Egy hét telt el Glory elrablása óta. A lány úgy döntött kitakarítja a szekrényét. Először szép sorban kipakolta a ruháit az ágyra, aztán egymás után húzta ki a fiókokat, majd az erkélyen kitisztította őket egy portörlő, egy rongy és némi tisztítószer segítségével. Mikor az utolsóhoz ért észrevett egy kiálló szilánkot a bútor falában. Le akarta törni, de az nem mozdult. Erősebben megrántotta, és ekkor legnagyobb megdöbbenésére a szekrény talapzata elmozdult a helyéről. Egy titkos rekesz volt beleépítve, melyben régi, megsárgult papírokat talált. Volt köztük egy négyrét hajtott papír. Egy levél. Glory megnézte a keltezést. Harminc éves volt. Kíváncsi volt rá, így elkezdte olvasni. Egy asszony írta a lányának. Súlyos beteg volt és tudta: nem él már sokáig. A lány akkor még csak tizenöt éves volt, ezért azt akarta, hogy csak évekkel később kerüljön a kezébe. A lány sírt, mire a végére ért. Aztán megnézte a többi papírt is. Hivatalos iratok. Lassan egyértelművé vált számára, hogy a levél soha nem jutott el a címzetthez. Erre utalt az is, hogy évekig kellett volna várnia, hogy elolvassák, de akkor hol a boríték? Hirtelen ötlettől vezérelve visszatette a köteget a rekeszbe, és lezárta azt, de a levelet a naplójába rejtette. Fel akarta kutatni a címzettet. Igen. Másnap hozzá fog látni… Rendbe rakta a szobát aztán lefeküdt.

*

Másnap reggel a táskájába tette a levelet és elindult. Alig lépett le a járdáról, hogy átmenjen a metrólejáróig, ami a szomszéd utcában volt, egy görkorcsolyás fiú lekapta a táskát a válláról. Segítségért kiáltott, bár tudta: senki nincs a közelben, aki elkaphatná a tolvajt. Csüggedten gondolt arra, hogy ilyen gyorsan befellegzett nyomozói pályafutásának. Ekkor azonban hirtelen, szinte a semmiből felbukkant egy férfi. Fekete öltönyt viselt, hozzá illő aktatáskával. Kitette a táskát maga mellé és a kölyök annak rendje-módja szerint nekiment. Pont, mint a filmekben. Az idegen felemelte a táskát, ami csodával határos módon nem nyílt ki, mikor földet ért, és lassan odasétált hozzá.
-Azt hiszem, ez az öné, kisasszony.
Hangja bársonyosan simogató volt, fekete haját arcába fújta a feltámadó szél.
-Köszönöm szépen. Hogyan viszonozhatnám a szívességet? —kérdezte elpirulva.
-Nos, talán elárulhatná, ki most a 43-as ház tulajdonosa. Tudja, annak idején a nagyanyámé volt, és kisfiú koromban mama sokat mesélt róla. Most, hogy üzleti ügyeim Tokyoba szólítottak, úgy döntöttem megnézem közelebbről. Engedélyt szeretnék kérni a tulajtól…
-Azt hiszem nincs akadálya, hogy belülről is megnézze, ugyanis a ház jelenleg a szüleimé. Ez igazán semmiség, hisz megakadályozta, hogy kiraboljanak. Jöjjön csak.
-Igazán nem szeretném rabolni az idejét. Bizonyára van jobb dolga is.
-Nem, dehogy. Igazság szerint megspórolt nekem egy több órás kutatást azzal, hogy idejött. Tegnap ugyanis találtam a szekrényemben egy régi levelet, ami az ön édesanyjának szól. A nagymamája írta a halála előtt.
-Egy közel harminc éves levél?
-Igen. Itt is van. Azt terveztem, hogy megkeresem a címzettet. A problémát csak az jelentette, hogy nem tudtam a nevét, a boríték ugyanis eltűnt. Valakinek, úgy látszik, nem tetszett az ötlet, hogy a mamája megtudja ki volt az édesapja.
-Köszönöm. Kár, hogy a mama így már tényleg nem tudhatja meg az igazat. Sajnos már nem él.
-Részvétem. Igazán nem akartam fájdalmat okozni.
-Semmi baj, nem tudhatta.
-Jöjjön, megmutatom a házat. Bár a szüleim nincsenek otthon Arakava úr, a gondnok segít kiigazodni. Tudja, még csak néhány hete élünk itt, az épület pedig hatalmas.
-Köszönöm.
Glory és az ismeretlen férfi visszamentek a házba. Megkeresték az öreg gondnokot, aki készséggel mesélt nekik arról az időről, mikor még az egész környék egyetlen nagy birtok volt. Akkoriban még a nagyapja viselte a komornyik tisztét. Azóta sok minden történt. Akkor kezdtek romlani a dolgok, mikor a kisasszony beleszeretett abba a gazemberbe. Mire a kisasszonyt eltemették a birtokból csak ennyi maradt, ami most a titkár úré.
Ezután a férfi elköszönt. Csak miután elment jutott Glory eszébe, hogy még a nevét sem tudja.

