Ez a történet a Weiss Kreuz Glühen végétől indul. A történet ott ért végett, hogy a WeiB tagjai elváltak egymástól, és Aya az utcán sétált, amikor egy sikátorból kiszaladt egy kisfiú, és Ayának nekiment. Ő összegörnyedve ment tovább, egészen egy postaládáig, amibe támaszkodva a földrerogyott. A fiút lefizették, és Aya hasából egy kés állt ki. A hó esni kezdett, az emberek pedig elsétáltak mellette.

A hold már magasan járt Japán felett. Tokyo, Japán fővárosa csendesebb lett, mint nappal szokott lenni. Az emberek otthon voltak. Az utcákon már csak 1-2 hazafelé siető járókelő volt, na meg az éjszakában élő emberek. Tolvajok, bandák, prostituáltak. A város fényei messziről látszottak. Viharos szél fújt, és a holdat eltakarták a hófelhők. Az éjszaka csendjét egy sikoltás zavarta meg. A sikoly fájdalmas, szívből jövő volt. Olyan, mint aki elvesztett valakit. Hosszú volt, talán inkább ordítás volt, majd halk sírás, és néma csend. Az éjszaka folytatódott majd elmúlt, mintha semmi sem történt vola.

Eltelt egy nap. Aya, társaitól elvállva járta Tokiyo utcáit, és azon gondolkodott, hogy hogyan folytassa az életét. A lemenő nap gyenge fénye ragyogta be az utcát, és langyos melegével cirógatta a járókelőket. Aya csak ment. Gondolataiból egy  szúrás riasztotta fel. A szúrás egy gyerektől jött. Az emberek csak annyit vettek észre, hogy egy kis csavargó futás közben neki ment egy férfinak, aki az ütéstől kicsit összegörnyedt, majd mosolyogva lassan tovább indult. Sosem gondolta volna, hogy annyi harc után egy gyerek fogja legyőzni őt. Egy postaládának támaszkodva letérdelt, és megfogatta, Omi szavait idézve, hogy majd még találkoznak, „ holnap” még találkoznak. Sebéből kiállt a fehér markolatú kés, és Aya becsukta a szemét. A vére folyni kezdett az eddig dugóként funkcionáló kés mellett. A hó esni kezdett. Az emberek pedig némán elmentek mellette. Rideg közönyösség!

Hideg szél fújt, az embereken kabát, sapka, sál, minden, ami csak egy ilyen téli napon kell, hogy a testet melegen tartsa. A beöltözött emberek tömegéből kitűnt egy alak. Egyszerű kabátot viselt, alatta egy vékony kék kapucnis pulóver. Nyakában nem volt sál, és a kabát sem volt összegombolva. Lehajtott fejjel ment az utcán. Gondolatai messze jártak. A tegnapi éjszakára gondolt. Amikor Japánba utazott pár osztálytársával és barátjával, nem gondolta volna, hogy egy nap majd az egyik barátja fog majd a karjaiban haldokolni, majd meghalni. „ felsőbb rendű mi!? „- morogta félhangosan, majd hirtelen megállt. Szeme a járdára tapadt, amin fehér hópelyhek keveredtek vércseppekkel. – Mi ez? – Gondolta magában, majd követni kezdte a vérnyomokat. Egyszer csak felnézett a járdáról, és tekintette megakadt egy postaládánál görnyedő alakon. Eddigi tempójában oda ment az alakhoz és jobb kezét annak vállára tette. – Egy férfi. Mi történhetett vele?! Uram jól van?- Kérdezte fennhangon. A férfi nem válaszolt. Közelebb hajolt hozzá, majd a kést és az arcot megpillantva riadtan egyenesedett ki. –Ez ő…. De… hogyan? … mi történt…. Ki tehette…Ah! Rémlik valami….- majd felocsúdva hangosan segítségért kiálltott. Az emberek köré gyűltek, majd valaki bekiabálta, hogy hívják a mentőket. A villódzó mentőautó 5 perc után ott volt és már száguldott is a legközelebbi kórház felé.

