2. Fejezet: Az álom

A fiú végigrohant az omladozó épületen, amely készült megadni magát. Néha hátrapillantott és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amint látta, hogy társa – bár kissé lemaradva – ott van mögötte. A fejükre már szakadatlanul záporoztak az épület lehulló darabjai, amikor a lány végre beérte társát. Egy gyors mozdulattal elkapta a kezét és összefonta ujjaikat. A kőtörmelékek semmivé lettek a fejük felett.

- Ahelyett, hogy úgy rohansz, inkább várj meg és akkor talán megússzuk agyrázkódás nélkül. – mondta a lány szigorúan, de aztán megeresztett egy fáradt mosolyt a fiú felé.

- Bocs. Ki kell jutnunk innen! Ez az egész a fejünkre szakad! – a fiú kisimított egy éjfekete tincset a homlokából. A hatalmas tartópillérek megremegtek, mikor egy újabb robbanás töltötte be a teret fülsüketítő robajjal. Tovább rohantak és már látták a hatalmas épület ajtaját, amely mögött ott várakozott hajójuk. A fiú összeszedte minden erejét és szinte vonszolva maga után a lányt még gyorsabb tempót vett fel. Tudta, hogy már nincs sok idejük: az épület minden egyes robbanás után újabb kötörmelék-zuhatagot eresztett rájuk. Néhány perc és az egész összedől. Azt még az ő erejük sem képes megállítani. Ahogy egyre gyorsabban haladt már érezte az arcába csapódó hűvös éjszakai szellőt. A por és a füst együttes erővel csaltak könnyeket fekete szemébe. Már majdnem odaértek az ajtóhoz, amikor érezte, hogy a lány szorítása gyengül, majd keze kicsúszik az övéből. Ijedten fordult hátra. Társa ott feküdt nem messze tőle, a lába beszorult két megrepedt padlódeszka közé. Odarohant hozzá és kétségbeesetten próbálta kiszabadítani. De nem sikerült. Mivel már nem fogták egymás kezét az épület leomló darabjai akadálytalanul jutottak el a testükig. A fiú nem foglalkozott a fájdalommal, egyetlen célja volt: ki akarta vinni a lányt. Társa fekete haja vértől volt ragacsos, szemében könny csillogott. A fiú bármit megtett volna, hogy letörölhesse azokat a könnyeket. Már nagyon régen megfogadta, hogy soha nem hagyja hogy bármi baja essék. És most nem tudta betartani az ígéretét. Mert a lába még mindig be volt szorulva és biztos volt benne, hogy nem tudja időben kiszabadítani. Itt halnak meg mindketten. De legalább együtt vannak. Együtt, örökké…Ahogy nézte az arcát a lány tekintete hirtelen megváltozott: a rémület és fájdalom helyét valami eszelős elszántság vette át. Megemelte karját és minden erejét összeszedve ellökte magától a fiút. Az nagyot nyekkenve az épületen kívül ért földet. Felállt, hogy visszarohanjon, de akkor a tetőt hatalmas robbanás rázta meg és az épület iszonyú robajjal összedőlt. Még látta, hogy társa könnyes szemmel nézi őt és kiabál: „Szeretlek!”, majd síri csend lett. A fiú a fájdalomtól eszét vesztve felüvöltött és könnyes szemmel (amelyeket már nem a por és a füst, hanem a fájdalom csalt szemeibe) az épület romjai közé vetette magát.

- Neee!

Cesario zihálva riadt fel. Kezét mellkasára szorította, úgy próbálta csillapítani szaporán dobogó szívét. Már megint ugyanaz az álom. De vajon mit jelent?

*

- Mi az Cesario? Nyúzottnak tűnsz? – Viola ott lépdelt mellette és szokás szerint csevegett. Egészen addig míg észre nem vette, hogy nem is figyel rá.

- Semmi bajom. – válaszolta Cesrio, de fejében még élénken élt annak az álomnak az emléke. Mostanában szinte minden éjjel ezt álmodta. Az a lány olyan ismerős volt neki. De honnan? Fogalma sem volt. Még a nevére sem emlékezett.

- Jó reggelt Vendredi! – köszöntötte Viola a titkárnőt – Eclips hívott. – a lány bólintott és beszólt főnökének:

- Viola és Cesario vannak itt.

- Küldd be őket! – hallatszott az igazgatóasszony hangja. A két ÁSZ ügynök meg sem várva Vendredi reakcióját már be is lépett az irodába. Eclips az íróasztal mögött ült, háttal a hatalmas ablaknak. Armbrust és Mercredi is a szobában voltak, de ez már egyáltalán nem lepte meg az ügynököket.

- Mi történ asszonyom? – kérdezte Viola izgatottan csillogó szemmel.

- Nos – kezdett bele mondanivalójába Eclips – tudomásunkra jutott, hogy A Callypson illegális alkatrészraktár üzemel. Engedély nélkül adnak el olyan gépeket, amelyekhez hivatalosan csak a GOTT juthat hozzá. Gondolom nem kell mondanom, milyen következményei lennének, ha illetéktelen kezekbe kerülnének olyan fegyverek, amilyeneket mi használunk. Menjetek el a Callypsora és nézzetek körül abban a raktárban! De ne csináljatok semmit, ha Eclair és Lumiere visszaértek utánatok küldöm őket.

