Az Egyéniség

Az előző fejezet elején a Tudat differenciálódási alapelvét próbáltuk meg kissé leegyszerűsítve, szemléletesen felvázolni. Az Egységes Tudat az Isteni Minőséget hiánytalanul tartalmazza, mely minőséget a megvilágosodottak nirvánaként emlegetnek, és amelyet hétköznapi szavakkal kissé pontatlanul kifejezve végtelen szeretetnek is nevezhetnénk. Lehet, nem fogalmaztuk még meg, de az előző fejezet olvasásakor már kiérezhettük, hogy a Tudat különböző differenciáltsági fokai magából az Isteni Minőségből következnek. Mind az Isteni Minőség, mind pedig a Tudat különböző differenciáltsági fokait megtestesítő tudatformák időtlenek, az örökkévalósághoz tartoznak. A Világot mandala-szerűen elképzelve: egy középpont, amelyből minden kiindul, körülötte a különböző differenciáltsági fokon álló tudatformákat jelképező koncentrikus körökkel. Bár a középpont és a koncentrikus körök látszólag különböznek, valamilyen formában ugyanazt az Isteni Minőséget elevenítik meg. Formailag különböznek, lényegileg mégis azonosak. Még csak azt sem lehet mondani, hogy az egyik a másikból következik, mert kapcsolatuk időtlen, és ezért nincs ok és okozat, és azt sem, hogy csak hasonlóak, mert teljes mértékben azonosak.

Mindegyik koncentrikus kör azonban Egyedi. Mindegyikük egy-egy "Én"-t, egy-egy Egyéniséget jelent, melyek - bár lényegében ugyanazok - különböző formában tudnak megnyilvánulni. Ez adja a Világ sokszínűségét. Az Egyéniségek tehát ugyanazt az Isteni Minőséget testesítik meg, csak eltérő formában. Ebből következőleg adottak, örökkévalóak, tehát időtlenek, abszolútak és teljesek. Egy adott koncentrikus körön elhelyezkedő Egyéniség a beljebb elhelyezkedő koncentrikus körökből vezethető le. Ahhoz, hogy mintegy "gondolatok útján" létre jöjjön a szóban forgó Egyéniség, az összes belső körön elhelyezkedő Egyéniségnek - bár eltérő módon és mértékben - "össze kell adnia tudását". A belső körök az adott Egyéniség alapját képezik, ugyanakkor Ő is alapját képezi, de csak részben a rajta kívül fekvő körök Egyéniségeinek. Egy Egyéniség gondolatai tehát sosem adhatják ki a teljes valóságot. A gondolatokat látszólag nem determinálják azok a törvényszerűségek, amelyek az Egyéniséget, ez a szabadság, függetlenség azonban csupán annak tudható be, hogy az Egyéniség egy bonyolultabb alsóbb osztásszintet nem képes teljes egészében magába fogadni, felfogni. A gondolatok e látszólagos függetlenség miatt virtuálisak. A felfogott valóságszeleteket, részleteket az időbeli sorrendnek megfelelően oknak és okozatnak nevezzük, ez a logikai okfejtő gondolkodás alapja. A gondolatok csak részvalóságot tükröznek, azt, amelyet az Egyéniség önmagából adódóan képes felfogni. A gondolatok az Egésznek csupán egy részét jelentik, amely az Egyéniség szintjéről nézve elkülönül azoktól a tudattartalmaktól, amelyeket nem foglal magába, ezért térbeli határolóformákkal ill. idővel jellemezhető. Ami nem teljes, az nem lehet sem (térbelileg) határtalan, sem időtlen. Az Egyéniségek tehát abszolútak és időtlenek, míg gondolataink nem abszolútak, és nem is  időtlenek: a gondolatok keletkeznek és megsemmisülnek.

A fentiekben a buddhizmus több általános alaptételét fogalmaztuk meg, amelyekből következik még egy nagyon fontos megállapítás: a Világnak nem lehet külső oka. Ha lenne külső ok, az mind a mi világunkat, mind pedig a külső okot  időben és térben behatárolttá tenné, és együttesen alkotnának egy teljes Egészet. Az egységes Tudattal - amelyet tehát nevezhetünk Istennek vagy Egyéniségnek - kapcsolatban éppen az előzőekből következőleg nem is helyénvaló azt a szót használni, hogy "ok".

