A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A reformáció nemzetközi emlékműve
Genfben
A reformáció a 16. században, Nyugat-Európában a katolikus egyház hibáinak bírálatával és hibáira való reakcióként indult mozgalom. A 15–16. századokban végbemenő gazdasági, társadalmi és politikai változások, a reneszánsz és a humanizmus eszméinek elterjedése következtében megváltozott a vallással kapcsolatos magatartás. Egyre fokozódott a katolikus egyház bírálata. Luther Márton először az általa megfogalmazott 95 tézissel hívta fel a figyelmet a hibákra, majd fokozatosan távolodott el a római vezetéstől. Ezzel egyidőben Ulrich Zwingli, majd Kálvin János Svájcban is elindította új, független vallási mozgalmát. E mozgalmak tagjait a pápasággal szembeni tiltakozás („protestálás”) miatt protestánsoknak nevezték, a kereszténységnek ekkor kialakuló nagy ága a protestantizmus. A reformáció egyes irányzatainak szétválása a különböző protestáns egyházak, felekezetek kialakulásához, majd megerősödéséhez vezetett. Ezek közül az evangélikus egyház (más néven lutheránus egyház) és a református egyház a legismertebbek. Befolyása megtartása érdekében a katolikus egyház az ellenreformációval válaszolt.
A reformáció kezdete
A nyugati uralkodók már nem fogadták el az egyház abszolút és egyetemes hatalmát. A nemesség az egyházi vagyon megszerzésére törekedett. A polgárság bírálta a klérus romlottságát és megvetette a tudatlanságot. A kutatás szabadsága, a felvilágosodás szelleme és az emberről alkotott új felfogás ellentétbe került a katolikus egyház akkori felületes és babonás szempontjaival.
Előzmények
Az egyháztörténetben a reformáció azon világtörténelmi események egyike, amelyek hatása az újabbkori műveltség minden ágában kisebb-nagyobb mértékben felismerhető, s melyek nemcsak az egyházi, de a politikai élet körében is jelentős változásokat idéztek elő. A világ fejlődésének több fontos tényezője, egymással szoros együtthatásban indította be ezt a folyamatot. Ilyen tényezők voltak a könyvnyomtatás feltalálása, a nagy földrajzi felfedezések, a világnézet bővülése, de mindennél fontosabb volt a tudományok és művészetek 15. századi újjáéledése. Az egyházi reformok igényét a középkori eretnekmozgalmak és a kolduló szerzetesrendek alapítása már korán jelezte. Fontos szerepet játszott a folyamatban a konstanzi és a baseli egyetemes zsinat, amelyeken a katolikus egyház főpapjai és hittudósai erélyesen kiálltak az egyház megreformálásának fontossága mellett. A John Wycliffe és Husz János által hirdetett vallásjavítási tanok szintén igen nagy hatással voltak a vallásos alapeszmék átalakítására.
Luther 95 tétele
Miniatúra: Luther és (feltehetőleg) Zwingli „tüzet prédikálnak” a pápai koronát viselő sárkányra (Luther tanítása szerint a pápa maga volt az
Antikrisztus)
Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes 1517. október 31-én Wittenbergben kiszögezte a vártemplom kapujára, 95 pontból álló vitairatát, amelyben közhírré tette saját álláspontját, hitet téve az egyedül hit általi üdvözülés tana mellett, és elítélve a búcsúcédulák (feloldozó levelek) árusítását. A tételeknek rendkívüli hatása volt: futótűzként terjedtek a Német-római Birodalomban, és számtalan hívet szereztek maguknak.
A reformáció a német területeken
A németországi belső helyzet egyre fokozta az elégedetlenséget. Miközben a gazdagok és a szegények közti különbség folyamatosan növekedett, a kisnemesség fokozatosan elvesztette birtokait és tekintélyét. Kárpótlás reményében a lovagok emelték a jobbágyaikra kivetett adók és más hűbéri kötelezettségek mennyiségét, ez viszont a parasztság elszegényedéséhez vezetett. Ezzel magyarázható hogy a 15. század végén egymást érték a parasztfelkelések.
