"Rád gondolok

Rád gondolok télen-nyáron

Hosszú, sötét éjszakákon.

Rád gondolok nappal-éjjel

Szívem minden verésével.

Képed ott van ágyam felett,

Nem hagy aludni szellemed.

S ha mégis ellep tündérálom

Minden álmomban arcod látom.

Ahogy tárt karokkal futsz felém,

S eltűnsz éjnek éjjelén.

Felébredek, hangod hallom

S mikor lágy szellő érinti arcom

Mintha simogatna kezed…

Ilyen amikor nem vagyok veled."

"Szeretlek

A világ legjobb dolga Téged szeretni
Még vaksötétben is pillantásod lesni
Szeretem az arcod minden rándulását
Szeretem hibáid napfogyatkozását
Szeretem a madarat mely neked énekel
Szeretem azt is hogy sosem érlek el
Szeretem minden hibád is ha kell
Szeretek minden porszemet melyet lábad ver
Szeretem minden szívverésedet
Szeretem hogy szavad oly messze elvezet
Szeretem a szemed minden fénylő pontját
Szeretem ajkad gondtalan mosolyát
Szeretek minden szót mely ajkadat elhagyja
Szeretem hogy mindig nyitva szíved ajtaja
Szeretlek akkor is ha haraggal nézel
Szeretlek akkor is ha Te nem így érzel."

"Lehetek csinos, vonzó, s szép,
Lehetek egy tökéletes, hibátlan kép,
Lehetek humoros, bájos, kedves,
Lehetek okos, művelt, rendes,

Lehetek a tudásod, boldogságod bölcsője
Lehetek a gondolatod, szavad őrzője
Lehetek egy fénylő csillag feletted
Lehetek egy barát ott, melletted.

Lehetek az, kivel sorsod mindig összefut
Lehetek az, ki nélküled is mindig ugyanoda jut,
Lehetek a mindened, a végzeted, az életed,

De semmi leszek, ha ezt észre nem veszed..."

"Ha tehetném

Szemed fényében nézném magam,
mosolyoddal búmat feledném,
elállna lélegzetem, szavam
karodba bújnék, ha tehetném.

Gondodat elvinném örökre,
mindent, mi rossz, mélyre temetném,
táncolnánk szédülten, pörögve,
mint a forgószél, ha tehetném.

Testem, s lelkem kinyitnám Neked,
a megváltást nálad keresném,
sóhajtva suttognám a neved,
lágyan csókolva, ha tehetném "

 "Nem tudod

Nagyon nehéz téged így szeretni
Minden éjszakát végig szenvedni
Rágódni azon hogy Te miért nem szeretsz,
S tudatában lenni, hogy erről nem tehetsz!
De tudom jól, hogy valamit érzel
Valamire gondolsz ha a szemembe nézel
Valami jár a fejedben mikor arcom simogatod
De hogy mi van az én szívemben, nem tudhatod
Nem tudom mit kéne még tennem hogy szeress
hogy az álmaidban Te is engem keress
Hogy várj rám Te is némán és féltve
Ezért hajtom le fejem most is félve
Félve attól hogy nem tudod meg többé
Hogy most is veled lennék, mindig örökké
Félve attól hogy nem tudod meg már
Hogy ez a szerelmes szív még a sírban is rád vár."

Csak én?

Síri csend. Megőrjít! Csendes angyalok tánca...
Bedobom a tűzbe képed, csak nehogy valaki meglássa.
Mindenki. Mindenki rajtam nevet, érzem,
Hisz nálam magányosabb most, a világon nincsen.

Csak én? Én vagyok, kit az élet magányosan hagyott?
Kit már senki sem szeret... Csak... Csak én vagyok?
Kit láncbaverve rúgtak a kínzó, sötét napok,
s ki hiába sírt csak... Csak én vagyok?

Csak én voltam a por, a boldogság alatt,
s hiába... Hiába nyújtóztam, nem jutott, csak egy falat...
S az a falat is... Óh, mily édes volt, de elvették tőlem.
Hiába sírtam: "Nem... Kérlek, csak őt nem!"

