1. fejezet – A tanú lánya

Egy sikítás törte meg az alvó kisváros éjszakai csendjét. Majd egy autó nyikorgó kerekei, ahogy az útra fordulnak a kocsifelhajtóról... Egy dübörgő motor... Egy kiáltás....."A lányom!"... Aztán csend....kísérteties csend. Az utca kihalt, a város tovább alszik. Lakóit nem zavarta fel semmi édes álmukból. Nam hallották a sikolyt, a fojtott kiáltást....Egy alak áll magányosan az egyik sötétbe burkolózó ház előtt. Csak nézi...nézi a házak közt húzódó utat, melyen nemrég egy autó száguldott végig. Szemében könny csillog.  "A lányom!"

***

- Ez jellemző! Pont akkor kapunk valami feladatot, amikor egy helyes lány épp megadná a telefonszámát.

- Yohji-kun! Az a lány nincs 18 éves!

- Miii!?

- Az én iskolámba jár. Még csak 16.

- Huh! Mondom, hogy jókor jön ez a megbízás!

Yohji Omi mellet ült a Weiss főhadiszállásán és most már hálás volt, hogy idehívták őket. Ken és Omi a szőke férfit nézték és vigyorogtak. Aya csak állt és némán bámult a képernyőre.

- Weiss! - csendült a jól ismert hang. Most már mind a képernyőt figyelték.- Új küldetés. Ez a férfi Thomas Greem. - a képernyőn egy magas, 50 év körüli, ősz hajú férfi tűnt fel. - Amerikai, de egy ideje Japánban él. Illegális kaszinókat üzemeltet ország szerte és nyílt titok, hogy drogkereskedő. De eddig nem sikerült rábizonyítani semmit. Eddig.... Két hete letartóztatták. Egy ügynök, Nomou Miharu beépült a csapatába és leleplező információkkal szolgálhat. Csakhogy a lányát elrabolták Greem emberei, akik még szabadlábon vannak. És ha beszél nem kapja vissza élve. A feladat: szabadítsátok ki a lányt.

Egy ideig csend volt a szobában, majd Persia folytatta: - Nem tudjuk biztosan, hol lehet. Van egy raktárépület a külvárosban, ami Greem nevén van. Elhagyatott, már egy ideje üresen áll. Talán odavitték. Keressétek meg a lányt és vigyétek biztonságos helyre! A tárgyalás végéig ti vigyáztok rá!

A szoba elsötétült. A fiúk kérdőn néztek Manxra, aki az ajtó mellett állt.

- Mi ez? Mióta vagyunk bébicsőszök? - kérdezte Yohji. A nő csak egy pillantást vetett rá, majd megszólalt, de nem Yohjihoz, hanem Ayához beszélt.

- Tudjuk, hogy ez nem egy szokványos feladat. De nagyon fontos, hogy Miharu vallomást tegyen. Greem ugyan csak kis hal a mi célpontjainkhoz képest, de az ő kaszinói látják el pénzzel a tokioi alvilágot. Azonban Miharu addig nem hajlandó beszélni, amíg vissza nem kapta a lányát.

- Miért nem vették be a tanúvédelmi-programba? - kérdezte Aya hűvös, kicsit sem érdeklődő hangon.

- Mert hallani sem akart róla. Most persze a fejét veri a falba.

- Örüljön, hogy nem mások verik. - tette hozzá Ken. - Tényleg. Ha annyira nem akarják, hogy beszéljen, miért nem tették el láb alól, ahelyett hogy elrabolják a lányát és felesleges zsarolásra pazarolják az idejüket?

- Mert nem akartak még egy pert a főnökük nyakába. Elég nyílvánvaló lett volna, ki ölette meg. És a rendőrség nem tud a lány elrablásáról. Ez is benne volt az alkuban Miharu és Greem emberei között. Senkinek sem szólhat, különben megölik a kislányt.

- Mi persze tudjuk.....Mint mindíg. - mondta Yohji és hatalmas sóhajtás kíséretében felállt a székről. - Rendben, akkor nézzünk körül abban a raktárépületben!

