1. Fejezet: Még egy esély

Egy hajó szelte át az űrt, megzavarva addigi békés nyugalmát. Ezüstösen verte vissza a Nap ráeső sugarait. A Föld felé vette az irányt, de hirtelen - mintha irányítója meggondolta volna magát - megállt. Elég közel volt a hozzá, hogy a bent ülők gyönyörködhessenek a Kék bolygó látványában. Egyesek szerint ez volt a legszebb, valamennyi planéta közül. Talán igazuk volt, bár most valami elcsúfította az egyébként valóban magával ragadó látványt. Egy elhagyatott, hatalmas fém-monstrum lebegett a bolygótól nem messze, emlékeztetve minden arra járót a 3 hónappal azelőtti eseményekre. Ez a fém-szörnyeteg megváltoztatta a nouvlessek irányította világrendet...Az ezüst-hajó továbbra sem mozdult.

- Hah! Látod Sirius! A GOTT megint biztosított mindenkit az erejéről. - mondta a lány szeretett hajójának, miközben tisztes távolságból figyelte az előtte tornyosuló roncsot - Ez hatalmasabb, mint gondoltam.....a Deucalion. Valóban nagyszerű hajó. - Sirius ezt a kijelentést csak egy sértődött pittyegéssel jutalmazta. A lány elnevette magát. - Igazad van: csak volt. De azért én kíváncsi vagyok rá, ha nem bánod. Te maradj itt! - Alighogy kimondta eltűnt és helyén apró, fehéren világító energiagömböcskék jelentek meg. Egy darabig még a vezetőülés felett lebegtek, majd eltűntek, hogy a következő pillanatban a Deucalion fedélzetén cikázzanak végig. Ott aztán összeálltak és testet öltöttek. A lány körülnézett és lassan elindult, hogy szemügyre vegye a nouvlessek híres - vagy inkább hírhedt - hajóját. Gyönyörködve figyelte a megrongálódott hajó minden négyzetcentiméterét. Lelki szemei előtt kirajzolódott a csata, amelyet 3 hónappal azelőtt vívtak az ÁSZ ügynökök....saját társuk ellen. Lám-lám! A GOTT sem olyan tökéletes. Ő mindenesetre örült annak, hogy így történt. Mindíg is gyűlölte a nouvlesseket, felfuvalkodott hólyagnak tartotta mindet, akik az egész világot az irányításuk alatt akarják tudni. De a Deucalion-incidens végre letörölte képükről az elégedett vigyort. A saját teremtményüket fordították ellenük. És ha ez még nem lett volna elég nekik, mostantól kénytelenek, az általuk annyira gyűlölt közemberekkel vegyülni. A lány elmosolyodott a gondolatra, hogy vajon milyen képet vághattak, amikor megtudták, osztozniuk kell. De járhattak volna rosszabbul is. Ha a Gott nem lép közbe, ők elpusztulnak imádott bolygójukkal együtt. A GOTT...Valaha ő is oda tartozott...Valaha...nagyon régen. Nem sok emléke maradt, amire felépíthetne egy életet. Néhány arc, és egyetlen név. Csak ennyi maradt. Azonban az a név élénken élt az emlékeiben, ugyanúgy mint a hozzá tartotó ember arca. De fogalma sem volt róla ki lehet az. Az emlékei megkoptak, a teste megváltozott. Biztos volt benne, hogy már egyetlen ÁSZ ügynök sem ismerné fel. De nem bánta. Rémálmaiban gyakran kísértették szörnyű emlékképek, amiket szívesen elfelejtett volna, a GOTT-tal együtt. De nem tudta. Valamiért mégis vonzotta a Hivatal. Mintha ott hagyott volna valami fontosat....vagy valakit. De nem akart visszamenni, bár az az arc, mintha hívta volna. Előbb vissza akarta kapni az emlékeit. Úgy gondolta a Hivatalnál már úgyis halottnak hiszik. Hiszen nem keresték. De az az arc...

Hirtelen valmi nesz zökkentette ki gondolataiból. A folyosó ahol állt egy teremben végződött, a teremből pedig halk nyögdécselés szürődött ki. Mintha valaki sírna. A lány megszaporázta lépteit, belépett a terembe és meglátta a hang forrását. Egy nő kuporgott a terem közepén. Ez lehetett valaha az irányítóterem, de most tisztán látszott a csillagos égbolt ott, ahol a tetőnek kellett volna lennie. Itt még a többinél is nagyobb pusztítást végeztek. A nő nem emelte fel a fejét, talán észre sem vette, hogy a lány belépett. Az odament hozzá és letérdelt mellé. Fogalma sem volt, hogy kerülhetett ide, hiszen a Deucalion elhagyatottnak tűnt. Finoman megérintette a nő karját, mire az felemelte a fejét. Amúgy szép arcának jobb oldalát hatalmas forradás csúfította el. Épen maradt bal szeméből patakzottak a könnyek. Olyan gyengének tűnt, hogy a lány biztos volt bent, nem húzza már sokáig. A nő hirtelen mindkét kezével megragadta a karját és erőtlenül megszólalt: - Segíts...kérlek... - azzal keze elernyedt, feje lehanyatlott és elvesztette az eszméletét.

