Régi ismerős

-Nem tudom elhinni, hogy végre házasok vagyunk –szólt Glory újdonsült férjéhez.

Aznap délután volt az esküvőjük. Duncan kormányzó természetesen hatalmas felhajtást csapott körülöttük. A szertartáson és utána, a vacsorán a barátokon és családon kívül politikusok és újságírók garmadája is jelen volt.

-Pedig igaz. Most már semmi nem választhat el minket –felelte ő. –Csak tudnám minek kellett ezeket a piócákat idecsődíteni.

Némelyikük kellemetlen perceket szerzett Rannak, mivel emlékeztek a húsz évvel korábbi drogbotrányra, ami az apja cége körül robbant ki –szó szerint. Természetesen kiállt amellett, hogy a szülei ártatlanok voltak, a tudtukon kívül használták kábítószerügyletekre a vállalatot. Azt is említette, hogy ismeri a valódi bűnösöket, de bizonyítéka sajnos nincs, és különben is: halottakról vagy jót, vagy semmit… nem szeretné, ha a családjuk fizetne azért, amit ők elkövettek.

-Csak nyugalom, fiacskám, jobb lesz, ha mielőbb megszokod őket –szólt közbe egy vidám hang. Erre mindketten odafordultak.

-Nem ismersz meg? Seno Asato vagyok. Apád és én barátok voltunk. Bár igaz, hogy mikor utoljára láttalak csak nyolc éves voltál.

-Már emlékszem. Örülök, hogy látom.

-Én is örülök, hidd el. Kár, hogy a szüleid nem érhették meg ezt a napot. Bizonyára büszkék lennének rád. És a húgod? Ő hol van?

-Sajnos nem tudott eljönni, mert nemrég balesetet szenvedett, így ágyban kell maradnia.

-Ez sajnálatos. Remélem gyorsan felépül. Őszintén szólva mindig is csodáltam, hogy milyen harmonikus az életetek, hisz azok a családok, ahol egy örökbefogadás után mégis születik saját gyerek általában komoly problémákkal küszködnek… Valami baj van? Rosszul érzed magad? –kérdezte látva, hogy Ran arcából kifut a vér.

-Örökbefogadás?... –nyögte ki a kérdezett.

-Jó ég… Te nem tudtál róla? Annyira sajnálom. Én azt hittem… -dadogta a férfi, mikor rájött baklövésére.

Glory aggódva figyelte a helyzet alakulását. Nem számított ilyen fordulatra. Férje lassan összeszedte magát.

-Kérem, Asato-san, nyugodjon meg! Valóban nem tudtam róla, hogy nem a vérszerinti szüleim neveltek fel, de azt hiszem, ez végül is lényegtelen. Soha nem éreztették, hogy Aya fontosabb nekik, vagy más, mint én. Fiukként kezeltek, épp ezért nem számít, hogy örökbe fogadtak. Mindazonáltal szeretnék tudni valamit a valódi szüleimről… hogy mi történt velük. Elmondaná, amit az ügyről tud?

-Hát… örülök, hogy így gondolkodsz. Sajnos én nem segíthetek a kutatásodban. Csak annyit mondhatok, hogy a mamád lemondott rólad, mikor megszülettél. Állítólag még szinte gyerek volt. Nem tudott volna felnevelni.

-Értem. Azért köszönöm.

-Szívesen. Még egyszer: sajnálom, hogy így kellett megtudnod, és épp az esküvőd napján.

-Hagyja csak… jobb ez így, hogy tudom.

-Nekem lassan mennem kell. Holnap fontos tárgyalásom lesz. Sok boldogságot kívánok nektek.

-Köszönjük. Remélem, még találkozunk.

-Úgyszintén. Viszlát.

-Viszont látásra.

Ezután a férfi elment. Ran szótlanul nézett utána. Hirtelen egy kezet érzett a karján. Glory felé fordult.

-Mit akarsz tenni?

Megnyugtatóan rámosolygott, bár lelkében kavarogtak a kérdések.

-Megkeresem az anyámat. Kíváncsi vagyok, hogy az a család jobb-e, mint a mostani. Amilyen az én formám, abban a családfában is rábukkanok néhány Takatorira… -tréfálkozott. –Sokkal rosszabb már nem lehet az életem, mint eddig.

-De mégis hogy akarsz nekikezdeni?

-Magánnyomozót fogadok. Meg, azt hiszem, Persia barátunkat is ráállítom… A Kritiker elég sokkal tartozik nekünk, amiért átvettük az itteni ügyeit. Ennyit igazán megtehetnek. Azon kívül… mondjuk úgy: Crawford igen-igen melléfogott, mikor azt gondolta, hogy nincsenek bizonyos irányú kapcsolataink. Néhányan onnan lentről meglehetősen hálásak, mert elvállaltunk pár túszmentő akciót. Akkoriban elég forró volt a helyzet… nem hiányzott volna holmi maffiaháború. Nem sok olyan őrült szaladgál az utcákon, aki szembeszállna a Weiss-szal. Időnként kifejezetten hasznos, hogy Reiji Takatori ránkkente azokat a robbantásokat. Bár akkoriban nem gondoltuk volna. De azt sem, hogy Shuitchi Takatori halála után még valaha összeállunk.

-Értem. Remélem, hamar eléred a célodat. Nem szeretem, mikor ilyen feldúlt vagy –felelte a nő, majd megcsókolta férjét.