A Tudatnak egy rendkívül bonyolult differenciálódási folyamatát vázoltuk fel. Az előző fejezet elején a bonyolult módon egymásba fonódó, majd különváló tudattartományok már a 12-es osztást képviselő horoszkópábra levezetésénél elgondolkodtathattak minket arról, milyen bonyolult, ráadásul egyéni kulcsa lehet pl. egy több millió-milliárdnyi felosztásnak! Az egyes Egyéniségek jellegzetességei a középpontból kifelé haladva mégis bizonyos fokig ismétlődnek, ciklikusságot mutatnak. Egy adott Egyéniség egy bizonyos felsőbb körön levő Egyéniséghez, archetípushoz a többiekhez képest mindennél jobban hasonlít.

Például az asztrológiában ismert, bolygókhoz kötött tulajdonságok ciklikusságot mutatnak: az Uránusz a Merkurra, a Neptunusz a Vénuszra, a Plutó a Marsra hasonlít. Csak hasonlítanak egymásra, ezért mondják azt, hogy az újbolygók mintegy "felharmonikusai" a régieknek. Azt is megállapítottuk már, hogy egy ember összes életeit egy ugyanazon bolygó "kíséri" végig. Ha ez így van, a bolygók, valamint az egyes inkarnációkat összefogó Felsőbb Énjeink, mint Egyéniségek is archetípusos kapcsolatban kell, hogy legyenek egymással.

Azt gondolnánk, egy külső és egy belső körön elhelyezkedő két Egyéniség között hierarchia van, és a belső körön elhelyezkedő Egyéniség szabja meg, hogy a külső körön elhelyezkedő milyen legyen. Pedig szó sincs erről: nincs hierarchia, közöttük a legmélyebb azonosság áll fenn. Sőt, az egyes Egyéniségek megvalósulási formája is végső soron az Isteni Minőségből elvileg egyértelműen következik: Isten, mint Abszolút, csak önmaga által lehet determinált, és ez azt is jelenti, hogy számára is mindig csak egy megvalósulási lehetőség adott: amely Önmagából következik. Ezért nincs más lehetőség, sem nekünk, sem Neki, csak egy, éspedig Önmaga! A számtalan lehetséges megvalósulási forma közül mindig az egyetlen valóságosat kell kiválasztania, azt amely valóban létezik, vagyis Önmaga. Ebben áll az Ő küzdelme.

A különböző tudatformák és entitások más-más téridő struktúrával jellemezhető, és egymással hierachikus viszonyban lévő "szférákban" csoportosulnak. Ezek a szférák azonban nem az egyes Egyéniségeket jelentő, egymás után következő koncentrikus körökből épülnek fel! Hogy ki melyik szférában helyezkedik el, egészen más dolog dönti el, e fejezet éppen erről szól.

Feladat (főleg) asztrológusoknak:

Az előző fejezet elején nyitva hagytunk egy fontos kérdést, amely éppen a felvázolt, virtuálisnak nevezett jelenségek (idő, dimenziók, anyag stb.) létezésével függ össze:

"amennyiben az egyik fél a másikat külső jelenségnek fogja fel - létrejön az objektum és a szubjektum különválása";

vagy:

"amennyiben nem ismerjük fel a tükörképpel való azonosságunkat, a tükörképet rajtunk kívül eső dolognak fogjuk fel: az objektum és a szubjektum közötti vélt különbség folytán létrejön a 'kívül' és a 'belül' élménye".

Mi áll az "amennyiben" szó mögött? Mennyiben foghatjuk fel Tudatunk két különválasztott részét együttesen annak az egységgel való azonosságaként? Rajtunk múlik, mi döntjük el. A lényeg megértéséhez először - az előző fejezethez hasonlóan kissé leegyszerűsítve - vázoljuk fel a probléma lényegét! Vegyük például a kétszektoros Tudat négyszektorossá osztását:

A kétszektoros Tudat egységes, a + és - tartományát együttesen magának, "Én"-jének tekinti. A kétszektoros Tudat a négyszektoros tartományba lépve azonban csak az egymástól (2) és a (3) tartományokkal szétválasztott (1) és a (4) tartományokkal azonosulhat. Valójában egyik sem azonos az eredeti "Én"-nel. Gondolati úton a kétszektoros Tudat a négy szektoros osztású szintre lépve két szektorral azonosíthatta magát. Mint kétszektoros Tudat azt hiszi, azonos gondolataival, mely a négyes osztású gyűrűn csak felét képezi a teljes valóságnak; ezt nevezi "jó"-nak, ezt tekinti "én"-jének. A (2) és a (3) tartományokkal nem hajlandó azonosulni, "rossz"-nak tekinti, kirekeszti tudatából, és ezzel az külvilággá válik. A négy elem összekapcsolódása miatt a külvilág és az "én" megosztottsága csak látszólagos, valójában az Egység mind a két-, mind a négyszektoros Tudat esetén fennáll, és e megosztottság csak annak tudható be, hogy az "Én" az alsóbb szinten levő részvalóságot tükröző gondolataival azonosulva hamis egot, "én"-t hoz létre. (A továbbiakban Tudatnak a teljes, tudatnak az ily módon megosztott, az egységes Tudat részét képező tudattartományt nevezzük.) Az éntudat az előbbi elvnek megfelelő transzformációs lépésekkel egyre lentebb elhelyezkedő szintekre kerül, melynek során nemcsak teljességét, hanem - éppen a bonyolulttranszformációs folyamatok miatt - egyre inkább elveszti eredeti Énjét, sőt végül öntudatát is.

Tehát a Tudatnak egy ilyen - működésének alapját képező - transzformációja (értsd: gondolkodás) során azonosulási problémák léphetnek fel, amely az eredeti teljes Tudat énképének fokozatos beszűküléséhez vezet. A Tudat ily módon részekre, tartományokra oszlik fel. Abszolút azonban csak teljességében lehet, a felosztottság időben és térben behatárolttá teszi, "halandóvá" válik. (Példánkban az (1) és a (4) tudattartományok jelenthetnek egy-egy életet, amelyeket a (2) és a (3) tartományok választanak el egymástól.) A választás folytán, melynek során a Tudat alsóbb szinteken egyes részeit "jóvá", más részeit "rosszá" teszi, és - amely minősítést gondolataiban és cselekvésében is - folyamatosan igyekszik alátámasztani, az "én" kötöttségekkel terheltté válik.

A Tudat az eredeti szintjén továbbra is egységes, önmagát azonban az alsóbb szinteken nagyobb differenciáltságú állapotokban nem képes egységként megélni. Az Egység az "Én" számára még látható, a beszűkült "én" azonban ezt paradox módon éli meg: nem érzékeli a Felsőbb Énjével való azonosságát, mintegy elszakad tőle, bár az utóbbi ezt az azonosságot nyilvánvalónak tartja. Az "én" elfelejti, ki is valójában, de a felejtés egyébként is jellemzi. Nemcsak a (kisgyermekkori) traumákra vagy az előző életekre kell itt gondolni, úgy általában feledékennyé válik.

A tudat minden eszközt megragadva igyekszik térbeli és időbeli határait kitolni, kötöttségeit megszüntetni, de mindezt nem az egységes Tudat, hanem csak a beszűkült ego keretei között tudja elképzelni. Alsóbb szintek tudattartalmaival azonosulva azonban sosem lehet Teljes, ezért időtlen sem. Hamis azonosulása miatt éppen ott akar Abszolút, időtlen, tehát teljesen determinált, kötött lenni, ahol szabad lehetne, így nemcsak teljességét, hanem szabadságát is elveszti. Próbálkozásai tehát nem vezethetnek eredményre, sőt az ego szenvedése egyre fokozódik.

A Tudat működése ily módon egyirányúvá válik. Amint az előző fejezetben leírtuk, a szintek közötti közlekedés nem más, mint energia. Az egyirányúvá válás energetikailag és érzékelés tekintetében (tehát virtuálisan!) egyirányúvá teszi a tudatot, ezért "(energiát) csak kapni szeretne, adni nem akar". Meg van róla győződve, hogy "más lények energiáját el tudja venni, élősködni szeretne rajtuk, de elvakultsága folytán nem képes észrevenni, hogy ez lehetetlen".