A lutheránus mozgalom
A Luther Márton által kezdeményezett mozgalom elveit mindenki saját érdekében értelmezte. Az elszegényedett kisnemesség abban reménykedett, hogy megkaparinthatja az egyház javait. A parasztság Luther prédikációiban a társadalmi elégedetlenség elleni lázadásra való biztatást látta. Luther tanai Észak- és Kelet-Németország elszegényedett vidékein nagy visszhangra találtak. A kor egyik legkiválóbb tudósa, Philipp Melanchthon támogatásával, Bölcs Frigyes szász választófejedelem védelmezésével, a német nép rajongó tiszteletétől övezve, folyamatosan egyre növekedett a reformáció ügyének elkötelezett, befolyásos hívek száma, a nemesség jelentős része, elsősorban Sickingen gróf, Schaumburg és Hutten, teljes körű támogatását fejezte ki. I. Miksa német-római császárnak sem állt hatalmában a mozgalom letörése, bár ő ezt nem is akarta, sőt egy ideig olyan tervet dédelgetett, hogy magát egy önálló német egyház fejévé választatja.
Azokban a német államokban, ahol a lutheri eszmék elterjedtek, az egyház és a hit a világi hatalom ellenőrzése alá került. Az egyházi hierarchiát felszámolták. Megszüntették a kolostorokat, az egyház javait pedig kisajátították. Ilyen módon, a Német Lovagrend birtokainak szekularizálásával lett 1525-ben Poroszország hercege Brandenburgi Albert, a lovagrend korábbi nagymestere.
A reformáció már az 1520-as évek első felére a lakosság jelentős többségének támogatására tett szert Pomerániában, Livóniában, Sziléziában, Poroszországban (az ezt kormányzó Brandenburgi Albert példájára és ösztönzésére), Mecklenburgban, Hessenben és a szász választó-fejedelemségben; valamint a birodalmi szabad városok egy része is (Nürnberg, Augsburg, Frankfurt, Strasbourg) szakított a régi egyházzal.
A német államok egy részében azonban a fejedelmek elutasították a reformátorok követeléseit. Németalföldön két szerzetest megégettek a lutheri tanok hirdetéséért (1523). Bécsben, Münchenben, Kölnben és más városokban is vetettek embereket máglyára vagy fejeztettek le. Az ilyen erőszakos cselekmények azonban inkább elősegítették, semmint korlátozták volna a reformáció terjedését. A reformátorok egyházi vagyon elleni támadásai, valamint Luther eszméi a hit szabadságáról mélyen hatottak a parasztságra, amely ettől kezdve egyre erőszakosabban adott hangot elégedetlenségének. Svábországban és Türingiában kastélyokat és kolostorokat gyújtottak fel. Az 1525-ös parasztfelkelés idején a vallásos reformációt felváltotta a népi reformáció. A fejedelmek zsoldosseregeket vetettek be a felkelők ellen, ideiglenesen helyreállítva a rendet.
