|
Már megint a mellettem lakók üvöltözésére ébredek. Nem igaz, hogy mindig reggel kell veszekedniük! Magamban átkozva a vékony falakat és az ordibálókat, vakon tapogatózom a mobilom után, hogy megnézzem az időt. Basszus! Elaludtam! Persze megint a legrosszabbkor. Este indulok nyaralni, és addig még temérdek dolgom van. Hirtelen áldani kezdem szomszédjaim rossz házasságát, nélkülük átaludtam volna a délelőttöt…
Egész héten próbáltam arra törekedni, hogy elkerüljem az utolsó pillanatokban szokásos kapkodást és idegeskedést, hogy minden rendben van-e. Nappal szinte végig dolgoztam, hisz két hét munkáját kellett egy alatt elvégeznem, este próbáltam megszüntetni a vizsgaidőszak óta felhalmozódott kupit a lakásban, több-kevesebb sikerrel, éjjel pedig, írtam és fordítottam. Az alvásra persze nem sok idő maradt, nem is csoda, hogy elaludtam.
Minimális lelkesedéssel kászálódok ki az ágyból, nem éppen szalonképes szavakat morogva az orrom alatt, és nekiállok a készülődésnek.
Fél óra múlva fejvesztve rohangálok egyik szobából a másikba egy melltartó-bugyi kombinációban, mint holmi lepattant Bridget Jones, és próbálom megszüntetni a kialakult káoszt. A lakásban szanaszét hevernek a nedves ruhák, és természetesen a szőnyeg minden egyes négyzetcentimétere csuromvizes lesz tőlük. Úgy tűnik a mosógépem megunta a rabszolgalétet, és fellázadt ellene. Én teljesen megértem és támogatom szegényt, bár igazán sztrájkolhatna valami kevésbé stratégiai fontosságú időpontban is.
Újabb fél óra és egy nagy bögre, nyugtató jellegű kávé után, sikerül megoldanom a mosógép problémát némi telefonos segítséggel. A ruhák újra a mosásban vannak, igaz így már biztos, hogy nem fognak megszáradni estig, de legalább nem habzanak a mosószertől. Gyorsan behajigálom a bőröndömbe a többi ruhát és az egyéb dolgokat. Egy ilyen reggel után szinte biztos, hogy valamit kifelejtek, na de kit érdekel. Az útlevelem és a pénzem megvan, a többi meg nem számit.
Karikás, véreres szememet egy nagy napszemüveg mögé rejtve, rohanok a munkába. Még szerencse, hogy a munkaidőm rugalmas, csak ne lenne az a minimum ötven olvasatlan email és az a három leadandó riport, amivel még ma végeznem kell. Arról nem is beszélve, hogy még azt a fejezetet is meg kellene írnom, aminek tegnap éjjel már nem volt lelkierőm nekiállni. Az első villamos persze becsapja az orrom előtt az ajtaját, de a másodikra apróbb nehézségek után feltuszkolom magam. Mi ütött ma az emberekbe, hogy ilyen későn mennek dolgozni? Lusta népség!
A következő megálló után felszabadul egy hely, azonnal rávetem magam, mintha legalább hatvan éves lennék, és nem huszonöt. A szemeim égnek a kialvatlanságtól, a fejem a vödörnyi kávé ellenére is kóvályog. Arcomat a hűvös ablaküvegnek támasztom, és próbálok nem törődni azzal, hogy mennyire piszkos. Szemeim automatikusan lecsukódnak, nem is teszek semmit ellene, a végállomás, ahol le kell szállnom, még messze van.
Egy hangos torokköszörülésre ébredek, ami a velem szemben lévő ülés felől jön. Bosszúsan nézek oda. Legszívesebben megfojtanám az illetőt egy kanál vízben. Nem igaz, hogy még a villamoson se tudok nyugodtan szunyókálni. Amikor azonban meglátom, hogy ki ül velem szemben, teljesen elfeledkezek gyilkos gondolataimról, sőt tulajdonképpen mindenről.
Szurokfekete, gúnyos szemeit és kampós orrát látva, azonnal tudom, hogy kicsoda. Próbálok magyarázatot találni, hogy hogyan kerül ide, de nem sikerül. Lehet, hogy a sok fanfiction és a kevés alvás hatására elkezdtem hallucinálni? Magamat ismerve nem lepődnék meg rajta…
Az előttem ülő férfi előrehajol, és egy hirtelen mozdulattal leveszi az orromról a sötét napszemüveget. Penge vékonyságú ajkai gonosz mosolyra húzódnak, ahogy meglátja vörös szemeimet.