Érdemes megjegyezni, hogy a felvázolt, a tudati működés beszűkülését érintő jelenséget a különböző keleti és európai irányzatok különböző szinonimákkal illetik: Upanisad a tudat elhomályosodásáról, Buddha a tudat elsötétedéséről, a taoizmus a tudat széteséséről, a kereszténység Istentől való elszakadásról, vagy éppen bűnbeesésről, bukásról beszél.

A Tudat önmagából adódóan általában hajlamos ilyen visszaesett állapotba kerülni. Konkrét értelemben az emberi tudatról beszélünk, de más lényekkel is megtörténhet. A különféle differenciáltsági fokot képviselő tudatformák visszaesésükkor ugyanabba a világba kerülnek, egymást különféle fokon és mértékben látják, érzékelik.

Felsőbb (Kozmikus) szintről származó, az olvasó számára szellembukásként ismert történetek archetípusok ilyen visszaesését írják körül. Számunkra a bukott Szellemek égitestekként látható, aurával is rendelkező lények, amelyek különféle módon hatást gyakorolhatnak életünkre (gondoljunk pl. a Hartmann-hálóra, vagy a bolygó-konstellációkra), bár ezt érzékszerveinkkel közvetlenül nem érzékeljük. (Az égitestek anyagát ne azonosítsuk magával az égitesttel! Mint ahogy mi sem vagyunk azonosak anyagi testünkkel, az égitestek sem azok. A Nap, a Merkur stb. tulajdonságaival nem az égitest anyaga, hanem az abban "inkarnálódó" archetípusos tudat rendelkezik, amelyet a látnokok ugyanúgy auraként látnak kivetítődni, mint a mi tudatunkat.) A tiszta (nem "bukott") archetípusok, mint pl. a tűz, a víz, a föld és a levegő alkotta négyszektoros tudat, vagy a kos, a bika, az ikrek... alkotta tizenkétszektoros tudat nem öltenek anyagi formát, számunkra láthatatlanok.

Az általános értelmezésnél maradva a tudati működés beszűkülését un. visszaesési szintek vagy szférák megjelenése jellemzi. A visszaesés előtti teljes tudatformák a Buddhizmus szerint a Tiszta Formák Világában jelennek meg, amely a Formanélküli Világgal együttesen alkotja a Tiszta Energia Tartományát. A visszaesett tudatformák az érzéki formák világában jelennek meg:
 

Konkrétan az emberi világhoz kapcsolódó tudatformákat a Transzcendentális Meditáció már említett kifejezései írják le; meditáció során a felsőbb szférák fehér vagy arany színű alakzatként láthatóak:
 

Megjegyzés: az Egységtudatnál ill. a (második) Kozmikus szinten feltüntetett alakzatok a térdimeziók számának fokozatos csökkenése miatt jelennek meg. Ezekre az aspektusokra hangolódva már nem képileg, hanem hangok alapján (un. Abszolút Érzékeléssel) tájékozódunk.

A működésében visszaesett tudat sajátos utat tesz meg, míg újra felismeri magát és újra teljessé válik. Ez az út éppen a beszűkült, hamis ego korlátai miatt igen nehéz, buktatókkal terhelt. Ezért is alapvető fontosságú először ennek a tudatállapotnak a megértése.

Kérdés mindenkinek:
Mi a különbség a Tudat differenciálódása és megosztottsága között? (A differenciálódás együtt jár-e a megosztottsággal?)

Kérdés fizikusoknak:
Mi a különbség a Tiszta Energia és a szabadenergia között? Miért szükséges a fizikai síkon az energiát "egyenirányítani"? (Vö.: "A bukott Szellemek csak befogadni tudják az energiát, adni nem tudnak".)
Az elemi részecskék fizikája miért statisztikus? Honnan adódik a véletlen, a determinálatlanság? (Valódi vagy látszólagos?)

Az előzőekben felvázolt elvnek megfelelően a tudat a gondolkodást jellemző transzformációs lépésekkel egyre lentebb elhelyezkedő szinteken fellelt tudattartalmakkal azonosul, melynek során működése egyirányúvá válik, elveszti teljességét, eredeti Énjét. Az "én", amellyel azonosulunk, mindig valamiféle fókuszpontot jelent, melyből kiindulunk, és melyhez visszatérve mindent viszonyítunk. A tudati működés beszűkülése során a különböző magasabb differenciáltságú gyűrűkön lefelé haladva ez a fókuszpont folyamatosan eltávolodik az alapját képező eredeti kiindulási ponttól.

