajú félszellem bamba képpel és idióta kutyafülekkel. Láttátok? – szinte belemászott szegény öreg arcába. - Nem – válaszolta kurtán, mire a fiú ajkát egy fenyegető morgás hagyta el. Az öreg behúzott nyakkal még hozzátette.- De kérdezzétek meg a gyógyítónkat…ha erre járt ő talán tud róla. Az erdőben él egy kunyhóban- olyan gyorsan hadarta el, hogy a kis csapat tagjai alig értették mit mondd. Aztán ezzel lezártnak tekintve a beszélgetést gyorsan beiszkolt a házába. Egy újabb morgás után a többi bámészkodó is követte a példáját. - Ne ijesztegesd őket! Így persze, hogy nem kedvelnek minket. – sipította a kis rókadémon. - Azt hiszed engem érdekel, hogy kedvelnek-e vagy sem? Na mi lesz? Megkeressük azt a gyógyítót? - Nem lesz nehéz. A gyógyítók halálosan unalmas öregasszonyok, akik alig lépnek ki a kunyhójuk ajtaján. - Ha te mondod, szerzetes.   ***     Kagome elgondolkozva sétált Sango mellett. Már majdnem négy hónap telt el, azóta hogy Inuyasha eltűnt, azóta már szinte mindenhol keresték…de semmi…egyetlen árva nyom sem volt…semmi hír…se róla, se a démonról. És most újra itt sétál az erdőben , ahol Inuyashának nyoma veszett. Talán egész végig itt volt…talán kihagytak valamit aznap éjjel? És mi van, ha már nem is…nem is…”Nem az nem lehet!” Az előtte sétáló Kougára nézett. Két hónapja találkoztak és a farkas úgy döntött velük tart. Persze váltig bizonygatta, hogy egyáltalán nem a „bolhazsák” miatt, de Kagome tudta, hogy Kouga és Inuyasha nem gyűlölik úgy egymást, mint mutatják. Ő viszont eleinte nem lelkesedett, hogy el kell viselnie a fiú folyamatos udvarlásait…de kellemesen csalódott. Kouga látta, hogy mennyire szomorú és nem ostromolta, kedves volt és figyelmes. Kagome sosem gondolta volna, hogy ilyen is tud lenni…pedig igazán jól állt neki. Kouga megérezte a lány pillantását és hátrafordult. Rámosolygott a lányra, majd miután ő is bezsebelhetett egy kedves mosolyt, folytatta útját. „Hálás vagyok neked, Kouga!”   ***   Inuyasha hátát a falnak vetve ült az ágyon karjaiban Kiyonéval. Már két napja visszatért az emlékezete, de még mindig nem volt ereje megmondani a lánynak. Pedig jól tudta, hogy nem halogathatja sokáig. Mennie kell…meg kell találnia Narakut. Kiyone hirtelen felült. - Te is érzed? – kérdezte a lány. A hanyou nem szólt semmit,  csak bólintott. - Az egyikük egy szellem. - Igen…és azt is tudom, ki. - Mi? Honnan…de…várj!!! – Inuyasha felállt és kiment a kunyhó elé, Kiyone értetlenül követte, aztán mikor ő is kiért, meglátta a két közeledő alakot.   ***   - Jó ötlet volt szétválni? – kérdezte Kagome. - Hát persze – bólogatott Kouga – Így gyorsabb…és nekem semmi kedvem az egész életemet a blöki keresésével tölteni. – Már vagy 20 perce bolyongtak az erdőben, mikor Kouga lemondóan sóhajtott. - Meg is van. - Mi? - Arra. – mutatott kifelé az erdőből. – Érzem a szagát.   ***   Egyre közelebb értek hozzájuk… Kiyone Inuyashára nézett, aki dermedten, kikerekedett szemekkel állt mellette. - K…Kagome. – Kiyonénak nem volt ideje megkérdezni, miről beszél, mert a két alak – egy farkasdémon és egy fiatal lány – odaért. Vagyis a lány hangos „Inuyasha” kiáltással Shiro nyakába ugrott, mire a démon lesújtó pillantással nézett végig a hanyoun. - Na végre! Már lejártuk a lábunk miattad, kutyuli. – Inuyasha nem reagált a megjegyzésre…talán mert épp azon fáradozott, hogy sikerüljön lefejtenie magáról Kagomét és elkerülje Kiyone gyilkos pillantását. - Kagome. - Inuyasha…úgy örülök, hogy jól vagy. - Emlékszel rá? – kérdezte Kiyone. - Én…igen. - Mióta? – tette csípőre a kezét a lány. - Hát…2 napja…mikor találkoztam Tsitokival…szóval… - Két nap?! Mi a fenéért nem szóltál? - Mert…nem tudtam, hogy mondjam el…én… -Miről beszéltek? – szólt közbe Kagome. – És ki vagy te? – nézett a lányra. - A nevem Ki…- nem fejezte be a mondatot, felszegte fejét és összeszűkített szemmel nézett abba az irányba ahonnan Kagoméék jöttek. Kagome kérdőn nézett Inuyashára, de hiába, mert a hanyou is ugyanazt a pontot nézte, mint Kiyone. Kougára pillantott…de ő sem figyelt rá. Mindhárman feszülten figyelték az erdőt. - Minek jön ide? Megőrült? – Inuyasha