Aya maga sem tudta mért, de nagyon izgatott volt. Megbeszélte Sakamoto Kazumával, a festővel, hogy alvást színlel egészen addig, míg a lány meg nem érkezik. Kazuma-san a szobájából nézi majd, hogy ki jár-kel a folyosón. Ha a lány bemegy a szobába, akkor valamilyen ürüggyel benyit a szobába, majd utána elnézést kérve kitolat. Kicsit furának érezte ezt az egész helyzetett. De meg akarta tudni, hogy ki az, és ha már látogatja őt, mért akarja eltitkolni előtte a kilétét. Majdnem 3 napos ágyban lét után elég nehezen viselte a fekvést, nem volt hozzászokva. Fejére húzta a takarót, majd az ablakfelé fordulva figyelte a fény játékát. Egyszercsak az ajtó kinyílt, és léptek nesze hallatszott, ahogy egyre közeledett az ágya felé. Megmarkolta a takarója szélét, és fülelt. –téves riasztás…- gondolta, mert a léptek nesze olyan csoszogással párosult, ami csak egy papucstól jöhetett. Tehát csak egy ápoló volt az. A léptek hamarosan az ajtó felé vették az irányt, majd elhalkultak. Aya felült az ágyában, és a csukott ajtót nézte. Ránézett a falon lévő órára, majd mély sóhajtással visszafeküdt az ágyba. Már majdnem feladta, amikor az ajtó ismét kinyílt. Friss levegő áramlott be a szobába, és halk, ütemes léptek, melyek felé közeledtek. Csak ő lehet az. Hirtelen megdermedt, mert Kazuma hangját hallotta, amint elnézést kér, mert eltévesztette a szobát. Levegőt sem mert venni. Érezte a lány tekintetét magán. Teljesen leblokkolt. Szeretet volna megfordulni, de egyszerűen nem ment. A lány friss virágokat hozott, melyek betöltötték a szobát. Aya élvezettel szívta be a virágillatott. A léptek azonban távolodni kezdtek, és ő megijedvén, hogy ha most, akkor sosem, erőt vett magán és átfordult a másik oldalára. Megkönnyebülten vette tudomásul, hogy a lány még ott állt a csapnál, és kezet mosott. Aya oldalról szemügyre vette őt. Illetve csak a haját látta, mert a függöny takarásában állt a lány. Hogy az ne vegye észre a turpisságot, takaróját megmarkolva mégjobban a fejére húzta. Nagyon kellemetlenül érezte magát, de a kíváncsisága hajtotta. A lány elindult feléje. Ha egy pók lett volna a szobában, valószínűleg abbahagyta volna a pókhálószövést, mert a levegő rezgett a feszültségtől és a várakozástól. A lány egészen az ágyig ment, majd miután meggyőződött arról, hogy a fiú valóban alszik, leült egy székre, közvetlenül az ágy mellé, és az ablakon nézett kifelé. Aya elmehetett volna színésznek is, annyira mozdulatlan volt és természetes. Szíve, maga sem tudta mért, de boldog volt. Végre láthatta a lányt. Zöld szemét szemüveg  keretezte, de meleg tekintette, ahogy a fényt nézte, csillogott. Gesztenyebarna haja a vállán pihent. Arca nyugodt volt, gondolatai messze szálltak. Aya csak nézte, nézte, és teljesen kimelegedett. Nem csoda, ha azt nézzük, hogy a nap a takarójára tűzött, és az üvegen keresztül igencsak felerősödött a annak melege, plussz teljesen be volt burkolózva a takaróba, ráadásul itt van ő is. A lány azonban egyszercsak felállt, és kifelé vette az irányt. Már majdnem az ajtónál volt, és megfogta a kilincset, amikor egy hangot hallott. Dermedten állt, majd hátrafordult. Aya félig kikelve az ágyból nézett rá violakék szemével, és beszélt hozzá. Végre megértette hogy mit mond. – Köszönöm. – Csak álltak ott és nézték egymást. A lány elmosolyodott, majd kicsit közelebb ment a fiúhoz. – Örülök hogy jobban vagy. – Majd sarkon fordult és elindult újra az ajtó felé. Míg ment, egy mondatott mondott még, de úgy, hogy nem fordult hátra. – Többé nem jövök. – Aya azonban, magán is elcsodálkozva hogy így reagál egy egyszerű kijelentésre, a lány után kiálltott. – Miért? Mért látogattál meg, és mért titkoltad hogy ki vagy? Ha nem akarsz tőlem