Weiss otthona, Kitten’s house

A nap melegen sütött be az ablakon. Egyre beljebb és beljebb kúszott fénye, míg nem elért egy arcot. A szem lassan kinyílt, és zöldes tekintete az incselkedő fénysugarat nézte. Nem akart megmozdulni, csak feküdt és gondolkodott. Nem igazán tudta hogy hol van, de nem félt. Az ágyban felülve körbenézett. Egyértelműen egy fiú szoba volt. Hogy kerülhetettem ide? Villant át agyán. A következő pillanatban azonban hirtelen nyílt az ajtó, és egy szőke fej kukucskált be. Yohji?! Az hogy lehet? A Weissnél vagyok?! – jó reggelt. – köszöntötte Yohji Katyt vidám hangon. Katy aggódva nézte a szőke férfit. Lehet hogy felismertek? Tudják hogy ki vagyok? De akkor nem fektettek volna ágyba. Nem értem. Ahogy gondolataiban merengett, a szobába belépő Yohji mögött megpillantotta Ayát. Szíve maga sem tudta mért, de hevesebben kezdett dobogni. A vörös férfi csak nézte őt az ajtóból. Szeme ridegen nézett rá, karjai keresztbe téve. Szöges ellentéte volt az ágy szélére ülő Yohjinak, aki szemmel láthatólag a hogyléte felől akart érdeklődni. –Hogy aludtál? Az idő ma egészen kellemes. Tudom, nehéz most erről beszélned, de – hajolt közelebb mosolyogva – nem tudod mért rabolt el téged is a Ladyes? – Katy szívéről nagy kő esett le. Tehát nem tudják ki vagyok. – Nem tudom mért raboltak el. Csak azt, hogy beadtak nekem valamit. Nagyon fájt, de, úgy tűnik túléltem. – Yohji megfogva a lány kezét együttérzően nézett rá, majd folytatta. – Itt járt egy kiváló orvos. Ő azt mondta, hogy a szervezeted  ellenanyagot termelt, így nem lesz semmi következmény. – Akkor ez jó igaz?! – Yohji bólintott. – Én Koudo Yohji vagyok, ő pedig – mutatott az ajtóban álló férfira – a mindig morcos Aya. – aya? Szia – köszönt rá Katy, de a vörös hajú férfi kiment a szobából. Katy szomorúan nézett utána. – Ne is törődj vele. -  mondta vígasztalóan Yohji. – És téged hogy hívnak? – Katy. – Szép neved van. Nem Japán. – Nem, tényleg nem Japán. – Külföldi vagy? – Katy gondolkodott azon, hogy mit feleljen. Kezdett neki ez a kérdezősködés kínos irányba fordulni. Nem akarta elmondani, hogy honnan jött. – Igen. – Oh, és melyik országból jöttél?! – Na tessék. Gondolta magában a lány. Tudtam hogy idefog kilyukadni. Alaposan szemügyre vette a férfit. Nem látott benne semmi olyat, amitől tartania kellett volna. Mosolyogva Yohjira nézett. – Titok. – Titok?! Megértem, de ne értesítsünk senkit? Van hozzátartozód?  - Van, de nem kell értesíteni, majd én elmegyek. – Már kelt volna ki az ágyból, amikor Yohji feltartóztatta. –hová hová?! – hát el. –válaszolta meglepve Katy. – Még pihenned kell. – Yohji ezt mondván felállt az ágyról, és lement az üzletbe. A lány csak lesett a csukott ajóra. Nem engedik kikellni? Elmeni? Egy kis ideig még az ágyban volt, majd kikelt. Ekkor vette csak észre, hogy nincs ruhája, csak az az egy pizsama, ami rajta van. – Hát így mehettem volna el. – Mondta félhangosan. Kis időre rá újra nyílt az ajtó, és Yohji mosolyogva hozott be egy ruhát. – Gondoltam ha még is elmennél, legyen mit felvenned. Remélem tetszik. Egy barátnőm segített kiválasztani. Ő saccolta meg a méretedet is. – A szőke férfi ismét kiment. Katy eltartva magától a ruhát, szemmagasságba emelve szemügyre vette a darabot, amit fel kellett volna vennie. –Remek. Egy szoknya. – Mondta száját elhúzva. – Utálom a szoknyát. Na de ez van. Csak kibírom valahogy. – Felvette a szoknyát. Egyrészes volt, kellemes zöld színű, hozzá egy kis fehér kardigán, mert