kérdőn nézett Kiyonéra. - Nem tudom…jól tudja, hogy a ház tele van gyógynövényekkel. - A nap megcsillant az előző esti zápor után még nedves fűszálakon. Hirtelen néhány madár ijedten rezzent szét egy közeli fa ágáról…kisvártatva pedig megjelent Tsitoki (Kagome felismerte és szorosan Kouga mellé állt), nyomában egy feketeruhás alakkal. Inuyasha mordult egyet, Kiyone pedig tátogva meredt a férfira. - Ryou!? - Kiyone! Jó megint látni! – mosolygott szenvtelenül, miközben megállta a démon mellett. - De…hogy…miért…- Kiyone hápogva próbálta felfogni, mi történik itt. Ryou Tsitokival? - Ryou segített nekem egy kicsit. – vetette oda csak úgy mellékesen Tsitoki. - Teee…- sziszegte Inuyasha és kardját előrántva megindult a még mindig vigyorgó férfi felé, de Kiyone eléállt. - Most meg mi van? – nézett rá megütközve a hanyou. - Nem tűnt fel? – nézett gyanakvóan Tsitokira, majd az Inuyasha kardján valamint a saját és Ryou obiján lógó kis zsákocskákra pillantott – Nem köhög. Pedig nagyon közel van. - Úgy van! – a démon olyan képet vágott, mint egy kisfiú, amikor jó játékot talál. – Pontosan így van…hála Ryounak, aki elhozta nekem…ezt. – elővett valamit, amit eddíg fehér lepel-ruhája takart előlük. Mikor a fény megcsillant az apró, kristályból  készült medálon Kiyone halkan felsikkantott. - Ez…nem lehet. – suttogta elhalón. - Mi van? – forgatta fejét Inuyasha. - Mikor? – nézett gyilkos pillantással Kiyone a férfira, ügyet sem vetve a többiek értetlen ábrázatára. - Oh…emlékszel az ünnepségre…három napja…utána..találkoztunk. - …a forrásnál. - Igen: a forrásnál. - Akkor…tőlem jöttél. - Tudod, én csak kihasználtam, hogy nem vagy ott. Emlékeztem, hogy egyszer meséltél nekem erről a medálról. Megkerestem. - De miért? - Hogy miért?! – csattant fel dühösen Ryou – Még kérdezed? Semmibe vettél engem! Évek óta csak ígérgetsz! Aztán megjelent ez a paprikajancsi – „Milyen találó!” – szólt közbe Kouga – és te annyit sem foglalkoztál velem, minta azelőtt. Ne tagadd, hogy miatta jöttél olyan ritkán a faluba! - Nem tagadok semmit! – kiabálta Kiyone. - Hogy? – Kagome Inuyashára majd a lányra nézett. - Egy pillanat! Mi a fene van itt? – nézett Kouga Kiyonéra. Nagyon unta már, hogy semmit sem ért. Azzal tisztában volt, hogy ez a két alak nem rokonlátogatóba jött. - Az a medál…- mutogatott Kiyone hevesen a láncra – megvédi…megvédi a viselőjét! A nagyanyámé volt. - Azt akarod mondani, hogy ez semmit sem használ? – vette a kezébe a kis zsákocskát Inuyasha. Kiyone lassan bólintott. - Kopp. Rájöttetek. Azért jöttem, hogy végre megkapjam, amit karok…a lelkedet Kiyone. De úgy látom egész jó kis társaság gyűlt össze. – szemét mohón végigjártatta a 4 alakon, majd karjának egyetlen suhintásával messzire taszította őket. Inuyasha nekiesett a kunyhó falának, Kagome egy közeli tócsában ért földet, Kouga pedig Kiyonén landolt. - Hé! Szállj le róla, bolhazsák! – kiabálta Inuyasha, mikor észrevette…Kagome egyre tisztábban látta, mi folyik itt. - Inuyasha! – suttogta halkan…de nem volt ideje érzelgősködni, mert a démon megindult feléjük. Ryou kissé hátrálva, önelégült vigyorral figyelte az eseményeket. Inuyasháéknak sikerült lassan feltápászkodniuk, de Tsitoki közben túl közel ért hozzájuk. Kiyone felemelte a kezét, tenyere körül vibrálni kezdett a levegő. Egy erőhullámot küldött a démon felé, de csak arra volt elég, hogy míg Tsitoki megtántorodott, ők négyen összeszedhették magukat. Inuyasha felvette a Tessaigat és két lépést tett a démon felé, nyomában Kougával. Mikor elég közel értek lecsaptak…mindketten eltalálták ugyan, de láthatóan meg sem kottyant neki. Tsitoki hangosan felkacagott. - Ostobák! Mégis mit képzeltek?! Egyszer már megmondtam, Inuyasha: nem pusztíthatsz el! Sőt a kis barátnőd sem árthat nekem az ékkőszilánkjaival! Amíg ennyi kétség gyötri a lelketeket, nem tehettek kárt bennem. – nevetése egyre hátborzongatóbbá vált. Kiyone a szemét forgatta: már nagyon unta…ugyanakkor tisztában volt vele, hogy igaza van. Azzal az amulettel a nyakában már az ő gyógynövényei sem állhatnak az útjába. „De akkor most mi a fenét csináljunk?”