Egy nap elteltével Aya még eszméletlenül feküdt a kórházban. Az orvos és egy ápoló, miután ellenőrizték az állapotát, kimentek a szobából. A folyosón beszédbe elegyedtek egy lánnyal. –Doktor úr, hogy van ő? – Hamarosan magához tér. Még idejében kórházba szállították. – Akkor teljesen rendbe jön ugye? Nem lesz semmilyen szövődmény.  – Nem, nem. Makkegészséges lesz. Nyoma sem fog maradni a szúrásnak. – Oh. Nagyon szépen köszönöm. – Az orvos elment, de mielőtt az ápoló is elment volna, indultában megállította őt a lány. – Kérem, ha magához tér, ne említsék neki, hogy ki hozta be. – Értem, de biztos benne? – Persze. Még néha benézek majd hozzá, de csak akkor, ha már alszik, vagy vizsgálaton van. Számíthatok arra, hogy értesít majd arról, hogy mikor jöhetek? – Látom nagyon fontos ez önnek. Rendben van. Ha majd megérkezik, keressen engem a tudakozó pultnál. – Hai. Nagyon szépen köszönöm. – Ieie. Igazán semmiség. – Majd mosolyogva továbbment. A lány a kórterem ajtajához lépett, majd kis habozás után belépett a szobába. A kórteremben két ágy volt egymás mellett, amiket egy kis függöny választott el egymástól. Az ajtóhoz közelebb eső ágy üres volt. Az ablak melletti ágyon feküdt Aya. A lány oda ment hozzá, majd megállt az ágya mellett. Némán nézte az eszméletlen férfit. Remegő kezét félig felemelte, majd lélegzett visszafolytva az alvó ember homlokára tette, ahol megnyugodott. Egy vörösesbordó hajtincset elsimított a férfi arcából. Merengve nézte. –Tényleg ő az. Aya. Fujimiya Ran. Vagy inkább csak Aya. 3 hónapot leélve Japán fővárosában…….., mindig néztem, hogy látok e ismerős arcot. De sosem történt meg. Csak egy csoport tagjai lettünk, és harcolnunk kellett. „semmi érintkezés velük! Felsőbbrendűek vagytok! Mi azért vagyunk, hogy titeket segítsünk. Nem véletlen volt, hogy idejötettek. Én intéztem el. Sok ellenségetek van. Mi segítünk ellenük, de nektek is küzdenetek kell. Ha rátok támadnak, nem számít ha megölitek őket!!” És mind elhitték Chiaki szavait. Még Natsumi is. Natsumi …. Valóban felsőbb rendűek lennénk?! Pusztán csak azért mert… mert…, Nem! Ez pusztán egy elmebeteg agy szüleménye lehet. Chiaki, az édesmázos álarc mögött nem más van, mint egy kígyó. De… Akkor mért mondta hogy … „ Ha nem akarod nem kell. Másképp is meglehet oldani. Mindenki a maga döntése szerint oldja meg a problémákat. De egyet ne feledj! Soha ne lépj szorosabb kapcsolatba velük. A szervezeted ki tudja hogy reagálna rá. Syu.” Valóban… mindenki csak aszerint cselekedett, ahogy otthon is cselekedne? Nem…, nem! Natsumi nem. Mégis… a szeme olyan ilyesztő volt. Többet nem engedek. Többet nem! Natsumi…- Majd könnyeitől remegve lerogyott az ágy mellé. Kis idő elteltével a csapnál megmosta arcát és elment. Eközben egy tolókocsiban ülő korosodó férfi érdeklődve nézte végig az orvos és az ápoló beszélgetését egy fiatal lánnyal. Jól megnézte magának a kicsit gömbölyded fiatal lányt. Miután elment, kerekesszékével megközelítette a szobát, és begördült. Az ágyhoz hajtotta magát. Szemügyre vette a fiatal férfit, majd szemgödrében megbújó ráncok mosolyra húzódtak. – Hát felébredtél kölyök?! – Aya lassan kinyitotta a szemét. Fehér falat látott, majd mellette egy öreg férfi nevetett rá. – Hol vagyok? – Kórházban