8. Fejezet: Emlékek és kétségek

                   Shiro

- Jól van Tsitoki! Felfogtuk! Nem kell tovább vihognod! – tört ki Kiyonéból miután vagy két perce álltak némán és hallgatták a démon nevetését. Inuyasha és Kouga értetlenül néztek össze: mindketten arra gondoltak…ez a démon hibbant.

- Ugyan Kiyone! Csak jól érzem magam. – mosolygott szinte jóindulatúan a lányra. – Na de igazad van: elég a mókából! Kérem a lelked! – kék szeme felvillant, arcáról eltűnt a mosoly. Kinyújtott a karját a lány felé, de Inuyasha eléállt.

- Vicces. Te sosem tanulsz. – Inuyasha felé suhintott, de ezúttal a hanyou volt gyorsabb. Felugrott, hogy elkerülje a támadást és Kouga mellett landolt..közben Kiyone és Kagome és felzárkóztak melléjük.

- Ötlet? – nézett Kiyone a másik háromra, de nagyon úgy tűnt, kérdése megválaszolatlan marad. Kouga ránézett:

- Ki ez egyáltalán?

- Tsitoki. A mániája, hogy a lelkemet akarja- vonta felé a vállát a lány – Eddíg távol tudtam tartani magamtól és az emberektől a gyógynövényekkel…de most azzal a medállal ez már nem használ.

- És amíg a lelkünkben kétség van nem győzhetjük le…ezt mondta legutóbb is. – szólt közbe halkan Kagome, mire Kiyone bólintott.

- Úgy van! Semmi esélyünk…mert úgy tűnik a ti lelketeket is kétségek gyötrik.

- Marhaság! – válaszolta Kouga.

- Tényleg? Akkor miért nem sikerült még legyőznöd, nagyszájú? – mondta Inuyasha. Kouga válaszra nyitotta  a száját, de Tsitoki megelégelve a csevegést újból támadt. Kiyone csak annyit érzett, hogy két erős kar megragadja és felemeli, megmentve ezzel Tsitoki füstjétől. Azonban mikor felnézett, nem Shirot látta, hanem Kouga elmélyült arcát, amint igyekszik a legjobb helyen földet érni. Mikor ez sikerült, karjaiban Kiyonéval megfordult, hogy lássa Kagome jól van-e. Úgy tűnt a lánnyal minden rendben…az viszont már kevésbé tetszett neki, hogy – csakúgy, mint Kiyone az övében – Kagome Inuyasha nyakába kapaszkodik. Tekintete találkozott a félszellemével és megdöbbenve látta, hogy az ugyanolyan féltékenyen néz rá, mint ahogy ő. Óvatosan letette Kiyonét és újból Tsitoki felé fordult. Nem értett sokat ebből az egészből, de nagyon unta ennek az alaknak a képét. Felugrott és ékkőszilánkos lábával megcélozta a démont. Azonban mielőtt elérhette volna, fekete füst vette körbe és hatalmas erővel egy fának taszította.

- Kouga! – sikította Kogame, de úgy tűnt, a fiú elájult. Inuyasha Kiyonéra nézett, a lány aggódva pislogott Kouga felé és valami olyasmit motyogott, hogy „miattam”.

- Shiro! – nézett hirtelen a hanyoura. - Fogd a lányt és tűnjetek el innen!

Inuyasha elmosolyodott.

- Komolyan azt hiszed, hogy itt hagynálak?

Felemelte a Tessaigát és egyetlen ugrással Tsitoki előtt termett. Fogalma sem volt, mit tehetne, de azt tudta, hogy amíg nem pusztítja el ezt a démont, addíg Kiyone és Kagome veszélyben vannak.

- Kaze no Kizu! – kiáltotta. A Szélborda eltalálta a démont és végre sikerült megsebeznie. Dühösen felmordult és kezének egyetlen suhintásával Kouga mellé küldte a hanyout. A Tessaiga messze landolt, Inuyasha pedig sajgó fejjel próbált felülni. Mikor végre eltűntek a szeme elől a csillagocskák, csak hatalmas füstöt látott, ami épp feléjük tart.