semmit, akkor mért vagy most is itt. Mért hoztál virágot, és mért akkor jössz, amikor nem vagyok ébren? – kérdései áradatát megállította az, hogy a lány felé fordult. Szeméből elszántság sugárzott, nyoma sem volt már a békének. Zaklatottnak tűnt, látszott rajta, hogy a szavakat keresi. Pár másodperccel később azonban lenyugodott, majd száját szólásra nyitotta. – Az utcán találtalak. Apró vércseppek vezettek hozzád. Döbbenetes az emberek közönyössége, nem gondolod?! Meglátogattalak, mert érdekelt, hogy mi lesz veled. De nem akartam az életedbe lépni. Csak annyit tettem, hogy segítettem, és kórházba jutattalak, hogy meggyógyulj. Mivel senki sem látogatott téged, időnként eljöttem. Ez minden. És azért nem jövök többé, mert már jól vagy. – Ne menj el. – Aya elszántan nézett a lányra, majd mégegyszer elismételte. – Ne menj el! – Mért ne? – Válasz nem érkezett. A szavak időnként nem jönnek elő, illetve nem azok, amiket az ember nyugodt szívvel kitudna mondani, mert még maga sem érti azok jelentését, és okát. – Nem kell aggódnod. – Törte meg a csendet a zöld szemű. – A ruhádat kitisztították, a kezelés is ki van fizetve. Ha szükséged lenne pár kiadó szoba címére, küldök néhányat. – A lány szavai befejeztével kérdőn nézett Ayára, várta a választ, ami hamarosan meg is érkezett. – Nem akarom hogy elmenj. Megszeretném hálálni, hogy megmentetted az életem. – Elszántan nézett a lány szemébe, aki mosolyogva kilépett a szobából. – Akkor holnap. – Majd becsukta az ajtót. Amikor a festő begördült a szobába, Ayát az ágyon ülve találta. Közelebb gurult hozzá, és némán várta, hogy fiatal barátja megszólaljon. Nem nagyon merte kérdései özönével zavarni a fiút, aki igencsak el volt merülve a gondolataiban. Azonban pletykás révén hamar elveszítette a türelmét, és megkockáztatott egy kérdést. – Na milyen? Beszéltél vele? – Semmi válasz nem volt. – Én a helyedben kihasználnám a helyzetett. Hahaha – Nevetését Aya szúrós tekintete elnémította. – Semmi közöd hozzá. – Mondta a megszokott rideg hangján, majd kitolta a férfit a kórteremből. – Ja, és köszönöm. – A festő csak nézte, ahogy belülről rávágja az ajtót. – Ostoba kölyök.- morogta, majd a szobájába zárkózott. 

Másnap Aya reggelről lement az ultrahang vizsgálatra. Teljesen meggyógyult. Tényleg teljesen. Még 3 nap, és itt hagyhatja a kórházat. Amíg ezen járt az esze, a szobája ajtajához ért. A festőt tegnap óta nem látta, de nem is érdekelte. Szobájába belépve felsóhajtott, majd elindult az ablak felé. Azonban hirtelen megállt. A zöld szemű ott állt az ablak előtt, zsebre tett kézzel. Aya a döbbenettől kicsit kábán köszönt. – he…hello. – A lány megfordult a hang irányába és mosolyogva visszaköszönt. – Mondtam hogy jövök. – Mondta a még mindig kábultan álló férfinak. – Minden rendben? Hoztam neked egy könyvet. Nem tudom, hogy tetszik e, de amíg itt vagy, addig sem fogsz unatkozni. – A zöld szemű közelebb ment Ayához, majd felé nyújtotta a könyvet. Az megköszönte és elvette a lány kezéből. Miku vagyok. Saruwatari Miku. És te? – Fujimiya Ran. De hívj csak Aya-nak. – Azzal hosszas beszélgetésbe kezdtek. Senkivel sem tudott még így beszélni, de nem is nagyon akart. Már délután volt, amikor elváltak egymástól. Megbeszélték, hogy holnap újra találkoznak. Miután a lány elment, Aya elheveredett az ágyon, és a könyvet kezdte nézegetni. Egy kaland regény volt. Míg a könyv lapjai suhantak ujjai között, gondolatai a lányon jártak. Ő most 20 éves, két évvel fiatalabb nála. 3 hónapja van Japánban, és elveszített egy barátot nem is olyan rég. Nem tudta mi van vele. Aya karját a homlokára támasztotta, a könyv pedig a mellkasán talált pihenő helyet. Nem tudta ki verni a fejéből. Csak a holnapra várt.