kölyök. Hehehe… egy kórházban. – Kórházban… de, hogyan… -nézett kíváncsian a tolókocsis férfira, aki kicsit előre dőlve a székében halkan suttogi kezdett. – Egy lány hozott be. Pontosabban egy mentővel. HAHAHAHA – Aya fáradtan nézte a hangosan nevető férfit, aki észrevenvén hangosságát, újra halkabbra fogta hangját, mielőtt bárki is észrevette volna, hogy „titkokat” árul el valakinek. – khmmm. Elnézést. Szóval egy fiatal lány értesítette a mentőket. De ne is kérdezd hogy ki ő, mert még én sem tudom. És az is biztos hogy a nővérke sem mond neked semmit. Hallottam amikor megkérte őt, hogy ne említsék neked. Tudod, én festő vagyok, és bár ideiglenesen tolószékbe vagyok kényszerülve, kitűnő nyomozó szimatom is van. Ha érdekel, csak szólj bátran, itt vagyok a szemköszti szobában, és kiderítem neked, amire csak kíváncsi vagy. – Azzal kikerekezett a szobából. Aya még nézte egy darabig a csukott ajtót, majd a plafont bámulva gondolkodni kezdett. Azonban mivel még fáradt volt egy kicsit, lehunyta a szemét és elaludt. Másnap arra ébredt, hogy egy nővér áll mellette, és a lázát ellenőrzi. A nővér, észrevevette hogy a beteg magához tért, majd gyors jóreggeltet köszönve kiszaladt szólni az orvosnak. Nem sokkal rá jött is az orvos. Kedvesen mosolygott bajusza alól, majd a beteg ágyához lépve, belekzdett a kikérdezésbe. – Örülök hogy magához tért. Hogy érzi magát? – öh… jobban. Köszönöm. – hmm… hmmm… látom. Ahogy elnézem a leleteit a gyógyulás útjára lépett fiatalember. – Mikor távozhatok? – óh. Már távozna is?!!. Nyugodjon meg. Még egy darabig itt kell maradnia, hogy megfigyeljük az állapotát. De egy hétnél tovább biztos nem tartjuk bent. – Majd az áplónak kezdte mondani, hogy a terheléstől megkímélve milyen étrendet kapjon. Aya őket elnézve eszébe jutott a tegnapi fura férfi, és hangosan megkérdezte. – Elnézést. – a doktor és az ápoló érdeklődve néztek rá – Hogy kerültem ide? – Azok összenézve az orvos oda adta a papírokat a nővérnek, majd elhagyta a kórtermet. Azonban előtte még mosolyogva mondta – Egy járókelő értesítette a mentőket. – A nővér, miután az orvos kiment, még beírta a hőmérsékleti eredményeket, majd ő is távozott. Aya azonban tőle is megkérdezte, de a nővér ridegen csak ennyit mondott. – A doktor úr már megmondta. Egy segítőkész járókelő hívta a mentőket. Az ő kérésére többet nem mondhatunk. De mért is érdekelné magát. Azonban ha ő nem cselekszik, akkor maga most nem itt feküdne. – Azzal becsukta maga mögött az ajtót. Maga sem értette Aya, hogy mért érdekli őt ennyire a titokzatos megmentője. De amit a fura férfi mondott, és hogy igaza lett, mert sem az orvos sem az ápoló nem mondott többet róla, egyre jobban érdekelte ez az egész. Talán mert gyengének érezte magát, talán mert az eszméletvesztés előtti utolsó élménye a fájdalom volt, és hogy még magányosabb volt mint előtte bármikor is. Talán mert érdekelte, hogy ki volt az, aki a sok közönyös ember közül oda ment egy vadidegenhez és megmentette az életét. És talán azért is, mert a jelek szerint utána is bejött hozzá. Igen. Talán ezért. És talán ezek után nem meglepő, hogy az ajtóból kukucskáló korosodó férfit megpillantva behívta magához, és a segítségét kérte, hogy derítsen ki mindent arról a lányról.