kint egy kicsit hűvös volt. Összeségében elég jól állt neki a ruha. Gesztenyebarna haját szabadon hagyta, ami hátul kisebb loknikba kunkorodott. – Csak kibírom, de vajon hol lehetnek!? – Leült az ágy szélére, majd kisebb tűnődés után lement az üzletbe. Mielőtt belépett volna az ajtón, megállt a nappaliban, nagyot sóhajtott, majd mivel kicsit indulatos hangokat hallott, hallgatózni kezdett. – Mondot valamit a lány?! – Csak annyit hogy katynek hívják, és nem tudja mért  rabolták el. – Nem tudom hogy lehettek ilyen nyugodtak! Hiszen Omi eltűnt. Lehet hogy már nem is él. – Ken magából teljesen kekellve mondta. – Nyugi Keni fiú. – nyugtatgatta Yohji a feldúlt fiút, azonban nem valami nagy sikerrel. – Mért nyugodjak meg? Te nem is törődsz vele, de minek is, hiszen itt van ez a lány. Egész éjjel csak virrasztottál felette. – A szőke férfi erre dühösen kiabálni kezdett. – Ha nem vetted volna észre, ez a lány éppolyan ártatlan, és épp úgy elrabolták mint Omit. Csak Aya gyorsabb volt. – Elég!! – Szólt közbe Aya, ezzel is megállítva a már egymásnak ugró két fiút. – Megtaláljuk Omit. Nem hinném hogy halott lenne. A Ladyes biztos jelentkezni fog. – Jó reggelt. – Köszönt vidáman az éppen belépő katy. A fiúk ránéztek, majd lenyugodva visszaköszöntek. Ken elfordítva az arcát az üzlet másik végébe ment és a virágokat kezdte rendezni. Yohji oda ment a lányhoz, megfogta két kezét, és úgy nézte. – Igazán csinos vagy. – Köszönöm. – Mondta Katy kicsit elpirulva, majd Ayára nézett. Tekintetük találkozott egymással, majd a vörös hajú férfi kiment az üzlet elé egy kis locsoló kannával. Már mész is? – kérdezte Yohji a lánytól, aki tekintetét újra a szőke férfira emelte. – Igen. Köszönök szépen mindent. – Igazán nincs mit. Fogadd el ezt a kis Gentiant. – Azzal Katy felé nyújtotta a virágot. Ő elvette, majd kilépett az üzletből. – Azért néha látogass meg minket. – Kiáltotta utána Yohji, mire a lány mosolyogva visszakiabált. – Ookééé! – Az üzletből kilépve elhaladt Aya mellett, aki a virágokat locsolta. – Beszélnünk kell… Ladyes. – Katy megdermedve állt meg. Hátra nézett az őt néző férfira, aki levetve köpenyét elindult feléje. Úgy érezte hogy a szíve menten kiugrik a helyéről. Aya elment mellette, majd Katy követve őt a nyomába eredt. Szótlanul sétáltak egészen egy kis parkig, ahol egy eldugott kis helyen megálltak. Ott senki sem zavarhatta őket. A lány  izgatottan várta, hogy a férfi megszólaljon. Ahogy nézte vörös haját, magas, karcsú termetét, izmos alakját, s megállt előtte, azon gondolkodott, hogy hogy jöhetett rá, hogy a Ladyes tagja, és a társainak mért nem említette. Nem bírván tovább a néma hallgatást, megszólalt. – Szóval… honnan jöttél rá, hogy ki vagyok!? – Aya Katyre nézett, de úgy, hogy a lány elhallgatott a szúrós tekintet láttán. – Hol van Omi? – szólalt meg végül. – Nem tudom. – Hol van Omi? – Katy az ismét feltett kérdés hallatán nem tudta mit tegyen. Most először úgy érezte, nincs ereje tovább csinálni ezt az egészet. A fiú rideg violakék tekintetét nézve, és az üzletben hallottakra gondolva igazán nem tudta mit is véljen. Leült a fa árnyékában levő kis padra, majd jobb kezét bal karjára tette, a szúrás helyére. Maga elé bámult, majd egészen hallkan megszólalt. – Tényleg nem tudom, hol lehet Omi…. Őszintén szólva azt sem nagyon értem, hogy fajulhattak el idáig a dolgok. Én csak Japánt akartam látni, az itt élő embereket, a kultúrát. Lisette intézte az egész utazást. Mások is jöttek, de