Zwingli irányzata
Ulrich Zwingli Svájc németlakta részén élő pap volt, aki Lutherrel egyidőben lépett fel az egyházi reformokért. 1519-ben a zürichi főtemplom lelkésze lett. Miután 1523-ban eretneknek nyilvánították, a zürichi városi főtanács 600 egyházi és világi személy részvételével nyilvános vitát hirdetett Zwingli és ellenfelei között. A konstanzi püspök képviselője itt Zwingli tételei ellenében csupán a hagyomány és a zsinatok tekintélyét állította szembe, ezért a főtanács Zwinglit nyilvánította győztesnek. Egy újabb győztes vita eredményeként végül teljes győzelmet aratott Zwingli tanítása. A templomokból a képeket, szobrokat, oltárokat eltávolították, majd a misét eltörölték, és helyette az úrvacsorát fatányérokról és fakupákból két szín alatt szolgáltatták ki. Zwingli reformátori tanítása Luther tanaival jórészt egyezett, azonban egyes pontokban voltak közöttük eltérések is. A fő eltérés az úrvacsorai tanára nézve volt, valamint a szertartásokat és az egyházkormányzatot illetően. Zwingli kiküszöbölt az egyházból minden külsőséget, kezdetben még az orgonát is, az egyház legfőbb kormányzó hatóságaként pedig a nép szabad választása folytán létrejött világi hatóságot ismerte el. Prédikációi hatására a reformáció ügye nemcsak Zürichben, de Bernben és a gazdagabb és műveltebb német kantonban is nagy lendületet vett. Az öt szegényebb „őskanton” ugyanakkor határozottan ellenzett minden újítást. 1531-ben háború tört ki a katolikus és a reformokat támogató kantonok között. Az ütközetben a katolikusok győztek, és Zwingli is elesett a csatatéren, a reformáció általa megindított svájci térhódítása azonban folytatódott.
A német államok közötti vallásháború
I. Miksa utódja, V. Károly császár megkísérelte visszaállítani birodalmában a katolikus egyház egységét. 1521-ben a wormsi ediktumban elrendelte Luthernek és híveinek a jogközösségből való kitaszítását, Luther írásainak elégetését és a nyomdatermékek általános cenzúráját. A rendeletet a fejedelmek az 1529-es speyeri birodalmi gyűlésen jóváhagyták. [1] Mivel azonban a német nép jelentős hányada ragaszkodott Luther tanaihoz, amelyek a fejedelmek között is támogatókra leltek, 1530-ban a birodalom politikai-vallási kettészakadása elkerülhetetlenné vált. A reformációt pártoló fejedelmek 1531-ben létrehozták a schmalkaldeni szövetséget a császár és hívei (a katolikus "párt") ellen. Évekig tartó feszültség után végül a császár megindította a schmalkaldeni háborút, amely 1547-ben győzelmet hozott számára. Arra azonban már nem volt képes, hogy a reformációval szemben bármilyen eredményt érjen el, mivel gyakorlati hatalommal nem rendelkezett a német államok fölött és valójában a pápával is szemben állt. V. Károly inkább a kompromisszumos megegyezésre törekedett a protestánsokkal, hogy a német egyházat újraegyesíthesse és a saját központi hatalmát megerősítse. Amikor ebben kudarcot vallott, 1552-ben újabb polgárháború tört ki. A császár végül nem akarta hazája, politikája érdekeit tovább kockáztatni a katolicizmus miatt, és 1555-ben, az augsburgi vallásbékében kénytelen volt elismerni a vallásszabadságot Németországban. Mindegyik német tartomány saját fejedelme vallását vehette fel: "Akié az ország, azé a hit." Az alattvalóknak vagy ezt a vallást kellett követniük vagy ki kellett vándorolniuk. [2]
- ^ Margies-Fritsch-Reuss, Deutsches Geschichtsbuch für Beter, Aufbruch Verlag, 2000, 62-63.
- ^ Margies-Fritsch-Reuss, Deutsches Geschichtsbuch für Beter, Aufbruch Verlag, 2000, 64.
A reformáció Angliában
Angliában, ahol a monarchia és Róma között már régebben jelentkeztek ellentétek, a reformáció hulláma politikai jelleget öltött, VIII. Henrik király nem kívánta kisajátítani az egyházi javakat.
Az ellentét kirobbanására akkor kerül sor, amikor a pápa nem engedélyezte, hogy a király elváljon első feleségétől. VIII. Henrik 1534-ben elfogadtatta a Parlamenttel az Act of Supremacy-t (Egyházfői Határozat), amelynek értelmében ő maga lett a Rómától függetlenedett anglikán egyház feje is. Angliában is megszüntették a kolostorokat, az egyház javait pedig szétosztották a király leghűségesebb nemesei között. Ekkor fordították le a Bibliát angol nyelvre. Említésre méltó fejlemény még, hogy megmaradtak az egyházi dogmák (minden hivő számára kötelező tanítások) és a katolikus liturgia.