*

Miután leszállt a metróról a férfi egyenesen a Kitten’s House virágüzlet személyzeti bejáratához ment, felsétált a lépcsőn és befordult az egyik emeleti szobába. Levette kabátját, majd leült az ágyra. Nagyot sóhajtva vette le fejéről a parókát, aztán kivette a kontaktlencséket is. Aya volt az.
-Sosem hittem volna, hogy egyszer még hasznát veszem anya meséinek a családunkról… -morogta magában -, de így legalább láttam Gloryt. Semmit sem változott. Épp olyan életvidám, mint annak idején.
Visszagondolt a találkozásra, aztán eszébe jutott a levél. Kíváncsivá tette, hisz nem ismerte a nagyszüleit, így elővette a táskából és elolvasta. Közben egyre sápadtabb lett. Végül kiejtette a kezéből a papírt és kábán elindult lefelé. Úgy érezte: muszáj kiszellőztetnie a fejét. A levél ott feküdt a földön, írással felfelé. Ha valaki belép, még csak hozzá sem kell érnie, elég, ha lehajol, és elolvashatja az üzenetet, amely újabb csapást jelent Aya számára.

„Drága Kislányom!
Mivel tudom, hogy már nem sokáig leszek életben, hisz betegségem hamarosan legyőz, gondoskodni akarok róla, hogy tudd, honnan származol. Azt tudod, hogy kik voltak a szüleim, hogy nemesi vér folyik az ereidben. Apádat és a családját viszont nem ismered. Mivel nem lesz könnyű feldolgoznod ezt a hírt, nem akarlak már most, alig tizenöt évesen terhelni vele, ezért az ügyvéd úr zárolja ezt a levelet a huszadik születésnapodig. Akkorra már elég érett leszel, hogy képes légy elfogadni az igazat. Apád nem jó ember, most már tudom. Hallgatnom kellett volna szüleimre. Mégsem bánom, hogy hittem neki, hisz te minden fájdalmamért kárpótolsz. Tudom, nem volt könnyű apa nélkül felnőnöd, de hidd el, ha velünk marad mindannyiunknak sokkal rosszabb lenne. Tudom, hisz ismerem a feleségét. Szegény asszonyt érdekből vette el, mint ahogy velem is csak szórakozott. Akkor már házas volt, mikor születtél, és volt egy kisfia. Azt mondta: otthagyja értem, de nem így lett. Sajnos a bátyád semmivel sem jobb az apjánál. Már most ugyanolyan kíméletlen. Az öcséd —mert egy kisöcséd is van —egész más. Ő a mamájára hasonlít, nem Kidora. Az öcsédet Shuitchinak, a bátyádat Reijinek hívják. Apád neve: Kido Takatori. Remélem, te boldogabb leszel, mint én. Sok szerencsét kívánok hozzá.
Édesanyád
Tokyo, 1976. 02. 19.”