ők máshova kerültek. Nemtudtunk haza menni. Így Lisette befogadott. És… segítettem neki. A többiek megtanítottak harcolni. – Aya nézte a padon ülő lányt. Az élettörténete nem igazán érdekelte, de maga sem tudta mért, hagyta beszélni. Katy magán érezve a férfi tekintetét rá nézett, majd elvéve róla tekintetét folytatta. – Eiri felhívott. Segítségre volt szüksége. Yohji bajba került. – Aya rezenéstelenül hallgatta tovább. – Elegem volt Lisette kísérleteiből, és több szörnyet nem akartam. Elvittem az ellenszert. Utána magukra hagytam őket, és elindultam hazafelé. Azonban Lisette már várt rám. Megpróbáltam szót érteni vele… bolond fejjel azt hittem, hogy befolyást gyakorolhatok rá, de… bedühödött, és… és… és a bal karomba nyomott egy injekciót, amiben olyan szer volt, mint amit Yohji is kapott. Azóta nem voltam magamnál. Nálatok ébredtem fel, és ezért tényleg nem tudom mi történt azzal a fiúval. És azt sem tudom, hogy most hol vannak. – Aya, a beszéd befejeztével a másik irányban játszadozó gyerekeket nézte. – ha nem tudod hol vannak, hova mentél volna? – Katy ránézett a férfira. – Nem is tudom. Talán elmentem volna az irodaházba. – Néma hallgatás követte a mondatott. A szél enyhén fújt, néha feltámadt. A gyerekek kacaja elhallatszott hozzájuk. De velük senki sem törődött. – Nem tudom hogy álmodtam e, - szólalt meg Katy – de mintha téged láttalak volna az ágyamnál. Megfogtam a kezedett – folytatta elpirultan – és a szemedbe néztem. Érdekes módon nem félte… - mért nem öltél meg akkor? – szakította félbe rideg hangon Aya. – Katy kicsit gondolkodott a válaszon, hiszen amit kiakart nyögni az majdnem felért egy vallomással, és hirtelen megszakítva mondandóját igazán nem tudta, hogy Aya mire gondolt. Aztán eszébe jutott. – Nem tudom. – Aya még mindig nem nézett rá. – Nem akarok ölni. – A szél váratlanul feltámadt. A cseresznye fa rózsaszín szirmai esőként hulltak rájuk. – Ha nem akarsz ölni, nincs helyed semmilyen testőr csapatban. – Szólalt  meg Aya, és ránézett Katyre. Kerülni akarta a tekintetét, hiszen akár hányszor a szemébe nézett, teljesen elmerült benne. Évszázadoknak tűnt most is, míg egymás szemébe néztek. Aya azonban elindult az utca felé. Nem fordult vissza a lányhoz, meg sem állt, de még beszélt hozzá. – Menj haza, és felejsd el ezt a bérgyilkos világot. – Katy csak nézte a távolodó férfit.

Osaka

Mimi nézte a láztól verejtékező fiút, aki az ágyban feküdt. Koya borogatta, hogy valamennyire enyhüljön a láz, de nem sok sikerrel. - Így nem sok hasznát vesszük. – Szólalt meg a szoba falának támaszkodó Eiri. Beszélni sem tud. – Igaz. Lehet hogy nem is éri meg a reggelt. Mit tegyünk Lisette? – Fordult Koya az éppen belépő doktornőhöz. Az végig mérve szemével a fiút, lemondóan legyintett kezével. – Azt akarod hogy meghalljon? – kérdezte Mimi. – Akkor kivel fogok harcolni!? – Átveszed Katy helyét. – Koya erre felnézve kérdőn meredt Lisettre. – ezt komolyan mondod? Lemondasz Katyről? – Nem. De nem képes harcolni. Nem tud ölni. Így pedig nem harcolhat. Az ellenségeim nem maradhatnak életben. Egyébként meg, - nézett a verejtékében fekvő Omira – megpróbálok egy ellenszert kidolgozni. De ehhez szükségem van Katyre. Ketten menyjetek vissza Tokyoba és keressétek meg őt. Eiri, Mimi, mentek? –Inkább én mennék Eirivel. Szólalt meg váratlanul Koya. Lisette rá nézett, majd Mimihez fordult. –Jó lesz neked így? – A kislány Omira nézett, majd vissza Lisettere. – Igen. – Rendben. Koya, induljatok.