A kálvinizmus
Kálvin János (Jean Caulvin, 1509-1564) 1535-ben Svájc francia részén, Baselban írta világhírű művét A keresztyén vallás rendszere címmel, amely őt az egész francia reformáció fejévé tette. Életében a latin szöveg 14, a francia szöveg 10 kiadást ért meg. (Magyarra fordította Szenci Molnár Albert, Hanau, 1624.)
1541-től a genfi városi tanács felkérésére a város egyházi életének vezetője lett. Az általa készített egyházi rendszabályzat Genf „egyházi alkotmánya” lett. Felállították a konzisztóriumot (egyháztanács) felerészben egyházi, felerészben világi tagokból. Ez gyakorolta az egyházi hatalmat és közvetlen befolyása volt a város világi igazgatására is. Kálvin betiltotta a hivalkodó, fényűző életmódot, a táncmulatságokat, a szerencsejátékokat, bezáratta a színházakat és a kocsmákat. Még az öltözködés és az étkezés szabályait is meghatározta. Ezek megszegéséért szigorú büntetéseket helyezett kilátásba. Ugyanakkor Kálvin kezdeményezésére 3 fakultással 1559-ben megnyitották a genfi Akadémiát, amely tevékenyen hozzájárult a kálvinista teológia tanításához. Genf az irodalmi élet központja lett, ahol egyszerre 30 könyvnyomda működött.
Kálvin fő tanítása a predesztináció, az eleve elrendelés elve. Még az üzleti siker is az eljövendő megváltás jele. Az ember köteles erkölcsös és tevékeny életet élni. Kálvin a reformáció új irányzatát vitte sikerre Genfben, amelynek alapján a református egyházak világszerte ma is működnek. Rendszerét és a református egyházat kálvinizmus néven is szokás emlegetni. Egyetlen más protestáns egyház sem gyakorolt ennél mélyebb és tartósabb hatást a nyugati világra.
A reformáció Magyarországon
A 16. század közepére a lutheri tanok a német lakosság közvetítésével a reformáció Magyarországon is elterjedt, ahol kezdetben főleg a városi polgárság bizonyult fogékonynak a mozgalomra. A szászok, a magyarok és a szlovákok egyaránt megszervezték a Luther Márton tanításain alapuló lutheránus (evangélikus) egyházaikat. A Magyar Királyság három részre szakadása, és a nemzeti újraegyesítő törekvések ugyanakkor kedveztek a reformáció térhódításának a magyarság egésze körében. Az új vallás ettől kezdve a katolikus Habsburgok elnyomó politikájával szembeni „nemzeti üggyé” vált. A reformáció nagy mértékben hozzájárult a magyar nyelv és irodalom kora újkori látványos kibontakozásához is.
A Kárpát-medence lakossága között eleinte Luther tanai domináltak, de hamar ismertté váltak Zwingli és Kálvin nézetei is. Elsősorban a magyar kisnemesség tért át hamar a kálvinista (református) hitre. Az 1560-as években végül a német és a svájci reformáció hívei a három részre szakadt ország valamennyi részén két külön egyházzá alakultak, és a 16. század második felére már a magyarság túlnyomó része kálvinista lett. A szászok és a szlovákok megmaradtak a lutheránus vallás mellett. A magyarok közül csak a nyugat-dunántúli magyarok maradtak többségükben lutheránusok.
II. Miksa császár (Miksa magyar király) csak külsőleg volt katolikus, de pártolta a reformációt. A Királyi Magyarország főméltóságú, illetve katonai vezetői beosztásaiba lelkes protestánsokat nevezett ki. utódja, Rudolf uralkodása kezdetén már csak három magyar főnemesi család maradt a katolikus egyházban, de a köznemesek és polgárok között is csak elvétve akadt egy-két katolikus család. A 16. század utolsó évtizedeiben a legfőbb, országos tisztségeket protestáns főurak viselték. Még a katolikus főpapok közül is többen csatlakoztak a reformáció egyházaihoz.
