Az igazság

A döbbent csendet Yohji hangja törte meg:

-Most lebuktál, öregem. Ezután próbálj tagadni… -teli szájjal vigyorgott.

-Mondtam már, hogy semmi közöd a magánügyeimhez! –szűrte a fogai közt, mialatt átvette az ájult lányt barátjától.

-Keresek egy nyugtatót… -mormolta Ken.

-Felesleges, allergiás rá. Inkább főzz kamillateát! Ilyenkor azt szokott inni –szólt vissza Aya a lépcsőről, majd felvitte Gloryt a szobájába.

-És még azt mondja, hogy nem ismeri… -morogta a playboy.

-Hagyd őt békén, nélküled is van épp elég baja! –szólt rá meglepően élesen Omi. A teremben ismét néma csend lett.

-Miért van olyan érzésem, hogy te többet tudsz nálunk?

-Talán mert így van –felelte -, de felesleges lenne bármit is kérdeznetek.. Megígértem, hogy hallgatok. ”Még ha hangosan nem is mondtam ki. Aya számít rám. Nem árulhatom el” –tette hozzá gondolatban.

-Csodás… -morogta a playboy.

Ezalatt Ken feltette a teavizet.

--Hölgyeim, remélem, megbocsátanak, de jobb lesz, ha mi bezárunk. Ennyi izgalom után jót tesz a pihenés. A kisasszonyért ne aggódjanak, majd Aya hazaviszi. –Yohji visszanyerte önuralmát.

-Biztosan jó ötlet ez? Hiszen Glory-chan csak nemrég tért vissza Amerikából. Nem hiszem, hogy örülne, ha magára maradna a város másik végén. Nem biztos, hogy innen is hazatalál.

Látszott a lányon, hogy valóban aggódik.

-Egész biztos odatalálnak. Aya nagyon jól ismeri a várost. Elég, ha a címet tudja. Azt pedig csak nem felejtette el a kisasszony… -Omi igyekezett hihető mesével előállni.

-Valóban? Ez esetben nem zavarunk tovább.

A lányok elmentek. Omi azonnal megfordította a táblát. Közben felforrt a víz, így Ken beleszórta a virágokat. Yohji lehúzta a redőnyt.

-Ha már így alakult én elmegyek kicsit autókázni –mondta közben. –Szerintem ti se maradjatok sokáig…

Miután végeztek a takarítással fülig érő szájjal kiment a kocsijához.

-Ken, mikor felviszed a teát…

-Tudom, ne kérdezzek semmit, csak jöjjek vissza. Mit szólnál egy kis városnézéshez?

-Már te is? –kérdezte kétségbeesetten a fiatalabb. Ken elkuncogta magát.

-Egy frászt. Egyszerűen úgy gondolom, kettesben nyugodtabban tudnak beszélgetni.

Barátja megkönnyebbült képét látva hangosan felkacagott.

-Már attól féltem Yohji megfertőzött.

-Más se hiányzik… Kész a tea, felviszem. Addig hozd a dzsekidet meg a kulcsokat!

Omi bólintott és elindult felfelé a lépcsőn. Ken a tálcával a kezében követte.

*

Mikor felért az emeletre Aya berúgta a szobája ajtaját, bement és az ájult lányt az ágyra fektette. Ezután fogott egy vászonzsebkendőt, benedvesítette, és törölgetni kezdte a lány arcát. Lassan magához tért. Először nem akart hinni a szemének, hiszen akit maga előtt látott az nem volt más, mint Ran Fujimiya, eltűnt barátja. Aztán szép lassan eszébe jutott mi történt vele, mióta ismét Tokyoban van. Az elrablás; a titokzatos megmentő, aki nem szólalt meg; a virágárus, aki egyike volt megmentőinek; Aya személyleírása; végül Ran, ahogy belép az ajtón. Szemei megteltek könnyel.

-Miért nem jelentkeztél? Miért? Talán nem bízol bennem? Azt hitted, hogy elárulnám bárkinek is, hogy ki vagy? Vagy hogy elfordulok tőled, mert ilyesmivel foglalkozol? –tört ki belőle a sírás. Aya, aki eddig az ágy szélén ült, most felállt és elfordult.

-Nem akartalak belekeverni. Már így is célpont vagy apád beosztása miatt. Ha Takatori megtudja, hogy fontos vagy nekem még nagyobb bajba kerülsz.

-Takatori? Reiji Takatori, a kormányzójelölt? –Hirtelen eszébe jutott a levél: „Sajnos a bátyád semmivel nem jobb az apjánál. Már most ugyanolyan kíméletlen.” –Jó ég. Ő raboltatott el?

Aya bólintott, de még mindig nem fordult vissza.