- Mi a franc volt ez?! - mondta a lány a döbbenettől megkövülten. A nőre nézett és azon gondolkozott, mit kezdjen vele. Hagyja itt? Igen. Ez a legjobb megoldás. Hiszen neki nem is szabadna itt lennie. Már felállt és épp indulni készült, de alig tett meg pár lépést megtorpant. A lelkiismerete megszólalt. Utálta, hogy sosem bírta elhallgattatni azt a kis hangot a lelke mélyén. Vajon milyen GOTT ügynök lehetett ilyen lelkiismerettel? Biztosan pocsék...

- A francba! - fakadt ki és egy hatalmasat rúgott az egyik útjában álló törmelékbe. Visszafordult és újra lehajolt a nőhöz. - Remélem nem fogom megbánni. - mondta és ismét megérintette a karját. Fehér energiagömbök világították be a sötét űrt és pár pillanat múlva a két nő már a Sirius fedélzetén volt.

*

A nő kinyitotta a szemét és egy élénken csillogó zöld szempárral találta szembe magát.

- Jó reggelt! Hogy vagy? - kérdezte kedvesen a szempár gazdája, egy ezüstös hajú fiatal lány. A nő felült és értetlenül pislogott körbe. Egy ismeretlen szobában volt, a hatalmas franciaágyban. A lány az ágy szélén ült és rendületlenül mosolygott. A nő elfordította a fejét. Ez a lány túlságosan emlékeztette valakire. Valakire, akivel rosszat tett. Ő mosolygott így minden egyes alkalommal. Folyton nevetett és a szeme is ugyanúgy csillogott, mint az övé.

- Eclair.

- Hogy mi? - nézett rá a lány értetlenül.

- Ö..Hol vagyok? - a feje sajgott és egyáltalán nem emlékezett rá, hogy került ide. Az utolsó emléke a Deucalion.

- Egy barátomnál. A Deucalionon találtam rád. Mit kerestél ott? - A nő nem válaszolt. Aztán hirtelen a tekintete elhomályosult és elsírta magát. Nem bírta elviselni az emlékek fájdalmát.

- Jaj ne. Ne sírj! - A lány esetlenül megsimogatta a hátát. - Nagy szerencséd volt. Már alig éltél. Így is csak egy új testtel tudtunk megmenteni.

- Tessék? - a nő a döbbenettől még sírni is elfelejtett. Felugrott és a sarokban álló hatalamas tükör elé lépett. Belenézett, de onnan, ahol tükörképének kellett volna lenne egy idegen fiatal nő nézett vissza rá. A lány mellé állt és ő is a tükörbe nézett, majd elnevette magát.

- Nagyon hasonlítunk egymásra igaz? Hát igen. Doo nem túl kreatív. De ugye nem bánod? Csak így menthettünk meg.

- De akkor...A GOTT-nál vagyok?

- Nem! Dehogy! Mondtam már: ez egy barátom otthona. Azé akitől az új testedet kaptad. Ahogy én is.

- De hát...hogyan? - a nő visszaült az ágy szélére. Nem értett semmit. Azt ugyan nem tudta, hogy a kimerültségtől vagy a traumától, amit ez az egész okozott, de a feje iszonyúan sajgott.

- Ó hát ez hosszú történet. De elmesélem. Megpróbálom röviden- leült a nő mellé - A barátom a GOTT-nál dolgozott, mint kutató. De megunta és lelépett. Ne kérdezd, hogy csinálta, fogalmam sincs. Tulajdonképpen azt sem értem hogy van még mindíg életben. Szóval otthagyta a hivatalt. Ő talált rám még nagyon régen. Semmim nem volt, még emlékeim sem, haldokoltam. De ő új testet adott. Lassan néhány emlékem is visszatért. Azóta már eltelt vagy 80 év. - A nő ijedt arcát látva elmosolyodott - Aha. Én is ÁSZ ügynök vagyok. Vagyis csak voltam. Valaha. A nevem Ria....azt hiszem- tette hozzá inkább csak magának.

- Az enyém -  mondta a nő és most már ő is mosolygott - Dvergr.