Egy hatalmas irodaház legfelső emeletén egy várakozó szobában 13 fiatal ember, fiúk és lányok vegyesen üldögéltek egy-egy fotelben. Élénken társalogtak mindenféléről. Nem zavartatták magukat. Amikor a liftből kilépett egy 25 év körüli fiatal, elegáns nő, vidáman köszöntek neki, majd folytatták a cseverészést. A nő láttára felállt egy fiatal lány, és együtt bementek egy irodába. A szobában a nő az íróasztal mögé ment, fiókjából kivett egy papírt, majd miután elolvasta, felnézett a lányra és rá mosolygott. – Szörnyű élmény lehetett, amit Natsumival átéltél. De talán örülni fogsz két hírnemnek is. – A lány érdeklődve nézte a nőt, akin látszott, bármennyire is próbálta eltakarni legbensőbb érzéseit, hogy élvezi amikor így néznek rá, mert tőle függ most valami. Ezt most ő tudja, ő mondja olyannak, aki szívében gyászol, és most majd megdöbbenti őt. – Először is Natsumi hazaért, és azt hiszi, hogy álmodott. – A lány döbbenten nézte, nem értette. Ez a másikat teljes mértékben kielégítette, de hátra volt még az ütőkártyája. – A másik az, hogy megérkezett még egy ismerősöd. Azt hiszem még közelebb áll hozzád, mint Natsumi. – Azzal elindult egy oldalsó ajtóhoz, negkopogtatta azt, majd hátrébb állt. Az ajtón kilépett egy alacsony termetű, kreol bőrű, barna szemű és hajú 19 éves lány. A másik, aki várta hogy mi fog történni, döbbenten ismerte fel osztálytársát és barátnőjét, Karamoritát. – Nyugodtan üdvözöljétek egymást. Most magatokra hagylak. – A két lány állt egymással szemben, majd a kis barna közelebb lépett a másikhoz Szemében öröm csillogott. – Szia Miku. Hát tényleg itt vagy!? Miyako és Miharu is itt van. – Itt?! Az… nem lehet. Hogy hogy? – Natsumi már hazament? – Miku kicsit dadogva válaszolt. – I… igen. – De kár. De nem baj. Már csak mi hiányoztunk. Miharuék most beszélnek a többiekkel. – Elindultak az ajtó felé, ami a társalgóra nyílott. Ám Miku megállt, és Karamoritát és maradásra késztette. Közelebb lépett hozzá, mélyen a szemébe nézett, és beszélni kezdett – Menjetek haza. Ez nem játék! – Mért mennénk? Mért mondassz ilyet. – Chiaki mit mondott neked pontosan. Beszélt neked a „ felsőbb rendűségről?” – Eh?! Miről? Nem beszélt ilyeneket. Azt mondták, hogy jelentkezni kell erre a játékra vagy mire. Ti már itt voltatok. Csak mi hárman hiányoztunk még. De ahogy hallottam már páran haza is mentek. Akkor jössz Miku?! – Majd mosolyogva kiment. Miku az ajtó küszöbén megállt, és némán nézte, ahogy osztálytársai köszöntik az újonnan jötteket. –Nem engedem. Őket már nem. Nem engedem, hogy bemocskolják a lelküket. Miyako és Miharu sem olyanok, akik csak úgy megölnének valakit. Habár a többiekről sem hittem volna. Hát ilyenre is képes az… talán csak azért, hogy mentsék az életüket. Meg fogom védeni őket attól, hogy szembesüljenek az igazsággal. Valahogy hazaküldöm őket, mielőtt rájönnének, mielőtt még késő lenne. Karamorita … nem tudná elviselni. Túl érzékeny. Isten iránti hittel a szívében… nem lenne képes rá. Én sem, de… Több barátott nem vesztek el. – Majd oda ment a barátaihoz. Chiaki pedig élvezettel nézte a 13-as csoportját. Olyan embereket tartott a kezében, akik mások, mint egy átlagos ember, akik olyant élnek meg, melyekről más csak álmodott, s most ő ennek nem csak a részese, de a létrehozója is, és a végrehajtója is. Még nem tudja hogy mi lesz a vége, de ő mindenképpen győztesen kerül ki. Páran meghalnak majd, legalább is ennek a Japánnak megszűnnek létezni.