Tokyoi Egyetem

-          Akkor a holnapi viszontlátásra Takamura-sensei. – Viszlát Akikowa-sensei. – Miután a mosolygós tanárnő után becsukódott a tanári szoba ajtaja, Takamura Toma jegyzeteit egymásba pakolva berakta az aktatáskájába, majd azt összezárva elindult haza felé. Fiatal férfi volt, úgy 28 éves, magas, jótartású, egész jóképű. Tanítványai nem csak azért rajongtak érte, mert megjelenése mindig olyan volt, mintha most lépett volna ki egy divatmagazinból, hanem mert emberileg is a toppon volt. Egyszóval kívül-belül az álompasi megtestesítője. Haja rövid, fekete, szeme barna. Nem messze lakott az egyetemtől. Japán irodalmat tanított. Bár körbe rajongták a nők, ő még sem kezdett ki egyikkel sem. A nap egész kellemesen sütött, habár már késő délután volt. Hazafelé mindig benézett egy kis pékségbe, ahol már 4 éve mindig 5db finom édes kiflivel várta a bolt vezetője. Most is, mint mindig feltevőttek a szokásos kérdések, és a szokásos válaszok. Kezében a meleg frissen sült kiflivel élvezte a jó időt, a friss levegőt. Túl szép idő van ahhoz, hogy hazamennyek. Gondolta, majd elhaladva egy park mellett, lekanyarodott, és egy közeli kis padra leült. Elnézte a gyerekek labdarúgását, a hazafelé tartó embereket. Hű, de éhes vagyok. Mondta félhangosan, majd korgó gyomrát meglapogatva kivett a papírzacskóból egy illatozó édes kiflit, és falatozni kezdett. A park viszonylag kicsi volt, de talán pont ezért is hívogató. Vele szemben, a park túloldalán egy fa alatt egy fiatal lány ült. Maga sem tudta hogy miért nézi őt, de a többi emberhez hasonlítva az a lány szomorúnak tűnt. És mivel Takamura Toma jó embernek vallotta magát, befejezte az evést, összepakolt és elindult a lány felé. Ahogy odaért, leült a padra, és feltűnően kezdte forgatni a fejét, mintha a tájat kémlelné. Hol a fára nézett, hol az utcára, hol az égre, hol a gyerekekre. A mellette ülő lánynak feltűnt ez a fura figura, és érdeklődve nézni kezdte a mókásnak tűnő fejforgatást. Takamura ezt észrevette, és a lányhoz fordult. –Olyan szép időnk van. A jó idő mindig meghozza az emberek jókedvét. – igen. – Toma, hogy a rövid válasz után több szó nem jött ki a lány szájából, elhallgatott. Nem tudta hogy folytassa tovább. – Krggkmmhgk. – A fiatal lány elpirult arcal tette kezét a hasára. Toma ezt látva elnevette magát, majd a lány felé nyújtotta papírzacskóját. – Hallom éhes vagy. Tessék. Vegyél nyugodtan. Nagyon finom édes kifli. – A lány egy darabig habozott, majd látva a férfi jóindulatot sugárzó arcát, kivett egy kiflit. – Köszönöm szépen. – Együtt falatoztak tovább. – Amúgy a nevem Takamura Toma, és a Tokyoi Egyetemen tanítok Japán irodalmat. – nyújtotta a kezét a lány felé. – Örvendek. Én Katy vagyok. – Oh, csak nem külföldi? De igen. – és hogy tetszik Japán? – Sajnos még nem láttam a nevezeteségeket, de szép hely. A japánok nagyon kedvesek. – minden Japán nevében köszönöm. – Erre együtt nevettek, majd Toma, élvezvén az üde beszélgetést, folytatta. – és itt tanulsz, vagy csak turista vagy? – Igazából egyik sem. Túristának indultam, de itt rekedtem. –Ennyire megtetszett Japán? – Nem egészen. Más oka volt. – oh. Értem. – Toma, hogy megtörje a kínos csöndet, újabb beszélgetést kezdeményezett. – És van kinél laknod? – Katy csak kisebb hallgatás után válaszolt. – igen, 3 lánnyal lakok együtt. Lisette érdekes személyiség. – Elhallgatott. Nem értette, hogy mért mondta ki Lisette nevét. Hisz csalódott benne. Talán hagyta volna, hogy ő is szörny legyen. Vagy előre tudta, hogy a szervezete legyőzi a szert? – Lisette…- Ismételte Toma. – Ismertem egy Lisettet. – Katy ránézett a férfira, aki az eget kémlelte merengő szemmel. – Akit én ismerek Kouka Lisettnek hívják. – mondta Katy, miközben figyelte a férfi reakcióját. Az felállt, lesöpörte magáról a morzsákat, és szedelőszködni kezdett. – Lassan indulok, még ki kell javítanom néhány dolgozatot. Te nem jössz? Talán mehetnénk egy darabig. Kezd sötétedni, és nem szívesen hagyok magára fiatal hölgyet az utcán. – De, lassan nekem is mennem kéne. – Merre mész? – kérdezte