Én vagyok csak, kit szeretni senki sem tudott,
S kit senki sem hall? Egyedül én vagyok?
Én vagyok, én? Ki hiába szeretett,
csak megaláztak, s önzőn a szemembe nevettek.

Én, én? Egyedül csak a világon?
Kinek régi, kedves csókja ott ég még a számon...
S porigzúz minden kiejtett, tehetetlen szót,
s mióta egyedül hagyott, nem találom a jót...

és most képe ott ég a lángok között el,
s kérdésemre senki nem felel?!
Síri csend. Megőrjít! Rajtam nevet az élet.
Egyedül én, itt vagyok egyedül... óh, annyira félek...

Képed hamu már csupán. Nem nevethet rajtam.

Fájdalmas táj

Sötét éjszaka. Fény csak a Hold.
A nappal minden világosat magával rabolt.
Színtelen az árnyék, fáradtan nyögnek a fák.
Az éjjel a tájnak egy kis Holdfényt ád.

Halkan sétálok a kietlen tájon,
Csend honol a sötét, néma fákon.
Szél sem jár, éjszaka illata lüktet,
Nehézkes súlyt adnak, az ébredező szívnek.

Sétálok. Megreccsen alattam az ág.
Az apró nesz minden csendes szabályt áthág,
s én megrezzenek. Csillogó szemem csodálkozva nézi a tájat,
piros fény sújtja a görnyedező fákat.

változott a táj. Más már az illat.
A távolban már... Igen, bújik elő a Nap,
bogarak zümmögése, fák susogása...
Hajlanak át az ébredező mába.

Madarak énekelnek, vidáman játszanak,
S lépteid hallom. Suttogom: "Vártalak."
Kirajzolódik alakod keskeny árnyéka,
S arcodnak minden selymes vonala.

Beléptél a hajnalba, s jöttél felém.
Úgy éreztem, enyém vagy, enyém,
de ölelésed hideg volt akár az éjszaka.
Újra elémtárult a rideg táj fájdalmas harca...

Ahogy küzdött a selymes Nap a sötétség ellen,
ugyanúgy álltam én is most veled szemben.
Te hívtál, mégis ajkad nehézkesen mozgott,
értelmetlen szavakat ridegen ontott...

Majd elhallgattál, s én tehetetlenül néztem,
De mit akartál mondani... nem értem.
- Nem szeretlek már - mondtad, s hűs záport ontott a felhő.
El sem hittem: "Ezt mondta. Pont ő..."

Magamra hagytál. A padon hűs zápor áztatott.
Halkan suttogom még: "hát elhagyott..."
Nem látom már, mit játszik a táj.
Egy valamit érzek: pokolian fáj!

Gyűlölöm

Gyűlölök szeretni, rád gondolni,
gyűlölöm képedet darabokra szabni.
Gyűlölöm a gyertyát, lángját, hisz elégett.
Gyűlölöm, hisz lángjában ott láttalak téged.

Gyűlölöm, gyűlölöm... Gyűlölök gyűlölni!
Gyűlöllek téged ily forrón szeretni,
Gyűlölöm szemed, mely nem enged feledni,
Gyűlölöm, hogy téged nem lehet gyűlölni.

Gyűlölöm a napot, mikor először láttalak.
Gyűlölöm a percet, mikor azt súgtad: "Vártalak!"
Gyűlölöm... gyűlölöm... Zokogom neved.
Gyűlölöm, hogy téged gyűlölni nem lehet.

Gyűlölöm gyűlölni imádnivaló lényed,
Gyűlölöm! Gyűlölöm! ...és gyűlöllek téged!
Gyűlölöm a hangot, melynek csak büszkeségem nem ad igazat.
Gyűlölöm, hisz tudom, téged gyűlölni nem szabad.

Gyűlölnélek...

Porcelán játékbaba

Akár egy mese, talán túlságosan szép volt
a történet, mely kettőnkről szólt.
a mesénk  kezdetére emlékszel vajon még?
Olyan szép volt... Túlságosan szép!