A török hódoltság alatt álló területeken a török basák nem szóltak bele a keresztények vallási ügyeibe, a lakosság szabadon választhatta meg a vallását. Ez a reformáció gyors térhódítását eredményezte. A magyar kálvinista egyház éppen a török hódoltság alatt álló Debrecenben született meg, amelyet a református magyarok egyik központjaként „kálvinista Róma” néven is emlegettek. A debreceni zsinaton (1567) a Tiszántúl 17 egyházmegyéje ugyancsak a kálvinizmushoz csatlakozott. A török uralom alatti tolnai és baranyai területek a hercegszőllősi zsinaton (1576) döntöttek így.
János Zsigmond erdélyi fejedelem szintén a reformáció hívévé vált, és a kálvinizmus Erdélyben egyenesen az államvallás rangjára emelkedett. Az erdélyi szászok megtartották a lutheránus (evangélikus) vallást, A székelyek és más magyar nemzetiségű protestánsok pedig csatlakoztak a kálvini reformációhoz. A tordai (1563) és nagyenyedi (1564) zsinatokon válnak külön felekezetekké a szászok és magyarok, mindkét csoport saját püspököt is választott magának. A magyarok egy kisebb része a reformáció radikális irányzatát képviselő új unitárius egyházhoz csatlakozott. Az ortodox vallású erdélyi románokat pedig nem érte el a reformáció. Hosszas és kemény viták után az 1568-as tordai országgyűlés négy hivatalos felekezetet ismert el: a kálvinista, a lutheránus, a katolikus és az unitárius vallásokat. Ez az esemény volt a vallásszabadság legelső törvénybe iktatása a világtörténelemben!
A magyar reformációt Dévai Bíró Mátyás munkássága indította el. Az ország három részre szakadása után a reformáció kimagasló vezetői a török hódoltság területén Melius Juhász Péter, Erdélyben a magyarok között Heltai Gáspár, a szászok között Honterus János, a Királyi Magyarország területén pedig Károli Gáspár voltak.
A reformáció Franciaországban
Luther vallási reform tanai már az első években ismertek lettek Franciaországban, ahol a valdensek már több mint 200 évvel korábban ugyanolyan szellemben és irányban működtek, mint a 16. század reformátorai. A kezdettől fogva kegyetlen üldözésük ellenére a protestánsok száma 1558-ra már 400 000-re emelkedett. Első nemzeti zsinatukat 1559-ben tartották, amikor a lutheri iránytól teljes mértékben a genfi reformációhoz csatlakoztak. A Kálvin egyik tanítványa, Chandieau által fogalmazott hitvallást (a Confessio Gallicana-t) fogadták el. Az isteni tiszteletet, egyházfegyelmet és szervezetet illetőleg teljesen Kálvin szigorú puritán és presbiteriális elveit vették át. A franciaországi reformátusokat hugenottáknak (Huguenots) nevezték.
A hugenotta egyház története
II. Ferenc uralkodása alatt (1559-60) szigorú rendeleteket hoztak a hugenották ellen. Eszerint amelyik házban református vallási összejöveteleket tartanak, az lerombolandó, az összejövetelen résztvevők halállal büntetendők. Az ezt követő összeesküvés és a kegyetlen megtorlás következtében több egymást követő vallásháború tört ki 1562-1570 között. Végül a hugenották majdnem teljes vallásszabadságot kaptak.