-Mikor kihoztunk… találkoztunk a személyi testőrségével. Nem hiszem el, hogy az a gyilkos a nagybátyám! A fenébe, ő ölette meg a szüleimet! –Dühösen a falba csapott, majd homlokát az öklének döntötte. Remegett a visszafojtott feszültségtől. Glory szeme elkerekedett. Óvatosan felállt, odasétált a fiúhoz és hátulról átölelte, arcát a hátának döntve.

-Szóval ezért tűnt olyan ismerősnek a ma reggeli megmentőm… -suttogta.

Aya megfogta a kezét, megfordult és magához szorította. Aztán csak álltak egymást átölelve.

A meghitt pillanatot Ken kopogása törte meg.

-Meghoztam a teát –hallatszott az ajtón túlról.

A fiú kibontakozott az ölelésből és ajtót nyitott.

-Tessék –adta át a tálcát barátja. –Az üzletet bezártuk, Yohji elhúzott kocsikázni, és mi is mindjárt indulunk Omival. Majd kísérd haza a kisasszonyt, ha jobban lesz! Ja, és még mielőtt elfelejtem, holnap te meg Omi ketten lesztek az üzletben, cserébe a maiért. Este találkozunk. Viszlát. Kisasszony –bólintott Glory felé, majd egyenesen a szobájába ment, fogta a kabátját, a bukósisakot és a kulcsokat, aztán lement a garázsba. Omi már ott várta.

*

Miután Ken elment Aya becsukta az ajtót, majd a tálcát letette az asztalra.

-Foglalj helyet –mutatott a székre, amit kihúzott a lánynak.

-Kamillatea? –kérdezte az, miközben leült. Látva, hogy a fiú bólintott, elmosolyodott. –Szóval még emlékszel rá.

Teázás közben elmondták egymásnak mi történt velük az elmúlt években. Glory története nem volt túl izgalmas: befejezte a középiskolát aztán gazdasági főiskolára ment, amit Tokyoban folytat, mióta visszaköltöztek Japánba. Ezután Aya következett. Végre kiöntötte a lelkét valakinek, akiben teljesen megbízott… valakinek, akit szeretett. A lány csendben hallgatta végig. Érezte, hogy ezzel segít a legtöbbet. Mikor a végére ért Glory felállt és odament hozzá. Nem tudta miért, de úgy érezte: muszáj megcsókolnia.

Részlet Glory naplójából:

„Az volt életem első igazi csókja. Igaz, előtte is kaptam már afféle „szájrapuszit”, de így még soha nem éreztem. Az a pusztító szenvedély, ami egy pillanat alatt átjárta a testem… Csodálatos volt. Ran a karjaiba vett. Felemelt és csókolózás közben az ágyhoz sétált velem. Tudtam, hogy ő is ugyanazt érzi. Kezei remegtek, mikor hozzámért. Sosem felejtem el azt a délutánt. Már jócskán esteledett, mikor felébresztett. Ideje volt hazamennem. „A szüleid már biztosan aggódnak.” Rámosolyogtam, aztán öltözni kezdtünk. Mire a házunkhoz értünk láttam, hogy teljesen elkomorodott az arca. Mikor felém fordult tudtam, hogy mit akar mondani.”

-Cssss –fogta be a lány Aya száját. –Tudom. Félsz, hogy bajom esik. Megértem. Amint lehet visszautazom New Yorkba. De kérlek, ha tudod, jelezd, hogy élsz és jól vagy! Nem akarlak végleg elveszíteni –suttogta könnyes szemmel.

A fiú szorosan magához szorította és megcsókolta. Glory tudta: hosszú idő telik el, mire újra hall róla… ha hall róla egyáltalán.

Könnyeivel küszködve lépett be a házba. Édesanyja azonnal megölelte.

-Jól vagy, kicsim? Úgy aggódtunk! A barátnőid telefonáltak, hogy elájultál. Mi történt?

-Semmi baj, mama. Csak találkoztam azokkal a férfiakkal, akik kiszabadítottak. Emlékszel; meséltem, hogy az egyik furcsa volt. Már értem, miért. Ran volt az…

-Ran? –Édesanyja egy pillanatig értetlenül nézett rá, aztán megértette. –Te jó ég! Ran Fujimiya?

Glory bólintott.

-Haza akarok menni New Yorkba. Ha itt maradok miattam fog aggódni, és az elterelné a figyelmét a munkájáról. Az pedig túl veszélyes lenne.

-Még mindig szereted, igaz, kicsim?

-Jobban, mint valaha, mama… -sírta el magát, és édesanyja vállára borult.

*

Gloria Duncan egy hét múlva elhagyta Japánt. A repülőgépen a stewardess egy csokor rózsát adott át neki. A kártyán mindössze egy gravírozott kard volt, de így is tudta ki küldte.

A kórház kapujából egy férfi nézte a felszálló repülőgépet. Vörös tincseibe belekapott a szellő.

-Viszlát, szerelmem –suttogta, majd felhajtotta kabátja gallérját és elsétált.

VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK

 A második részt is olvashatod az oldalon „Feltámadt múlt címen”.