(A hangulat megváltozik. A FANTOM odamegy CHRISTINE-hez, és neki énekel.)

Árnyék száll ránk, vaksötét az éjjel,

eltölt mégis százezernyi képpel.

Képzeleted felgyúl és új utakra indul...

Selymes, gyengéd, éjjel minden lágyabb.

Érezd! Kérdezd! Sejti minden vágyad.

Nappal nincs varázs, fordulj el tõle, hogy lásd,

hideg fényében a lélek nem zenél.

De bûvös hangján szól hozzád az éj.

Hát csak jöjj, hunyd le két szemed, és álmot látsz!

Semmivé lesz, mi önmagadba zárt.

Indulj hát, és a lelked égig száll...

Ahol most jársz, még soha nem jártál.

Tisztán, halkan megszólít az éjjel.

Hallgasd! Érezd! Átfog biztos kézzel.

Tompa félhomály lágyan bûvkörébe zár.

Mint a tenger, olyan sötét, olyan mély.

Most bársony hangján szól hozzád az éj.

Készülj fel, mert egy furcsa új világ hív most!

Többé már semmi nem lesz az, mi volt!

Lelked mélyén egy hang sürgetve szól...

Hallgass rá, hiszen hozzám tartozol!

Kábít, csábít vonzó, édes mámor.

Ízlelj, álmodj földöntúli álmot!

Bízd csak rá magad, szárnyat bont és elragad,

titkos erõt ad, hogy senkitõl se félj.

Az én zenémmel szól hozzád az éj.

(A FANTOM a tükörhöz vezeti a lányt, láthatóvá válik CHRISTINE és a FANTOM tükörképe. Látjuk, hogy a tükörkép-FANTOM megcsókolja CHRISTINE-t. A lány elájul, a FANTOM elkapja és gyengéden lefekteti.)

Énekelj, s a mûvem szárnyra kél!

Segíts, akkor megszólal az éj!