Takamura. – Én a park mentén megyek. – remek, én is arra tartok. – Mondta fenn hangon Katy, majd magában hozzá tette. Azt hiszem van arra egy lakásunk. Talán betudok menni. – Azzal együtt elindultak haza felé. Egy darabig némán ballagtak egymás mellett. – Voltál már igazán szerelmes? – kérdezte váratlanul Toma, majd a lány értetlen arcát nézve hozzá tette. – Bocsás meg, hogy csak így kérdezem. Nem akarok indriszkét lenni, csak eszembe jutott egy lány. Együtt jártunk Egyetemre, és nagyon szerettük egymást. De hagytam elmenni. Kiengedtem a kezemből a legszebb virágot ami a világon csak létezik, és vele együtt összetört a szívem is. – Katy e hirtelen vallomásra nem tudta mit feleljen, csak hallgatott, Toma pedig folytatta. – Már 4 éve nem láttam, de még most is úgy látom magam előtt a mosolyát, az alakját, hallom a hangját, mintha 5 percel ezelőtt váltam volna el tőle. Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, - nézett Katyre – ha szeretsz valakit, addig ne engedd el, amíg nem tisztáztátok a helyzetet, és … bármennyire is nehéz megvallanod az érzelmeidet, tedd meg bátran, mert egyszer él az ember, egyszer szeret. – És ha azt látom rajta, hogy semmi esélyem? – Akkor is jó, hogyha tudja mit érzel. És te sem leszel kétségek között. Én haza is értem. –állt meg Takamura, majd kérdőn a lányra nézett. – Messze laksz még innen? – Nem, már nem. Csak egy utcával lejjebb. – Elkísérjelek? – köszönöm, de innentől már egyedól is haza merek menni. – Köszönöm hogy végig hallgattál. Ha bármikor szükséged lenne egy jó barátra, tudod hol találsz. – Igen. Köszönöm. – Azzal elváltak egymástól. Toma megvárta, amíg Katy eltűnik az utca végében, majd bement a házba. Amikor a házhoz ért Katy, hirtelen megállt. Nem várt vendégek álltak az udvarban. Nem tudta, hogy meneküljön e, vagy örüljön a két ismerős nőnek. Amint azok észrevették, eléje szaladtak, s mielőtt még észbe kaphatott volna, Koya már a karjaiba zárta. – De jó, hogy megtaláltunk. Jól vagy? – Ti engem kerestetek? – Hát persze. Mondta Koya. –Igaz hogy Lisette kérésére, de aggódtunk érted? –Tette hozzá Eiri. – Komolyan? – kérdezte Katy. – Hát persze! Na de hagyjuk a bájcsevelyt. Ha nem sietünk vissza Osakába, akkor az a fiú meghal. – Lisette meg akarja menteni? – Hát persze. Tudod, egy-két információ mindig jól jön. – Induljunk – vetette közbe Koya, miközben Katyt a kocsi felé tuszkolta. – Útközben is beszélgethetünk. – Mindhárman beszáltak az autóba, és elindultak Osaka felé. – De csini vagy ebben a zöld szoknyában Katy. – Eiri, ezt most hagyd abba. Oké?! – Na de mért?! – Csak! – Ahogy kihajtottak az utcából, egy motoros eredt a nyomukba.

Osaka

-          Omi-kun, tarts ki, hisz még sokszor kell játszanunk együtt. – Mimi közelebb hajolt az eszméletlen fiúhoz, és homlokát nedves ruhával borogatta. Omi néha magához tért, zavaros szemével a vörös hajú lányra nézett, menekült volna előle, de nem tudott. Így csak az ágyban kapálózott, már amennyire egy legyengült testtel lehet kapálózni. Lisette időnkét bejött megnézni a szenvedőt, ellenőrizte az életjeleit, majd fejcsóválva kiment. Mimi nem merte magára hagyni a beteget. 5 percenként kinézett az ablakon, majd fülelt, hátha meghallja az ismerős hangokat. De mindig csak egy két autó száguldott el az ablak alatt, és az ajtó mögül sem lehetett hallani Koyáék hangját, csak Lisette cipőjének kopogását. – Ez így nem lesz jó. – Micsoda? Fordult Mimi az éppen belépő Lisetthez, aki az ajtóban állva támaszkodott az ajtófélfának. – Ez a kölyök csak szenved. Ki kéne használnunk, hogy a weiss tagja. – Kihasználni? – Kérdezett vissza Mimi, miközben Omira nézett, akit szemmel láthatóan most jobban gyötört a fájdalom, mint eddig. – De hogyan? – Ez az amit még én sem tudok. De még gondolkozok rajta. – Esetleg kérjünk pénzt? Vagy a vezetőjük nevét? – hmm. És mihez kezdenél a vezetőjük nevével?! – hmm… talán likvidálhatnánk. – És jönne a helyére egy másik alak. Majd még gondolkozunk rajta. Hol késlekednek?! – Lisette az ablakon nézett kifelé. Csönd volt a szobában, csak a beteg nyöszörgő hangja zavarta meg időnként a szoba nyugalmát. Várakozással volt teli. Az eget kémlelve pörögtek az agykerekei. Néha maga sem tudta, hogy mit mért csinál. Ha annak idején Reiji Takatori nem keresi meg, és kéri fel a szérum elkészítésére, akkor nem kellett volna otthagynia mindent. Talán még most is együtt lenének, és talán ő is tanítana. Elmorzsolt egy könnycseppet, ami a szeméből buggyant ki egy kis cseppben. Nem szeretet sírni, ezért nem tűrt el egy könnyet sem megbújni senki szemében sem.  