***

Taiki arra ébredt, hogy hangokat hall a földszintről. Mostanában nagyon éber volt, még éjszaka is. Édesanyja idegeskedése rá is átragadt és a tárgyalások kezdete óta szinte nyitott szemmel aludt. Ilyenkor, mikor éjjel felébresztette egy-egy nesz még jobban igazat adott anyjának abban, hogy örültség volt visszautasítani a tanúvédelmi programot. Persze apja ügynök, de ő sem védheti meg őket mindentől...Miért ilyen hangos az a hűtő? Mi volt ez? Az ablak. Vagy mégsem?...Úgy érezte megbolondul. Felkelt és az ablakhoz lépett. Nem kapcsolt villanyt bár felállt a szőr a hátán a sötéttől, de nem akarta felébreszteni szüleit. A hold beszűrődő fénye megvilágította hálóinges alakját. Magas, karcsú, 16 éves lány volt. Szürkés szemei élesen csillogtak a hold fényében. Hosszú szökésbarna haja a derekáig ért, vastag tincsekben omlott a rövid selyemhálóingre. Mások szerint nagyon csinos volt, bár ő gyakran nem így látta. Ahogy minden 16 éves ő is elégedetlen volt önmagával. Pedig szép arcát és karcsú termetét sokan irigyelték.

Arra gondolt mennyire megváltozott az élete egy hét alatt. Nem rég még az iskola volt a legnagyobb gondja. Most pedig félt. Féltette a családját...és önmagát. A gondolataiba mélyedt, amikor hirtelen újabb neszre lett figyelmes. Megfordult és csak annyit látott, hogy egy kéz nyúl felé. Aztán valami furcsa, édeskés illatot érzett az orra elé tartott zsebkendőn. Beszívta és elszédült. Majd zuhant...zuhant...és csak zuhant a sötétbe.

*

A lány kinyitotta szemeit és első, rémült gondolata az volt, hogy megvakult. Semmit sem látott csak nyomasztó, sötét ürességet. Felült, bár zúgó feje tiltakozott, minden effajta megnyilvánulás ellen. Kitapintotta maga mellett a falat és óvatosan talpra állt. A szeme kezdett hozzászokni a sötéthez. Tekintete körbepásztázta a fekete falakat. Egy nagyon kicsi, ablak nélküli, hideg helyiségben volt. Rettentően fázott és bár sosem volt az a félős fajta, most nagyon megijedt. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Ezek és még számtalan kérdés cikázott át agyán. Aztán vett egy mély levegőt, leült az egyik sarokba, térdét szorosan a testéhez húzta és lassan lecsendesítette összezavart elméjét. Megpróbálta összerakni elszakadt gyöngysorként szétgurult emlékeit. A szobájában volt. Nem tudott aludni. Miért is? Ja igen! Ideges volt a tárgyalás miatt! Villámként hasított belé a felismerés, amitől a szíve összeszorult a félelemtől. Ezért rabolták el! A tárgyalás miatt! De vajon mi lehet a szüleivel? Ők vajon jól vannak? Egyre jobban kétségbe esett, miközben a szobában uralkodó nyomasztó sötétség rátelepedett az ő lelkére is. Épp azon törte a fejét, mennyi ideje lehetett már ebben a gyűlölt szobában, amikor gondolatait a rozsdás ajtó nyikorgó hangja félbeszakította. Talpra szökkent és ijedten bámult a kinyílt ajtó felé. Bár a másik helyiségben sem lehetett sokkal világosabb, a szoba koromsötétje után ez a halvány derengés is elég volt, hogy egy pillanatra elvakítsa. Behunyta a szemét, majd mikor újra kinyitotta egy férfi állt előtte. A kezében egy pisztolyt tartott és láthatóan nagyon ideges volt.

- Indulás! – kiáltott a halálra rémült lányra és durván megszorítva karját maga után ráncigálta.

Miközben egyszerre próbált futva lépést tartani a férfival és felülkerekedni rémületén, Taiki körülnézett. Egy hatalmas épületben voltak, ami talán egy raktár lehetett, legalábbis erre következtetett a néha útjukat álló fém-konténerekből. Hatalmas volt a káosz a helyiségben: férfiak rohangáltak és üvöltöztek egymásnak.

- Találjátok meg őket! – ordította a Taikit maga után vonszoló férfi – Én elviszem a lányt! – Azzal még gyorsabbra vette a tempót. Taiki úgy érezte soha nem futott még ennyit. Az épület hatalmasabb volt, mint gondolta. Mikor már azt hitte végre kiérnek, az ajtó csak egy újabb helyiségbe vezette őket, ahol szintén férfiak rohangáltak. Valami nem úgy alakult, ahogy tervezték. De mi? És kik azok, akiket ennyire keresnek? A férfi továbbra is görcsösen szorította Taiki a karját, a lány mezítlábas talpai pedig egyre jobban fájtak, ahogy a hideg kőpadlón futott. Egy újabb ajtó, egy újabb gigászi helyiség. Itt csatlakozott hozzájuk még két fegyveres férfi és miközben becsukódott mögöttük az ajtó, Taiki lövéseket hallott a háta mögül. „Megtalálták, akiket kerestek!”

Folyt köv.