Hogy az örökös belháborúknak véget vessenek és a békét megszilárdítsák, a hugenották vezérének, Navarrai Henriknek eljegyezték a király nővérét. A lakodalmi ünnepség hatodik éjjelén, Szent Bertalan napra virradóra (1572. augusztus 23-24.) váratlanul megkezdődött Párizsban, majd egész Franciaországban a hugenották lemészárlása, amit a történelem Szent Bertalan éjnek nevez. A hugenották nagy veszteségeik dacára ismét fegyverre keltek vallásuk védelmére és mintegy két évtizeden át újabb sorozatos vallásháborúk dúlták az országot. A háborúkat lezáró 1598-as nantes-i ediktum a hugenottáknak, Párizs és más négy nagyobb város kivételével, az egész országban szabad vallásgyakorlást, hivatalviselhetési jogot biztosított, valamint meghagyta kezükön az eddig birtokolt várakat és erődöket.
XIII. Lajos uralma alatt (1610-1643) ismét veszélyes lett a hugenották helyzete. Richelieu bíboros kancellár váraikat elfoglalta és politikai hatalmukat megtörte. XIV. Lajos hosszú uralkodása alatt (1643-1715) minden joguktól megfosztották őket. A nantesi ediktumot eltörölte, a dragonyosok erőszakoskodásai, a börtönök és kegyetlenkedések sok ezer hugenottát áttérítettek a katolikus egyházba, még többet – mintegy 3 milliót – Svájcba, Brandenburgba, Angliába való kivándorlásra kényszerítettek. Franciaország területén gyakorlatilag felszámolták a protestantizmust.
A reformáció Európa többi részén
A 16. század során a lutheri tanok alapján álló evangélikus egyház az északnémet területeken kívül a skandináv országokban is egyeduralkodó lett. A kálvinizmus ugyanakkor Svájcon, Franciaországon és a Kárpát-medencén kívül elsősorban Németalföldön és Skóciában terjedt el, de Csehországban és Lengyelországban is megalakult a kálvini hitelvek szerinti református egyház.
Az anabaptista mozgalom
Az anabaptizmus a protestáns mozgalmak legradikálisabb változata. Zwackauban, Münzer Tamás vezetésével alakult ki ez az irányzat, melynek képviselői magukat anabaptistáknak, azaz újrakeresztelőknek nevezték. Tagjai csak felnőttként keresztelkedhettek meg, így felelősen dönthettek vallási hovatartozásukról. Az államhatalom megszüntetését és vagyonközösséget követeltek. Támadták a gazdagságot, és Isten birodalmának a Földön történő megvalósítására törekedtek. Társadalmi és gazdasági reformokat hirdettek. (Az őskeresztényi állapot visszaállítását, ahol mindenki egyenlő.) Parasztok tömegei csatlakoztak hozzájuk, ami az 1524-26-os német parasztháborúhoz vezetett, melyet a fejedelmek könnyűszerrel levertek.
Az anabaptistáktól származó mai vallási csoportok közé tartoznak a mennoniták, az amisok és a hutteriták.
Az antitrinitárius mozgalom
Az antitrinitáriusok (Szentháromság-tagadók) tagadták a Szentháromságot, azaz Krisztus isteni természetét és a Szentlélek létezését. Tanításaik szerint Jézus Isten fia volt, de végleg emberré lett, és kereszthalála az emberi áldozatvállalás példája. Demokratikus elveik miatt a kálvinistákhoz álltak közel, de tagadták a predesztinációt. Legjelentősebb képviselőjük a spanyol orvos Szervét Mihály volt. Szervét az inkvizíció elől Genfbe menekült. Hitvitát folytatott Kálvinnal, de mivel Isten hármas természetének kérdésében nem tudtak megegyezésre jutni, a genfi nagytanács Szervétet börtönbe vetette, majd kivégeztette. Szervét tragédiája mutatja, hogy az újító gondolatoknak, ha egyházzá szerveződtek, meg kellett magukat védeni a régi és a születő új tanokkal szemben is.
Unitárius vallás
Az üldözött antitrinitáriusok Lengyelországban és Magyarországon leltek menedéket. Az Erdély területén élő Szentháromság-tagadók mérsékelt irányzatából szerveződött meg az unitárius egyház.
AJÁNLOM AZ OLDALT