***

Kiyone és Kagome egymásra nézett. Az a fekete füst hamarosan eléri Inuyashát és Kougát. Kiyone épp abban a pillanatban küldött egy fehér energiafalat a fiúk elé, mikor Kagome kilőtte a nyilát. A rózsaszín és a fehér fény egymásba kapcsolódva falat alkotott a két fekvő test előtt, elnyelve a fekete füstöt. Tsitoki dühtől égő szemmel a két lány felé fordult. Nem volt idejük félreugrani…a fekete füst gyűrűként körülölelte testüket, felemelve őket a földről. Kagome kiejtette kezéből az íjat. Oldalra nézett: Kiyone körül is ugyanolyan gyűrű sötétlett. A füstfelhő egyre szorosabbra záródott körülöttük.

Inuyasha végre feltápászkodott, megkereste a Tessaigát ésTsitoki irányába fordult. Akkor látta meg a két karcsú alakot, néhány centivel a föld fölött lebegni, testük körül a sötét köddel. A démon nem vette őt észre…így lenne esélye megmenteni…egyikőjüket. A szeme előtt lepergett az idő, amit Kagoméval töltött…majd megjelent Kiyone gyönyörű, kedves arca. Úgy érezte megőrül…mégis mit tehetne? Aztán egy elhaló hangot hallott: „Shiro!” Nem tudta hallucinál-e vagy valóban hallja…de nem is volt fontos. Már nem volt benne több kétség: tudta, mit érez.

Megindult és szélsebesen odaért…megragadta Kiyone karját és kirántotta a gyűrűből! Pár pillanat múlva Ryou didalittas kiáltását halotta maga mögül. Amint biztonságban letette a földre Kiyonét, visszafordult…már nem hallotta Kagomét. A füsttől semmit sem látott: ott ahol az előbb még a két lány volt, most csak sűrű, fekete füst gomolygott. Majd’ megszakadt a szíve…

Dühödten nézett a démonra…az nem tűnt túl boldognak, izzó szemekkel meredt a füstfelhőbe...bizonyára Kiyone lelkét akarta…de helyette megkapta Kagoméét. Inuyasha felugrott és minden eddiginél erősebben sújtott le a démonra. Érezte  ahogy a penge áthatol a testén…már cseppnyi kétsége sem volt…már nem maradt semmi kérdés…tudta, hogy legyőzheti Tsitokit. Választott…ő döntött így….kétségek nélkül…

***

Kiyone még látta, amint Shiro feléjük közeledeik…aztán a karján érezte a hanyou szorítását. Kagoméra gondolt…és az ájult Kougára…miatta…és Shiro mégis őt meni. „Kagomeeee!” – nem tudott kiabálni. A tüdeje tele volt füsttel. Ahhoz sem volt ereje, hogy megmondja Shironak: hagyja őt, vigye Kagomét!

A hideg föld beitta patakkén folydogáló könnyeit. Halotta Inuyasha kiáltását és Tsitoki fájdalmas üvöltését. Összeszedte magát és felült. Inuyasha lehajtott fejjel állt, a feloszló ködtenger közepén, kezében kardjával…Tsitokinak nyoma sem volt.

- Sikerült. – suttogta Kiyone.

Inuyasha még akkor sem mozdult, mikor megérezte Kiyone kezét a vállán. Tudta, hogy ő döntött így..nem akarta látni, ahogy Kiyone meghal. Helyette Kagome…A gondolatra, hogy mit fog vele csinálni Kouga, ha felébred apró, szomorú mosoly jelent meg a szája szegletében…”Megérdemlem”. Az ájult farkas felé nézett – vagyis csak a helyre ahol az imént még feküdt, de most nem volt sehol.

- Hol van Kouga? – kérdezte meglepetten.

- Én…nem is tudom…- Kiyone is értetlenül bámult a fára, ami alatt a szellem feküdt nem is olyan régen.

- Itt vagyok, blöki. – hallatszott valahonnan a feloszlani készülő füstfelhő mögül Kouga hangja. Amint a füstöt elfújta a szél, meglátták a fiút…karjában…

- Kagome! – kiáltotta Inuyasha. – De hogy…

- Amíg te el voltál foglalva azzal a lánnyal addíg én megmentettem Kagomét, ostoba kutya! – Inuyasha életében először nem volt dühös Kougára. Hálás volt neki…nagyon hálás. Kagome lassan kinyitotta a szemeit és előbb Kougára, majd a hanyoura nézett.

