-Hallo, Greatest Hit’s Cafée.

-Jó napot. Jeck Campbell vagyok, Mr. Ran Fujimiyát keresem.

-Én vagyok. Megtudott valamit?

-Igen. Sikerült megtalálnom a nővért, aki részt vett a kérdéses csecsemő ellátásában. Rajta keresztül aztán eljutottal az édesanyja egyik barátnőjéhez. Gondoltam ön is szeretne beszélni velük.

-Természetesen. Mikor?

-Akár azonnal. A hölgyek az irodámban várakoznak.

-Köszönöm. Máris indulok.

Ran letette a kagylót, majd elindult. Sokkal gyorsabban haladt a kutatás, mint várta. Alig két hónap telt el azóta, hogy elkezdték, és máris lehetősége nyílt kapcsolatot teremteni az anyja ismerőseivel.

Hamarosan elérte az épületet, ahol a detektív dolgozott. Mielőtt belépett volna, mély levegőt vett. Rossz előérzete támadt, úgy érezte: jobb lenne, ha szó nélkül visszafordulna. Igaz, ez származhatott a régi házból áradó különös légkörből is. Ennek ellenére megnyomta a kaputelefon csengőjét.

„Nevetséges lenne, ha azok után, amin keresztülmentem, a származásom elől megfutamodnék…” –gondolta magában.

Campbell kijött elé a lépcsőházba.

-Üdvözlöm, uram. Örülök, hogy ilyen hamar ide tudott jönni. Úgy gondoltam jobb lenne, ha külön-külön hallgatná meg őket.

-Azt hiszem, igaza van. Először talán a nővért…

-Rendben. Én addig lefoglalom Mrs. Tanakát.

Pár perccel később már egy kedves, jókedélyű idős hölgy társaságában ült az irodában, aki nemrég töltötte be hetvenedik életévét.

-Nem hiszem el, hogy maga volt az a kisfiú. Emlékszem, milyen gyenge baba volt, már-már attól féltem, hogy nem éri meg a másnapot. Most meg micsoda jó kiállású férfi. Igaz, a mamája is törékeny lányka volt, mégis gyorsan kiheverte a szülést.

-Mesélne nekem az édesanyámról? –kérte Ran.

-Persze. Bizonyára nagyon kíváncsi rá. Várjon kicsit, míg összeszedem a gondolataimat… Nagyon jólnevelt fiatal lány volt, igazán sajnáltam, amiért ilyen helyzetbe került. Alig múlt tizenhat éves, mikor először láttam. Tanácsadásra jött a kórházba. Nem volt biztos benne, hogy megtartsa a gyerekét, vagy örökbeadja. Szerette volna felnevelni, de a szüleit elvesztette, és a rokonai, akik befogadták, nagyon szegények voltak. Így végül úgy döntött: jobb lesz neki, ha lemond róla.

-És az apám? Róla mit tud?

-Igazából nem túl sokat. Annyi biztos, hogy nem tud önről. Azt hiszem azért szakítottak, mert rájött, hogy másba szerelmes… Sajnos többet nem mondhatok róla.

-Értem. Azért köszönöm szépen. Itt van a telefonszámom, ha valamire szüksége lenne, nyugodtan hívjon fel.

-Én köszönöm, fiatalember. Mindig öröm látni, hogy azok a kicsik, akiket gondoztunk, mivé fejlődnek. Főleg, ha ilyen rendes ember lesz belőlük…

Az idős hölgy távozott. Ran csendben ült egy percig mielőtt átszólt Campbellnek, hogy küldheti az anyja barátnőjét.

„Szóval az apám hibája, hogy örökbeadtak, de még csak nem is tud róla…” –gondolta, majd felállt.

Kérésére a detektív átkísérte az asszonyt, majd magukra hagyta őket. Mrs. Tanaka körülbelül hatvan éves lehetett, de inkább kevesebb. Kissé gyanakvóan nézett a férfira, ő ennek ellenére reménykedett benne, hogy megtudhat valami újat a szüleiről. Ennek érdekében mesélt neki a nevelőszüleiről, a húgáról, a korábbi és jelenlegi életéről. Persze másik munkáját gondosan eltitkolta.

A nő végül kicsit felengedett. Mikor ezt észrevette, így folytatta:

-Mikor megtudtam, hogy örökbefogadtak elhatároztam, hogy megkeresem a vérszerinti szüleimet. Ekkor fogadtam fel Mr. Camobellt. Ő pár órája felhívott, mert nyomra bukkant. Azt mondta, ön az édesanyám barátnője volt, ezért szeretném a segítségét kérni… -Ran elhallgatott, és kérdőn az asszonyra tekintett. Ő egy darabig hallgatott, majd mesélni kezdett:

-Valóban ismertem az édesanyját és barátok voltunk, bár négy évvel idősebb voltam nála. Akkoriban sok fiú legyeskedett körülötte, de őt nem igazán érdekelték. Egyetemre akart menni, de a családjának nem volt pénze, így csak ösztöndíjjal kerülhetett volna be. Mondjuk volt is rá esélye…

-Hogy hívják? –szólt közbe a férfi.

-Midori. Midori Funaki. Mint mondtam minden rendben ment, míg meg nem ismerte azt a gazembert. Sajnos szinte azonnal beleszeretett, az az alak pedig kihasználta a helyzetet és elcsábította. Egy darabig tette neki a szépet, de aztán magára hagyta. Szegénykém napokig csak sírt. A helyzet csak romlott, mikor rájött, hogy állapotos. Meg akarta tartani a babát, de szegények voltak. Végül úgy döntött örökbeadja.

-Ön szerint hajlandó lenne találkozni velem, ha felkeresném?

-Biztosan. Élete legnehezebb döntése volt, hogy lemondott önről.

-Megadná a címét, kérem?

-Persze –mosolyodott el Mrs. Tanaka, majd egy kis noteszt vett elő. Felírta a címet, a papírt pedig átadta Rannak.

-Köszönöm. Már csak egy kérdésem lenne. Nem emlékszik véletlenül az apám nevére?

-Takatori. –Abessinian úgy érezte gyomorszájon vágták.

-Reiji Takatori? –kérdezte.

-Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, igen. Talán ismeri?

-Attól tartok ismertem… és nem voltunk jóban.

-Múlt idő? Ezek szerint már nem él?

Bólintott. Nem volt benne biztos, hogy meg tudna szólalni.

„Ha ez igaz, akkor én…” –Nem merte végiggondolni.

-Jól érzi magát? –kérdezte aggódva a nő.

-Nem igazán… Attól tartok, ez kissé váratlanul ért.

-Sajnálom, látszik, hogy nagyon megrázta. Segíthetek valamiben?

-Nem hiszem, de azért köszönöm. Itt a névjegyem, ha segítségre lenne szüksége, nyugodtan keressen fel.

-Kedves öntől. Midori büszke lesz, hogy ilyen nagyszerű ember lett a fiából. Viszontlátásra.

-Viszontlátásra –felelte, miközben szomorúan elmosolyodott.

„Nagyszerű ember… aki megölte az apját.” –gondolta.

Megbeszélte a nyomozóval, hogy másnap estig átutalja a honoráriumát, azután elhagyta az épületet. Egy ideig csak kóborolt az utcákon az életén töprengve, ami látszólag ismét darabjaira hullott, aztán haza indult. Tudta mit kell tennie.