Estefelé, egy irodaház legfelső emeletén, ami idegenek előtt le volt zárva, begbeszélést tartottak. A 13-as csoport gyűlést tartott. A kivetítőkön és az asztalokon különféle épületek tervrajzai hevertek. Chiaki a terv ismertetése után kérdésekre várt. 20 fiatal lány ült némán, tervrajzaikba merülve. Mindenki értett mindent. Minden intézményhez négyen mennek. Letöltik a szükséges adatokat, köztük nem egy közbiztonságit és katonait, kísérleti információkat. Aki az útjukba áll, azt megölik. Ha minden szükséges adatot összegyűjtöttek, itt találkoznak, és a játéknak vége lesz. A nő, székéből felállva a széfből kivett pár lezárt kis gyógyszeres hengert, majd mindenki kezébe adott két-két szemet. – Ezek a kis tabletták felerősítik a képességeiteket. Ideje használni. Vigyázzatok vele, ne veszítsétek el a fejeteket. Kicsit elnyomja a veszély- és a fájdalom érzetett. Induljatok. Éjfélkor itt találkozunk. – 20 lány lépett ki négyessével az irodaházból. Chiaki az ablakból nézte őket, és izgatottan gondolt az éjjfélre, terve beteljesülésére. Miku, Karamorita, Miyako és Miharu egy kísérleti laborba vették útjukat. Kicsit izgultak, de nyugtató érzés volt, hogy együtt voltak. Az épület hátsó bejáratánál egyenként bevették a gyógyszert, majd elindultak a tervrajz nyomán. Miku kint maradt. Kezében szorongatta a tablettákat. Rossz érzése volt. Féltette a barátait. Legszívesebben Ayával lett volna a kórházban, és nézte volna őt, hallgatva lágyan durozsoló hangját. De erőt venvén magán, elindult a sötét folyosón barátai nyomában. Csak futott a fénytelen folyosón, amikor sikolyokra, csattanásokra lett figyelmes. Miyako és Miharu vérben úsztak, körülöttük halott biztonsági őrök és kutatók. A két lány szeme zavart volt, szájukból folyt a nyál. Az épület önmegsemmisítőjét egy haldokló őr még elindította, majd holtan esett össze. Miku hangosan és erőteljesen rászólt a két lányra. – Meg vannak a tervek? – he?! Megvannak! – Akkor tünés kifelé. Karamorita hol van? – A legfelső szinten. – Rendben. Én érte megyek. Chiakinál találkozunk! MEGÉRTETTÉTEK?!!! – a két lány zavart elméje felfogván a nekik szánt kérdést, bólintottak, majd elindultak. Amint a piros villódzó fényben úszó folyosón rohantak, itt ott kipróbálták új erejüket, a Gondolattal való robbantást, és akarat befolyásolást. Élvezték ezek használatát, amikor az embereket gyilkolták. Teljesen elveszítették önmagukat. A kijáratott sem keresték. Veszélyérzetük a béka segge alatt volt.