- Tegyél le, kérlek! – Kouga engedelmesen teljesítette a kérést.

- Kagome…én..sa..sa..

-Semmi baj, Inuyasha. – mosolygott fáradtan a lány. – Én…már értem. – ránézett Kiyonéra. – Köszönöm, hogy vigyáztál rá! – Kiyone nem tudta mit mondjon, így hát csak bólintott. Néhány percig némán álltak mind a négyen…tisztában voltak vele, hogy Inuyasha döntése örökre megváltoztatta mindegyikük életét.

***

- Nézd! Ott vannak! – mutatott egy kis tisztásra Miroku, amint meglátta barátait.

- Vele mi legyen? – kérdezte Sango, a Kirara hátán rémülten ücsörgő alakra mutatva.

- Hozdd őt is.

- Inuyasha! – a tisztáson álló négy alak összerezzent a sipító kiáltásra. Másodpercekkel később Shippou a félszellem nyakában landolt. – Tudtam én, hogy nem haltál meg! Tudtam!

- Hát persze, hogy nem! Minek nézel te engem!?

- Örülök, hogy egyben látlak Inuyasha!

- Ne kezd te is Miroku!...Hé…Sa..sango. – Sango boldogan ölelte át rég nem látott barátját, annak nem kis meglepetésére. Inuyasha esetlenül viszonozta az ölelést, majd elfolytott egy apró mosolyt. „Hát mind itt vannak…megint.” Kirara Inuyasha fejéhez dörgölőzött.

- Én is örülök neked. – simogatta meg a szellemmacska fejét a hanyou. Ekkor vette észre a hátán ülő alakot.

- Te meg hogy kerülsz oda!? – kiáltotta dühösen és előrántotta a Tessaigát.

- Idefelé kaptuk el. Csata hangjait hallottuk és ő fejvesztve menekült. Gondoltuk visszahozzuk.

- Remek! Így legalább megadhatom neki, ami jár!

- Várj Shiro! – lépett oda Kiyone, aki eddíg a háttérből figyelte az eseményeket. Ezek az emberek…Shiro barátai. El fogják vinni tőle…tudta.

- Most megint mi van!?

- Nem ölheted meg! Ryou nem olyan gonosz…csak ostoba. Majd az apja elbánik vele, ne aggódj. – Kiyone könyörgő szemeit látva Inuyasha leeresztette a kardját.

- Rendben! De csak miattad.

Sango, Miroku és Shippo a fejüket kapkodták Inuyasha, Kiyone és Kagome között.

- Elnézést….de elmagyarázná valaki, mi történt itt? – nézett Sango Kagoméra.

***

- Tehát ez a Tsitoki támadt rád, amikor eltűntél és most sikerült végezned vele. És mindeddíg Kiyonénál laktál, emlékek nélkül. – foglalta össze a hallottakat, a kis kunyhó padlóján ülve a szellemírtó.

- Hai! – bólintott Inuyasha.

- Ezt el sem hiszem! – ámuldozott Miroku. – Tényleg te vagy a gyógyító?!

- Ig…. – kezdte Kiyone, de a torkán akadt a szó, mikor Miroku átugorva Shippou feje fölött megfogta a kezeit :

- És mondd csak Kiyone, lennél a …

- Azt felejtsd el! – üvöltötte Inuyasha és egy hatalmasat sózott a szerzetes hátára.

- Inuyasha! Ez most, mire volt jó? – kérdezte duzzogva Miroku.

- Meg ne próbáld még egyszer! – morgott a hanyou, miközben Kiyone jóízűt nevetett.

- Ugyan Shiro…ööö…Inuyasha…- hirtelen csend lett. A félszelem a lányra nézett. Most először mondta ki a nevét…és ugyanolyan édes volt hallani tőle, mint amikor először mondta ki „Szeretlek”. Senki nem szólt. Mindenki a gyógyító és a félszellem arcát figyelte, ahogy egymásra néztek.