Hirtelen ismerős léptek hallatszottak kintről, amik egyre közelebb és közelebb kopogtak a padlón. –Megjöttek. – Jelentette ki Lisette, majd az ablaktól ellépve az érkezők elé sietett. Katy és Lisette most álltak először szemtől szembe a bizonyos eset óta. A doktornő nézte fiatal társát. Akkor dühös volt, később pedig élt az alkalommal, és alapos vizsgálatnak vetette alá a fiatal lány vérét. – Jó hogy jöttél. – Szólalt meg végül. – A segítségedre lenne szükségem. – Miben kéne segítenem? – szükségem van a véredre. – erre a kijelentésre Katy arca elkomorult. Lisettenek mindig csak a vérére van szüksége. Az ő vérével bánt embereket. – A véredre, hogy ellenszert tudjak csinálni a fiúnak. – Folytatta a doktornő. Katy agykerekei sebesen forogtak. – Mért akarod megmenteni, ha az volt a célod, hogy likvidálod a Weiss-t? – Kérdezte Katy. Lisette elmosolyodott. Terve már akkor megfogalmazódott benne, amikor Jürgij professzor rászedésével elkészítette ezt a szert. Azonban még nem volt itt az ideje, hogy a lányokat is beavassa. Katy bizalmát még vissza kellett szereznie, és vele együtt a többiekét is. – Meg gondoltam magam. Egy hájas pacáknak sem dolgozom. És titeket sem rángatlak bele mindenféle előre bukásra ítélt ügynek. A weiss-re szükségünk van, mert kiírthatja az ellenségeinket. Nekünk meg nem sok vizet zavarnak. De a fiú élete most fontosabb. Utána is megbeszélhetjük a dolgainkat. – Katy bólintott, és leült egy székre. Levette fehér kardigánját, majd bal karját kinyújtotta. Lisette hamar levette róla a szükséges vérmennyiséget, majd miután Omitól is vett vért, félre vonult a szobájába, és Koya segítségével neki álltak az ellenszer elkészítéséhez. Eközben Mimit felváltotta Eiri, Katy pedig a nappaliban leült és újságot olvasott. A kis vörös hajú lány leült vele szembe. Egy darabig nézte őt, majd száját mosolyra húzta. – Még soha nem láttalak szoknyában. – Katy felnézett az újság mögül. –Többet nem is fogsz. – De mért? Igazán csini vagy benne. – Nem hinném. Amúgy is jobban szeretem a nadrágot. – de Katy, így hogy akarsz barátot szerezni!? – Itt vagytok nekem. Nem hinném hogy a barátkozáshoz szoknya kéne. – Jaj, fiúra gondoltam. – Katy abba hagyta az olvasást, felnézett Mimire. –Nem érdekelnek a fiúk. – Akkor mért pirultál el?! He??? – kérdezte Mimi, és társa térdeire támaszkodva közelebb hajolt hozzá, s így egyenesen a szemébe nézett. –Tetszik valaki igaz?! – Katy teljesen elpirult, zavarában ellökte magától a kis vöröshajút, és átült egy fotelbe. –Nem. Senki. – Hazudsz! – Kiáltotta Mimi. – Nekem igazán elmondhatod. Ki az? – Mondtam már hogy senki. – Na jó. Ha te így, akkor én is. – azzal leült a kanapéra, és duzogott. – Én sem mondok el neked soha többé semmit sem. – Katyt nem érdekelte a lány duzzogása. Örült hogy végre megszabadult a kínos kérdések özönétől. Nem is tetszik. Csak érdekes. Bizonygatta magában, miközben Aya képe lebegett a szeme előtt. Tényleg nem tetszik. Így ültek egy darabig. Katy az újságot olvasta, legalább is látszatra, Mimi pedig a kanapén duzzogott, és időnként gyilkos pillantásokat vetett barátnéjára. – Hát ti meg mit csináltok itt? – Kérdezte az éppen belépő Koya, majd Lisettet követve bement a beteg szobába. A lányok követték őket. –Sikerült? – Eiri állt fel az ágy mellőll, majd megkönnyebülten sóhajtott, mikor a doktornő bólintott. – Már csak várnunk kell. – Mondta, miközben beadta az injekciót Ominak. Egyszer csak kopogtak. –Ki lehet az? –Nem tudom. – Felelte a doktornő Mimi kérdésére. – Vártok valakit? – Nem, senkit. Lisette kinyitotta az ajtót, majd