Eközben Miku a lépcsőn szaladt fölfelé, Karamorita  nyomában. Az épületben a lift nem működött. Zihálva tett meg 2 emeletett fölfelé. Aggódott barátnőjéért, de valamelyest nyugtatólag hatott rá, hogy semmilyen vérfürdőre utaló jellel nem találkozott a kis barna nyomában. Amint a legfelső emeletre ért, szét nézett, majd a folyosó végén lévő ajtó felé vette az irányt. Óvatosan benyitott. Hatalmas, kék fényben úszó terem volt. Üveg borította a padlót és a plafont. Az egész terem teljesen üres volt, csak egy hatalmas gép állt a közepén. A gép előtt megpillantotta Karamoritát. Oda rohant hozzá, majd kézen ragadva őt kifelé rohant. – Hát nem gyönyörű?! –kérdezte Karamorita. – Micsoda? – A szerelmem. – Már majdnem kiértek az ajtón, amikor a kis barna kirántotta a kezét Miku kezéből, és a gép felé rohant. – A szerelmem nélkül nem megyek!! – a gépből furcsa hangok hallatszottak, amit Karamorita ugyan azzal a dallammal viszonozott. Miku döbbenten állt és nézte, majd fejét megrázva a lány után rohant, levágott neki egy nagy pofont, amire a másik magához tért. – Gyere, menjünk. Mindjárt felrobban az egész. – Azzal futásnak eredtek. Már a kijárat közelében voltak, amikor meglátták, ahogy Miharuék a földön összegörnyedve a fejüket fogják. Szájukból a vér és a nyál összekeveredve ömlött. Mikuék  megragadták egy egy társukat, majd megpróbáltak kijutni. Már majdnem kint voltak, amikor Karamorita szeme olyan kékes fényben kezdett világítani, mint az üvegteremben lévő gép. Ledobta az élettelen terhét, majd futni kezdett, miközben a „szerelmem” szót hajtogatta. Miku kínkeservesen megragadta a karját. Próbálta visszatarani barátnőjét, aki érezvén a visszahúzó erőt, hátrafordult, majd felemelve feltartóztatóját nyakánál fogva, a falhoz vágta. Miku döbbenten, könnyekkel áztatott szemével ránézett a lányra. Az üveges tekintettel nézett rá. – a szerelmem nélkül soha! SOHA!!! – Utolsó szava azonban fájdalmas nyögésbe fulladt. A fejéhez kapott, majd összeesett. A hangos visszaszámláló eközben … 5…4…3…2…1… Zero…ROBBANÁS!!! Miku száját még egy utolsó Sikoly hagyta el, ahogy Karamorita nevét kiáltotta, miközben felényújtotta kezét, majd mindent elborított a robbanás fehér fénye. – KARAMORITAAAA!!!!!!

Kazuma félénken nyitott be a szembelévő szobába. Kora reggel volt, csak a nővérek járták a folyosókat. Készülődtek a reggeli vizitre. Hallkan odakerekezett Aya ágyához, és gyengén megrázta az alvó testét. Az a rázástól felébredt, majd kábultan nézett a férfira. Az szája elé tette egyik ujját, mutatva, hogy ne csapjon nagy zajt. – Jóreggelt. Csak elszerettem volna búcsúzni. A vizit után elhagyom a kórházat. Pontosabban  csak ezt, mert egy másikban lesz a rehabilitációm. Hogy mért, azt ne kérdezt, mert magam sem tudom. – Aya mereven nézte a suttogó férfit. Az észrevenvén ezt, elmosolyodott, és zsebéből kivett egy láncot. – Ne haragudj a múltkoriért. Ezt a láncot az unokahugomnak szántam, de neked szeretném adni. Add neki… biztos tetszik majd a lánynak. – Azzal nehezen megfordult, és kikerekezett. Még hallotta Aya hangját, amint megköszöni. A finom kis láncon egy egyszerű kis galamb volt. Pici és törékeny. Finoman megmunkált. A béke és a hűség jele, habár a galambok nem éppen hűségesek.

Este 10 óra felé járt az idő. Aya az ablak előtt állt, és a csillagos eget nézte. Kezében a láncot morzsolta. Egész nap hiába várta őt, nem jött el. A festő elment, Miku pedig nem jött. Aggódott érte. Valami biztos történt. Tegnap este nagyon rosszul aludt. Az éjszaka közepén szíve összeszorult, és arra ébredt, hogy könnyes a szeme. Ennyire érzékennyé vált volna? Vagy csak az izgatottság miatt?! De nem jött el. Pedig megígérte. Ugyan nem rég óta ismeri őt, de tudja, hogy komolyan mondta, hogy máma újra eljön. 