- Ööö…mennem kell levegőzni…mielőtt kapok még egyet. – mondta hirtelen Miroku.

- Veled tartok, gyere Shippo!

- De én…

- Gyere! – ragadta meg a rókadémon karját Sango. – Kirara, te vigyázz rá. – mutatott a kunyhó tövében kuporgó Ryoura.

***

- Velünk tartasz? – törte meg a percek óta beállt csendet Kouga. Mielőtt Inuyasha válaszolhatott volna, Kiyone megszólalt.

- Igen.

- De…

-Semmi de…a te helyed köztük van….és amit eddíg erről a Narakuról mondtatok…meg kell őt ölnöd! – Inuyasha szótlanul lehajtotta a fejét. Tudta, hogy Kiyonénak igaza van, hisz ő is így gondolta. Kagome nem szólalt meg. Egész eddíg egy szót sem szólt. A fejében kavarogtak a gondolatok: az hogy újra láthatja Inuyashát örömmel töltötte el. De tisztán látta azt is, hogy a hanyou szerelmes ebbe a lányba. Úgy szereti, mint eddíg még senkit…még Kikyot sem. Furcsa volt, hogy mégsem érez fájdalmat. Rosszul esett neki, de vígasztalta a tudat, hogy Kouga ott ül mellette. Úgy érezte akkor nem történhet semmi baj.

- Ne aggódj, Kiyone! – kiáltott fel hirtelen nevetve – Visszajön hozzád! Ezt én ígérem meg!

Inuyasha, Kouga és Kiyone úgy néztek Kagoméra, mint egy bolondra.

-Ne nézzetek így rám! Te is így akarod nem, Inuyasha!? Végzünk Narakuval és akkor visszajöhetsz!

- Én…- Kiyonéra nézett – Igen: visszajövök.

***

Miután visszakísérték Ryout a faluba és elmesélték az apjának, mi történt (kezdték sajnálni Ryout az apja dühöngése miatt), majd elbúcsúztak Kiyonétól.

- Viszlát! – ölelte át Kagome a lányt.

- Kagome…sajnálom.

-Ugyan! Nézz csak rá! – mutatott Kouga felé. – Szerinted engem sajnálni kell? – Kiyone végignézett Kougán, majd nevetve válaszolta:

- Nem! Határozottan nem!

- Most meg min nevettek? – kérdezte felháborodva a farkas.

- Semmin. Gyere! – Kagome belé karolt és elindultak Sangoék után, magukra hagyva Kiyonét és Inuyashát.

Percekig némán álltak egymással szemben, majd Inuyasha megragadta Kiyone karját és megcsókolta.

- Visszajövök. – suttogta, miután ajkaik szétváltak.

- Tudom. – mosolygott Kiyone könnyes szemekkel. A hanyou megfordult és hátra sem nézve felszárkózott kis csapatához.

Kiyone egyedül maradt a sötét éjszakában. Addíg állt a falu szélén, míg nem maradt más a társaságból, mint egy apró pont a távoli horizonton. Aztán elindult vissza a kunyhójához…egyedül.

Shiro

- Azonnal gyere ide, te anyaszomorító! – kiabálta egy férfi, karjában szeretett kiscicájával. – Nem hallod! Állj meg!

Apró lábak szaporán csattogtak, felverve az út porát. Hangos kacagás hallatszott…majd hirtelen elhalkult, amint a kis alak beleütközött egy feketeruhás férfiba.

- Ajaj.

- Ajaj bizony. – a férfi felkapta a kisfiút, majd a lihegve feléjük rohanó férfi elé sétált.

- Már…megint…ez…az….átok…fajzat…megint…a…macskám…- lihegte a dühös öreg a férfi orra elé tartva a kissé nyúzottnak látszó macskát.

- Ne haragudjon! Tudja, nem kedveli nagyon a macskákat.

- Már megmondtam az anyjának! Tartsa távol a cicámtól a fiát!

- Igen! Nem fordul elő többet. Elnézést uram!

- Rendben, elhiszem! De csak mert maga mondja!

- Köszönöm.