hátrált, és egy bukósisakos férfi belépett a szobába. –Ki maga? –Kérdezte Lisette. A férfi levette bukósisakját, és láthatóvá vált az arca. – Takamura Toma! – Katy döbbenten mondta ki ezt a két szót, Lisette pedig ismételte. –Toma… Toma-kun. – Tudtam, hogy te lehetsz az, akiről Katy-san beszélt. – Mondta a férfi. Lisette ránézett a még mindig csodálkozó lányra, majd vissza a férfira. – Mért tüntél el? –kérdezte Toma. –Ti ismeritek egymást? –vetette közbe Katy. – Még régről. –Lisette, ahogy ezt kimondta, lassan, remegő kézzel megsimogatta a férfi arcát. – Mindenhol kerestelek. Bárhogy is próbáltad letagadtatni magad, sosem felejtettelek el. – Toma… én… én… Nem! Nem lehet. Sajnálom. –De mért?! – kérdezte kétségbeesett hangon Takamura, miközben Lisette próbálta kihúzni a férfi kezéből a kezét. – Mert nem! Menj vissza, és éld a saját kis nyugott életedet. –Nem! Nélküled nem megyek sehova. Négy éve kereslek, négy éve szenvedek. Nem tudtalak elfelejteni és nem is akartalak. – Hát nem érted? - nézett könnyes szemmel a nő Toma szemébe. –Már nem az vagyok, akit szerettél, akit négy évvel ezelőtt ismertél. – Nem érdekel hogy megváltoztál, szeretlek és kész. – Szeretsz?! Hát akkor figyelj. Tudsz olyat szeretni, aki embereken kísérletezik? Hallottál már öregek és fiatalok szörnyé változásáról? Eltünésükről? Ezeket mind én idéztem elő. Én!! És bármikor megteszem, csak hogy közelebb jussak az életelixírhez. – A nő kielégült mosollyal nézte a férfi döbbent arcát. Tudta, most nyert ügye van. Nem akarta, hogy a férfi úgy éljen mint ő. Ellökte magától, majd csomagolni kezdett. –Pakoljatok, lassan indulunk. – A lányok még mindig kábultan álltak . –Mi lesz már!!! – Kiáltotta Lisette. –A fiút is hozzuk? –Igen. –felelte Koya kérdésére. Toma csak nézte kedvesét. Mindenre számított, csak erre nem. Gondolatai cikáztak a fejében, de nem találták meg a helyüket. A lánc elszakadt. Már csak az emlékek voltak. Az egyetemen megismert kedves lányt látta maga előtt, akibe első látásra  beleszeretett. A közös kirándulások, a csókók édes íze, kezének meleg érintése. Hirtelen sötét lett a kis lakásban, s az indulásra kész kis csapat meglepve álltak meg. Az ablak váratlanul betört, és egy barna hajú fiú ugrott be rajta. Kezén acél karmok voltak. Koya Mimi kezébe tette Omit, majd a két gyerek fejét lenyomta, hogy bújjanak el. Az ajtón Yohji lépett be, akit azonnal kezelésbe vett Eiri. Lisette megfogva a szükséges szereket és kellékeket kiszaladt a lakásból, Katy pedig Mimi karját megragadva utána rohant. Toma, felocsúdva Lisette után rohant. Már látta a hátát, de hiába kiáltott utána, a nő nem állt meg. Ahogy futott utána, meglátott a háztetőn egy férfit, aki puskájával célba vette Lisettet. –Vigyázz!! –Kiáltotta, majd rávetette magát a nőre, hogy testével védje. A lövő férfit Lisette pisztolyával lelőtte. Nem hiába volt az a sok gyakorlás. Nagy nehezen kihúzta magát Toma alól. A férfi nem mozdult. A nő nem akart hinni a szemének. Karjába vette a férfit, arcát simogatta, majd észrevett egy golyó ütötte sebet Takamura mellén. A golyó hátulról fúrta magát az izmos testbe, és elől elhagyta azt. – Toma, Toma , kérlek nyisd ki a szemed. – zokogott Lisette. A férfi lassan kinyitotta szemét. – mért csináltad ezt? Hiszen mondtam, milyen sok szörnyűséget tettem. – De… megmentetted a fiút, és… - elhaló hangon modta, fájdalmas volt a beszéd. – az életelixír sok embernek segíthet. Nem értek egyet… a …módszereddel, de…. Szeretlek. – Lehunyta szemét, azonban Lisette rázni kezdte őt. – Nem… kérlek, ne halj meg. Ne hagyj itt!!! Szeretlek. –Toma ránézett a nőre. Nézte Könnyeitől csillógó kék szemét, piros ajkait. Kezét a nő arcára tette. Lisette megfogta, és szájához emelte, majd megcsókolta. – nem halok meg. De, menekülnöd kell. Hagyj itt. –Nem, nem tudlak itt hagyni. – De muszály, mondta Toma, majd megcsókolta a nőt. Lisette nagy nehezen erőt vett magán, kedvesét egy falnak támasztotta, majd elszaladt. Nem nézett hátra. Nem mert. Ha egy kicsit is engedett volna szívének, ott maradt volna, és meghalt volna mellette.