Viola és Cesario bólintottak és egy „Értettük igazgatóasszony!” kíséretében kisétáltak az ajtón. Miután az becsukódott mögöttük Armbrust Eclipsre nézett:

- Nem említette nekik a nouvlesseket. – jelentette ki tárgyilagos hangon.

- Mert az még korántsem biztos, hogy közük van a dologhoz. Feleslegesen nem indítok el mindenféle pletykát.

- Igaz, de így most azt hiszik csak egy csapat illegális kereskedőt keresnek, akik elég ostobák ahhoz hogy újat húzzanak a GOTT-tal.

-És lehet, hogy azok is! – mondta Eclips nyomatékosan, jelezve, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést. Mercredi Armbrustra nézett. A férfi arcáról most eltűnt a szokásos mosoly, amely mindig ott játszott a szája szegletében. A lány ettől csak még jobban megrémült. Ha kiderül, hogy a feltételezésük igaz és a nouvlessek valóban azt tervezik, amire gondolnak, akkor nagyobb bajban vannak, mint eddig bármikor.

*

- Hű! Ez aztán hatalmas! – Viola lenyűgözve bámulta a valóban hatalmas épületet. Egyáltalán nem hasonlított raktárra. Olyan volt, mint egy lefelé fordított tányér, tele ablakokkal.

- Hm. Ez különös. – Viola értetlenül nézett Cesariora.

- Mi?

- Üresnek tűnik. – jelentette ki a fiú még mindig az épületet bámulva. Viola ismét a raktár felé fordult. Igaza van! Bár koromsötét az éjszaka a tengernyi ablak sötéten ásított, semmilyen fény nem jelezte, hogy emberek lennének odabent.

- Talán rájöttek, hogy tudomást szereztünk róluk és huss: eltűntek. Összepakoltak és mi idejöttünk a semmiért, ahelyett hogy valami jó helyen vacsoráznánk. – Violából még akkor is dőlt a szó, amikor beléptek az ajtón, ami történetesen nem volt bezárva, tovább növelve Cesario amúgy sem csekély aggodalmát. Viola viszont, mintha észre sem vette volna – valójában tényleg észre sem vette- csak beszélt tovább: - De hisz ez tényleg üres! Nem hogy emberek, még gépek sincsenek benne! Nincs itt semmi! Ez nem igaz! A főnök most aztán jól kitolt velünk!

Körbenéztek az épületben, de sehol nem találtak semmit, leszámítva azt a pár számítógépet, amikről viszont, úgy tűnt, mindent letöröltek. Viola duzzogva ült le az egyik székre a második emeleten.

- Menjünk innen Cesario! Ez vaklárma vo…- nem tudta befejezni, mert abban a pillanatban hatalmas robbanás ráztam meg a raktárt….aztán még egy…és még egy. Cesario épphogy elkapta Violát, aki készült leesni a székről. A földre szorította és testével próbálta védeni a rájuk záporozó ablakszilánkoktól. Mikor felálltak csak hatalmas füstöt és tüzet láttak mindenfelé. Az egész épület lángolt. Az egyetlen szerencséjük az volt, hogy nem a robbanás középpontjában voltak. Így azt túlélték (Cesario szerint csak azért, hogy az összeomló épület végezzen velük).  Cesario a társára nézett. A lány rémültnek tűnt ugyan, de eltökélten meresztette a szemét a helyiség még épen maradt ajtajára.

- Gyerünk már Cesario! Tűnjünk el innen! – A fiú bólintott és Viola nyomában kirohant az ajtón, le a lépcsőkön. Az épület közben kezdett összeomlani és lángoló gerendák zuhantak a mélybe. Viola elkapta Cesario kezét: a deszkák és lehulló kődarabok semmivé lettek, ahogy a két ÁSZ ügynök atomjaira bontotta őket. Cesario a lányra nézett, az dühös tekintettel rohant mellette. Olyan ismerős ez az egész. Mint az az álom…

Már a földszinten voltak, amikor Viola elesett és keze kicsúszott Cesario szorításából. A fiú megfordult…épp akkor amikor egy hatalmas gerenda levált a mennyezetről és a lányt vette célba. Az ütés erejétől Viola ájultan feküdt a földön, testén a gerendával. Egy pillanat töredéke alatt jelent meg Cesario emlékeiben egy kép: egy fekete hajú, fekete szemű lány, amint könnyes szemmel nézi őt, majd eltűnik az épület romjai alatt. Nem! Nem veszíti el Violát is! Odarohant és védelmezőn átölelte, megfogta a kezét, bár tudta, hogy a lány nélkül semmire sem megy. Várta, hogy az épület maga alá temesse őt is. Egy ütést érzett a tarkóján és ráesett Violára. Mintha még hallott volna valami hangot maga mögött („Tadaaam!”), aztán sötétség. Hideg, végtelen sötétség.