Én továbbra is döbbenten nézek rá. Mégsem hallucináció! Ha az lenne, nem tudta volna levenni a szemüveget…
Zavarom egyre nő, ahogy kutató pillantásokkal tanulmányozni kezd. Sajnos van egy olyan rossz szokásom, hogy ha kellemetlen helyzetbe kerülök, önkéntelenül elkezdek össze-vissza beszélni. Már tudom, hogy most is ez fog történni. Érzem, ahogy a szavak megállíthatatlanul előtörni készülnek belőlem…
- Professzor, mert ugye maga az, hogy került ide? Meg különben is, maga csak egy kitaláció, egy könyvszereplő, nem élő. De akkor, hogyhogy mégis itt van? Vagy csak képzelem? A nem lehet, akkor nem tudta volna levenni a szemüvegemet. – Egyre jobban belezavarodtam a furcsa helyzetbe, de az ő arcáról egy pillanatra sem tűnik el a gúnyos vigyor.
- Maga intelligens lány, de mégis képes rá, hogy ennyi sületlenséget összehordjon. Mit várjak akkor a magánál ostobábbaktól? – teszi fel a kérdést tömény szarkazmussal a hangjában, de tudom, választ nem vár.
Közben az egyértelmű bóktól fülig vörösödöm. Perselus Piton intelligensnek nevez engem?! Kedvem lenne táncra perdülni. Talán meg is tenném, ha nem félnék attól, hogy egy ilyen húzással alaposan elásnám magam előtte. Önkéntelenül elképzelem a szituációt, amitől kicsit felenged a zavarom, pedig sötét szemei még mindig engem pásztáznak. Próbálok róluk nem tudomást venni, és uralkodni magamon, pedig legszívesebben ezer kérdéssel bombáznám.
- Még mindig nem árulta el, hogy hogyan került ide – nézek rá kérdő tekintettel.
- Kisasszony, nem mondták még magának, hogy nincs mindenre magyarázat? – válaszol kérdéssel a kérdésemre. Talányos, nagyon talányos. Néha borzasztó idegesítő tud lenni. De azok a szemek… Kárpótolnak mindenért!
- Akkor azt árulja el, hogy mi fog magával történni a hetedik részben! – nézek rá kérlelő szemekkel. Ezzel már bárkit rég levettem volna a lábáról, de őt más fából faragták.
- Maga tényleg olyan naiv, hogy azt gondolja, elárulok egy ilyen bizalmas információt?
- Nem, de azért egy próbálkozást megért – mosolygok rá szemtelenül.
- Ha most a Roxfortban lennénk, levonnék magától legalább száz pontot! – Bosszúsan ráncolja a homlokát. Látom már, hogy nem viseli jól, ha packáznak vele.
- De sajnos nem vagyunk ott, professzor, csak egy fülledt, lepattant villamoson. Itt nem tud pontokat levonni – vigyorgok rá kárörvendően. Szemeiben harag csillan. Nocsak, ennyire nem szereti, ha játszadoznak vele? Nem tudok ellenállni a kísértésnek, tovább feszítem a húrt. Közelebb hajolok hozzá, és halkan a fülébe súgok néhány szót. – Esetleg van más ötlete a büntetésre? – Úristen, teljesen megőrültem, hogy ilyeneket mondok neki?
Szemei felizzanak a haragtól, és még valamitől. Talán az izgalomtól? Nem tudom eldönteni, de elszakadni se tudok tőlük. Ellenállhatatlanul csábít magához sötét tekintete. Vajon direkt csinálja? Vagy csak én kezdek megbolondulni?
Hirtelen egy kezet érzek a vállamon, és hallom, hogy valaki szólongat. Felnézek, a pillantásom egy vidáman csillogó, kék szempárra és a hozzá tartozó kedves idős úrra esik.
- Kisasszony, megérkeztünk a végállomásra. El tetszett aludni, gondoltam szólok – mondta a bácsi.
Körülnézek, a villamos teljesen üres, sehol senki. Pillantásom a szemben lévő székre vándorol, de nem találom semmi nyomát annak, hogy ott valaha is ült volna egy igéző tekintetű, goromba bájitaltanár.
Hirtelen elszégyellem magam. Komolyan elhittem, hogy itt volt? Hiszen csak álmodtam. Odafordulok a kedves, idős úrhoz, hogy köszönetet mondjak neki, de a szavak bennem rekednek, mikor meglátom mindent tudó mosolyát, és a szemeiben csillogó megértést.
Teljesen összezavarodok. Szó nélkül felállok, és faképnél hagyom a bácsit, képtelenül arra, hogy bármit is mondjak neki.
Nagyjából megnyugszom, mire beérek az irodába. A történteket végül túl élénk fantáziám és a kialvatlanság számlájára írom. Mégsem hagy nyugodni a dolog. Leülök hát az ebédszünetben, és kiírok mindent magamból. Fél óra se kell hozzá, és kész a történet. Szélesen rámosolygok a szemben ülő kollégára, aki furcsán néz vissza rám, nem tudja hova tenni hirtelen jött jó kedvemet. Sebaj, eddig is tudták, hogy vannak érdekes dolgaim.
Magamban továbbra is gyermetegen mosolyogva, de a külvilág felé a komoly, ambiciózus fiatal nő képét mutatva, belevetem magam a munkába. Csodák csodájára mindennel végzek még aznap, este pedig, már gondtalanul ülök az autóban, a napfényes tengerpart felé tartva.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