Az öreg nagy hévvel visszacsörtetett a házába, miközben a kisfiú hangosan nevetett.

- Elég ebből! Hol van anyád? Ez meg hogy áll rajtad már megint! – megigazította a kisfiú fejére kötött piros kendőt.

- Ott. – mutatott apró ujjaival a gyerek, az egyik házból épp kilépő nőre. Mikor észrevette csemetéjét a férfi karjában, gyorsan elköszön a ház asszonyától és odasietett.

- Mit műveltél megint, Shiro?

- A szokásos. – válaszolta a férfi és átadta a kisfiút anyja karjaiba.

- Megint szegény macska! Nem megmondtam, hogy hagyd békén! –A nő feddően nézett  4 éves fiára. Fekete hajával és borostyánsárga szemeivel őt tartották a falu leggyönyörűbb gyermekének…csakhogy borzasztóan rossz volt. Mióta járni tud nem volt olyan nap, hogy ne támadott volna meg minimum egy macskát, vagy mászott volna fel egy ház tetejére, hogy leugorva a frászt hozza az arra járó asszonyokra. Jóval fejlettebb és ügyesebb volt, mint ilyen korú társai.

- Az apja miatt van.– mondta a férfi.

- Ne kezdd megint Ryou!

- Dehogy! Eszemben sincs! Örülök, hogy egyáltalán szóba állsz velem! Csak arra gondoltam, hogy ő is pont ilyen heves volt.  – mosolygott kedvesen a nőre. – Most mennem kell…egy rakás dolgom van, mióta átvettem apám helyét. Viszlát! Te meg jó legyél, Shiro! – megborzolta a kendő alá rejtett fekete tincseket és továbbállt.

- Nyomás haza! – nézett fiára a nő – vagyis inkább lány. Nem tűnt túl idősnek. Egyesek szerint semmit sem változott az elmúlt 5 év alatt. Hosszú kékesfekete haját ugyanolyan játékosan dobálta a szél, bordó szemeiben még ott lobogott az 5 évvel azelőtti szerelem tüze.

Miután haza értek a kis erdei kunyhóba, levette fia fejéről a piros kendőt. Tudta, hogy nem szereti, ha rajt van, de csak így vihette emberek közé. Ha meglátnák édes, apró kutyafülecskéit, amit ő annyira imád…többé nem állnának szóba vele.

Megvacsoráztak és Kiyone épp lefektetni készült Shirot, mikor hirtelen felegyenesedett. Ismerős illat…ismerős aura. A szíve hevesen kezdett verni.

-Anya! Ki az?

- Maradj itt, kicsim! – A lány kisétált az ajtó elé. Egy alak közeledett az erdő felől. Mikor meglátta a lányt, gyorsított és pár pillanat múlva már előtte állt. Nem szóltak semmit…csakúgy mint mikor elváltak némán nézték egymást. Aztán Inuyasha megragadta Kiyone kezét és szorosan átölelte, majd megcsókolta.

- Megígértem. – Kiyone könnyes szemmel nézte szerelmét, nem szólalt meg…nem tudott.

- Anya! Anya! – egy vékonyka akaratos hang szólt a kunyhóból. Inuyasha kérdőn nézett a lányra. Az szólni készült, de akkor megjelent az ajtóban egy kicsi fiú és számonkérőn nézett a hanyoura.

-Te meg ki vagy?

- Én…- Kiyone és a kisfiú között jártatta a szemeit. Aztán mikor lassan leesett neki a dolog, kikerekedett a szeme. – Ő…az…az…én…

- Inuyasha, ő Shiro! – felemelte kisfiát a földről és átadta az apjának – A fiad!

Inuyasha némán nézte az apró kisfiút…majd szorosan magához húzta. Visszatért. Megölték Narakut és ahogy megígérte visszatért Kiyonéhoz, hogy örökre vele maradjon.

- Szeretlek! Szeretlek titeket! – ölelte magához a lányt is.

- Én is szeretlek!

Inuyasha újra érezte azt a boldogságot, amit 5 évvel azelőtt, mikor először csókolta meg a lányt. De most már tudta, hogy örökre velük marad: az ő angyalkájával…és a fiával.

- Az én fiam.