Katy és Mimi már majdnem elérték a kocsit, amikor a fiatalabbik kirántotta karját Katy kezéből, és visszafelé kezdett rohanni. – Segítek nekik. Te keresd meg Lisettet. – Katy, miután Mimit már nem látta, az ellenkező irányba kezdett szaladni, azonban hirtelen megállt. Aya állt előtte, kezében Shion, a katanája. Egy darabig némán nézték egymást, majd a lány megszólalt. – Honnan tudtátok, hogy hol vagyunk? – Aya nem szólt, csak kezével a hátára mutatott. Katy hátranyúlt, majd a ruha címkéje mellett kezébe akadt valami. Levette, majd megnézte. Egy kis fekete poloska volt. Egy darabig csak nézte, majd mosolyt erőltetett magára. – Egy poloska. Kinek az ötlete volt? – Aya most sem felelt. Katanáját kihúzta hüvelyéből és a lánynak szegezte. – Ölsz? – Katy a férfira nézett. Nem értette mit akar ezzel. Aya rezenéstelen arcal várta kérdésére a választ. – Ölsz? – ismételte újra, majd közelebb lépett hozzá, s így már csak Shion választotta el őket. A lány még mindig nem felelt, csak nézte a férfit. Fejét lehajtotta, kezeit ökölbe szorította. – Nem . – Mért nem?! – Mert nem!!! – Aya elemelte kardját Katyről, hátat fordított neki, és elindult. Azonban egy kar hátulról átölelte. Egyikőjük sem szólt, csak álltak. Katy hátulról átölelve Ayát, a férfi pedig állt,döbbenten. Lehajtotta fejét, és a mellkasán összekulcsolt kezeket nézte. A hátán érezte a lány szívverését. Messziről már hallatszottak társaik kiáltásai. Aya levette magáról Katy kezeit. Nem nézett rá, csak lassan elindult társai felé, majd az utca fordulóban eltünt. – Ostoba… - mondta félhangosan Katy, miközben könnyei potyogtak a földre. – Milyen ostoba vagyok. - Szemét megtörölve Lisette nyomába eredt, ahogy azt eredetileg tervezte. Társai már csak rá vártak. Beszálltak a kocsiba. Most Koya vezetett, mellette pedig Mimi ült. Hátul Eiri, Lisette és Katy némán, gondolataikba merülve ültek. Mimi is érezte a nyomott hangulatott, és bár legszívesebben eleresztett volna egy viccet, de Koyára nézve érezte, hogy most az a legjobb, ha előbb elrendezik magukban a dolgokat.

Kitten’s House

-Csakhogy magadhoz tértél Omi. – Mosolygott Ken a fiatal fiúra. – Hol vagyok? – Ugyan hol lennél? – válaszolt kérdéssel Yohji. – Hát itthon. – Az orvos szerint már jól vagy. –folytatta Ken. Omi felült az ágyban. Jó volt látnia barátait. Még Aya is ott volt. Rámosolygott, majd Ken és Yohji felé fordult, akik a kiszabadítását ecsetelték. Aya nézte őket, majd tekintete az ágyra vetődött. Nem is olyan rég még más valaki feküdt benne. Utolsó pillantást vetett társaira, majd sétálni indult. Friss levegőre vágyott. Ilyenkor jobban tudott gondolkodni, mert senki sem zavarta meg. Észre sem vette, hogy ahhoz a parkhoz ért, ahol Katyvel beszélgetett. Szemével megkereste a padot. Egy férfi ült ott, és egy könnyvet olvasott. Elindult a padhoz. Amikor odaért, a férfi ránézett, majd bólintott. Karja felvolt kötözve, hogy sérült mellkasát pihentesse. Aya leült a padra. Elolvasta a könyv címét – Mítoszok és Legendák – majd felnézett az égre. Hátán még ott égett a lány mellkasa, és szívdobbanásának emléke.