Ha nem látjuk eredeti Énünket, önmagunk sem lehetünk: nem tudhatjuk, mi a szerepünk, feladatunk a Világegyetemben, nem emlékezhetünk mindenre. Az Abszolút Egyéniségből személyiség lesz, amely ugyan valamelyest tükrözi az előbbit, de inkább annak csak halvány mása. Míg a különféle Egyéniségekre az azonosság, egyenrangúság a jellemző, az Egyéniség és a személyiség hierarchikus viszonyban van egymással. A személyiség a részvalóságot tükröző hamis egohoz kapcsolódó fogalom.

A mai pszichológia gyakorlatában gyakran találkozhatunk személyiségfejlesztő tréningekkel. Pedig a személyiség nem fejleszthető, a fizikai síkon sosem válik egyéniséggé. Az ember egy ilyen tréning során inkább személyes korlátait ismerheti meg, és fogadja el, hogy azután jobban kihasználhassa meglévő képességeit. A pszichológusok az ember boldogulása érdekében rendkívül fontosnak tartják az ego megerősítését. Kövessék csak őket, hiszen "Minden út ugyanoda vezet"! Az ego okozta szenvedés előbb vagy (inkább) utóbb - igaz paradox módon - de igazolja ezeknek az irányzatoknak a hasznosságát.

Meddig tolódhat el énünk fókuszpontja, hol tart most az Ember? Most ébrenléti állapotban a fizikai, álmainkban az asztrális-spirituális síkon vagyunk, ahogy azt az előző fejezetekben már leírtuk. A vertikális energiacsatorna folytatását a felsőbb szintek felé az alábbi ábra mutatja be:

Figyeljük meg, hogy az egyes aspektusok - mint ahogy az alsóbb síkokon is - egy ciklikusan ismétlődő rendszert képeznek! Az alsóbb síkokon jelen lévő "vágy" és a meditáció során a felsőbb síkon "összpontosultság"-gá transzformált változata a Nap, a "nyugtalanság"  és a "gyötrődés" ill. a "boldogságérzés" a Merkur és a Vénusz, a "harag", a "düh", ill. a "lelkesedés" és a "kedv" a Mars és a Jupiter, a "tisztázatlanság", a "kétség" ill. a "megfontoltság" a Szaturnusz pozitív és negatív alaptulajdonságait jelentik. Tovább haladva lefelé megkezdődik a következő ciklus: a "lustaság" és az "inspiráció" újra a Naphoz kötődik, bár jelentésük nem azonos a "vágy" és az "összpontosultság" szavakéval. A Spirituális és a fizikai síkot összevetve hasonló ciklikusságot figyelhetünk meg. Az egyes aspektusokhoz rendelhető tulajdonságok bizonyos hasonlóságot mutatnak, de azok mindig más és más árnyalatban fejeződnek ki. A fejezet elején az Egyéniségekkel kapcsolatban éppen ezt a ciklikusságot és Egyediséget fogalmaztuk meg, csak ezt a törvényszerűséget most a szintekkel kapcsolatosan látjuk viszont.

Eredetileg az Egységben voltunk, ez az eredeti Énünk. Ekkor gondolati "teremtményeink" a Kozmikus szinten voltak. Ezekkel azonosultunk, majd itt újabb gondolatokat hoztunk létre... Az Ember "énje" jelenleg az Egységtől számítva három szintet csúszott lefelé: Az Egységbe vissza nem tért Felsőbb Énje egyet, majd az inkarnálódó asztrális lény még egyet, és a fizikai testet öltéskor még egy továbbit. Álmainkban mintegy testünkből "kilépve" visszakerülünk az asztrális síkra, halálunkkor pedig a Kozmikusra, ill. egy pillanatra az Egységbe is belépünk, bár ez a legkevésbé tudatos. Az Ember a fizikai síkról még önerőből képes visszajutni eredeti helyére, ezért is van a buddhisták szerint kiváltságos helyzetben. Az alsóbb szintekre visszaesettek már öntudatlan állapotban vannak, ugyanakkor a felsőbb szinteken is vannak olyanok, akik folyamatosan csúsznak lefelé, de alacsony tudatossági fokon lévén ezt nem veszik észre.