11 óra felé lefeküdt az ágyba, és megpróbált elaludni. Egyik oldaláról a másikra fordult, majd elaludt. A másnap is ugyanígy telt el. Miku nem jött, őt peddig majd elemésztette az aggodalom, a kétség és a düh, hogy nem mehet ki, hogy megkeresse. Este ugyanúgy ott állt az ablaknál. A holnapi vizit után elhagyja a kórházat. – „Miku… hiányzol!” – Az égről a kezében lévő láncra nézett, majd a lánytól kapott könyvre. Két nap alatt kiolvasta. Lefeküdt aludni, fejét a takarójára húzta és emlékezett. –mért… MIÉRT?! Mért kellett őt megismernem, ha a hiánya most annyira fáj. Omi, ha itt lennél, burkoltan kérdeznék tőled, Yohji… sok tapasztalat. Ah! Hol vagy?! Miku… - Fájó szív, könnyes szem. Ismerős dolgok voltak Aya számára, de még is más. Más érzés volt, mint ha a huga lenne. Teljesen más. Soha nem értette teljesen Omit, Kent és Yohjit, de most már igen. Teljesen érti most már. Gondolataiból egy érintés riasztotta fel. Egy kéz nyugodott rajta. Felpattant fektéből, és ott térdelt az ágya előtt Miku. Fejéből vér folyt, szeméből könny. Aya csak nézte, a lány meg őt. Miku Ayához bújt és zokogott. A férfi nem tudta, mi történhetett a lánnyal, de megkönnyebült hogy ott van vele. Szorosan magához ölelte. – ne haragudj, hogy késtem, csak most tudtam jönni. – Semmi baj. Fő, hogy itt vagy. Szólok az orvosnak. – Nem… Nem kell!!! Csak azért jöttem, hogy hírt adjak magamról. – Aya döbbenten nézte hogy Miku távolodik tőle. – Hova mész?! – el… - De… Hova?! Ne menj el! – A lány futásnak eredt, azonban az ajtó előtt megállt. Aya megállította. – Kérlek, engedj el. Chiaki vár rám. – Chiaki?!- kérdezte Aya, rosszat sejtve. – Ha nem jönnék holnap reggel, megtalálod őt a Kajou üzletházban. – azzal kiszabadulván Aya ölelő karjaiból, elszaladt. A férfi egész éjszaka csak gondolkodott. Másnap reggel a vizit után elindult ahhoz az üzletházhoz, melyet Miku említett neki előző éjszaka. Útközben értesült egy-két betörésről, mészárlásról, a tettesek megmagyarázhatatlan eltűnéséről, egy Kísérleti labor felrobbanásáról, és a Kajou üzletház hirtelen megugró értékpapírjainak növekedéséről. Az üzletház portálján érdeklődőtt Chiaki felől. Ott a 24. emeletre küldték. Amint beszállt a liftbe, sokat tapasztalt szemének feltűnt egy elrejtett gomb, ami a 25. emeletre irányított. Gondolkodás nélkül megnyomta. Chiaki „friss-bűnözőként” azt gondolta, hogy most már senki sem állítja meg. Hatalmas vagyonra tett szert. Az annak idején vidám lány csevelyektől hangos társalgó most némán hallgatott, ő pedig irodájában élvezte ezt a gyilkos csendet. Utolsó ellenfelének hitt Mikut lefegyverezte egyetlen tű szúrással, melyben most még csak altató volt. Az egyetlen túlélő. Egy kis agymosás után kíváló szolga  lesz, aki érte még az életét is feláldozza. Papírjai olvasása közben ezen gondolkodott. Hirtelen azonban a villany kialudt, és teljes sötétségbe burkolózott a szoba. A sötétben kirajzolódott egy alak. – Ki van ott? – Az alak előrébb lépett, majd a nő riadt szemébe nézett. – Ki maga?! – A férfi nyugodt és rideg hangján csak ennyit mondott. – Az éjszaka vadásza, WeiB! – és lecsapott a gyilkos nőre. Miután letörölte katanájáról a vért, azt visszahelyezte hüvelyébe, majd karajiba vette a földön heverő Mikut és elindult vele az utcára.

Egy fiatal lány állt egy londoni épület előtt. Barna haja szabadon lengett a lágy tavaszi szélben. Egyszerű kis ruhát viselt, de még is elegánsat. Nyakában galamb medál lógott. Várt valakire. Szemét a járókelőkön jártatta, majd az épület parkjában található virágokat nézte. Egyszer csak felcsillant a szeme. A bejáratnál egy magas, jóképű, elegáns fiatal férfi jelent meg. Úgy 22 év körüli lehetett. Amint kilépett a szélvédett helyről, vörös haját rögtön táncoltatni kezdte a lágy fuvallatt. A lányra néve felcsillant a szeme, majd kezében lengetve egy papírt magasba emelte. Amikor a lányhoz ért, mosolyogva mondta . – Megkaptam! J - majd kezét a lány derekára téve szájon csókolta, majd kézenfogva elindultak a parkon át. A kéklő égen madarak szálltak, és a nap melegen sütött.