Azon a napon is úgy vágytam a szeretetre...
Mikor beléptél az életembe... Te!
Egy porcelán játékbabához hasonlítottál engem,
Mikor felélesztettél valamit bennem...

Napokig vártam: "Hol marad már?"
Minden egyes perc nélküled még ugyanúgy fáj,
mint rég, de akkor nem tűntél el.
Érzem még, ahogyan kezed körülölel...

Egy porcelán játékbaba voltam akkor régen,
hiszen nem szenvedett akkor senkiért még szívem...
Sápadt arcom, sötét hajam, akár egy mesebeli lány,
kinek lelke törékeny, akár a porcelán.

Szerettél, s én tudom, ugyanúgy szerettelek,
De egy nap eltűntél, s én hiába kerestelek.
A mese végetért, széttörött a porcelán...
Így lett a játékbabából szenvedő lány.

Túl könnyű volt az állarc mögé bújni,
s téged tiszta szívemből imádni...
Most mindenem elveszett, mi szép volt régen.
Már tudom: Kár hinnni a mesékben...

Te vagy

Te vagy, kinek tekintete a szépről mesél,
Te vagy, kinek törékeny lelke folyton remél,
Te vagy, ki nekem eddig nem lehetett még senki.
Te vagy, kit lehetetlen elfeledni.

Te vagy, kinek minden mozdulatától szívem úgy ver,
Te vagy, kire szemem már nézni sem mer,
Te vagy, ki nélkül létezni nem tudok,
Te vagy, kit gondolataimból kiűzni nem bírok...

Te vagy, ki a gyönyörű szót szívembe véste,
Te vagy, ki beástad magad lelkembe oly mélyre.
Te vagy, ki nekem a világot, a létet jelenti.
Te vagy, ki megtanított engem a legszebbre: szeretni.

Te vagy, óh te, ki elhozta az örök nyarat.
Te vagy, ki zavartá teszed pillantásomat,
Te vagy, aki nélkül lelkem darabokra szakad,
s akit utálni nem lehet... Az is te vagy.

Jelentéktelen árnyék

Ezen a fáradt, gyenge éjjelen
Átkozom miattad megszületett szégyenem,
S büszkeségem, mely vele egyszerre halott.
Te tettél ilyenné, s most gyenge vagyok.

Érzem, nem érhet még véget.
alig ismerlek, de már felednem kéne téged.
hiába mondják, te rég mással vagy boldog,
de szívemben érted oly kínzó érzést hordok.

...de neked ez nem számít már.
Hiába mondanám szemedbe, hogy fáj.
Súlyos könnyeim gördülnek az éjben,
sorra csillannak a gyenge Holdfényben.

Megfürödnek a homályos mélyben.
Újult erőt ad, ahhoz,hogy éljen,
de én nem akarom! Többet sírni érted...
nem vagy hibás, hisz te sosem kérted.

Fáradt dalával sújt engem az éj,
s arra bíztat: Kislány remélj!
De minek? Mondd! Van egyáltalán értelme?
Ne bíztass! Kérlek! Ne... Ne!

Mondd inkább, hogy így is halottak a tettek,
s hiába fürödnek a Holdfényben a könycseppek!
Én sem vagyok több, mint a Földön egy lány.
Most már annyi sem... Csak egy fiú mögött az árny.

A betonon, én vagyok, ki követi léptét,
s hallom tisztán szaggatott lélegzetét...
óh, hallom, hallom, tudom már, mit eddig csak hittem:
hogy ő nem csupán egy embernek öltöztetett Isten.

Amiket mondok, azok szavak csupán.
Hiába ejtem ki őket most bután,
holnap úgy is újra küzdeni akarok érted.
Ez a játék talán sosem ér véget.

Sosem jössz rá, hogy a betonon az árny,
nem más, mint egy álmodozó lány,
kit te egy jelentéktelen folttá tettél.
S te nem érzed mégsem, hogy vétkeztél.

Nem mondtad soha, hogy reméljek,
ezért nem tudlak semmiért számonkérni téged,
de azt hiszem szeretlek. Én. A miattad már semmit nem érő lány..
A betonon követlek, ha nem is leszek több, mint egy árny.

Cathy versei