A Biblia ezt a lefelé csúszást az Ember tudás iránti mértéktelen vágyával hozza összefüggésbe. Való igaz, a gondolatok aránytalan terjeszkedése vezet az eredeti Én egyensúlyvesztéséhez, amelyet éppen tudatlansága miatt nem vehet észre. A Fejlődés és megvilágosodás c. részben majd részletesen foglalkozunk ezzel a kérdéssel.

Meditáció során felfelé haladva érzékeljük és tudatosítjuk az egyes felsorolt aspektusokat, míg végül eljutunk az Egységbe, eredeti Önmagunkhoz, amit nirvánaként élünk át. A felfelé haladás meditációkor tulajdonképpen az "én" fókuszpontjának folyamatos feltolását jelenti. Ahogy haladunk felfelé, úgy változik meg énünk is.

AUM meditáció:
"Szabályos időközönként ismételtem az AUM szót. Először kimondtam, majd ahogy feljebb kerültem, emlékezetből. Ezután a következő szintre érve leálltam. Hirtelen a nagy ürességből teljes tisztaságában, hangonként tökéletesen kivehetően felhangzott: >>A-U-M<<. De ki válaszolhatott? Ki mondhatta azt, hogy >>A-U-M<itt senki más, egyedül Én vagyok!"

Ahogy az "Én" Abszolút, úgy az "én" csak relatív.

A buddhisták gyakran róják fel Einstein relativitáselméletének legfőbb fogyatékosságaként, hogy az elméletet éppen csak a lényegre, az "én" relativitására nem terjesztették ki, pedig a téridő relativitása csak ennek egy szűk keresztmetszete. Valószínűleg ezt idősebb korában látta is Einstein, ennek tudható be későbbi vallásos jellegű meggyőződése, csak éppen ez volt az a felfedezése, ami nem lehetett tudományos publikáció tárgya.

Fontos tudni, hogy az "én", a hamis ego sosem válhat a fizikai szinten teljessé, a személyiség pedig nem javítható ki, sosem válik Egyéniséggé, Abszolúttá, halhatatlanná.

A személyiség olyan, mint egy takaró, amely nem elég hosszú. Egyik életünkben felfelé húzzuk és a lábunk lóg ki alóla, másik életünkben lefelé húzzuk, és felül fázunk, majd megkíséreljük a lehetetlent: mindkét irányba húzzuk, és ekkor pedig kettészakad. Ez a "huza-vona" pedig több ezer életen keresztül történik velünk, anélkül, hogy erről tudnánk. A mai pszichológia sajnos inkább reményt kelt személyiségünkből fakadó problémáink megoldhatóságára. Mi is hiszünk benne, mintsem észrevennénk, hogy maguk a pszichológusok is hasonló bajokkal küszködnek.

Az orvostudomány még ennél is többet sejtet: halhatatlanság. Ezért is fagyaszttatják le magukat azok, akik megtehetik. Így évszázadok múlva ott folytathatják a szenvedést, ahol abbahagyták. Az emberek nemcsak hamis egojukhoz ragaszkodnak, hanem a megszokott szenvedésükhöz is.

Mindenki teljes csak a saját, eredeti helyén lehet, ahol valójában most is van, mert mindig ott van, csak nem tud róla. Ez a legfőbb és tulajdonképpen az egyetlen dolog, amiben tudatossá kell válnia.

Kérdések:
Miért kapcsolódik az anyaghoz kötöttség éppúgy a Szaturnusz bolygóhoz, mint ahogy az idő és a karma fogalma? (Segítségképpen: az anyaghoz kötöttség személyiségjellemző, az időhöz és a karmához pedig egy-egy "felsőbb", az un. kapuőri feladatkör, a Világegyetemben betöltött funkció kapcsolódik.)
Mit jelent az a mondás, hogy "Isten pont olyannak teremtett, mint amilyennek lenned kell"?
Miért nem árthat senki másnak, csak saját magának?
A mesterek miért állítják azt, hogy minden embernek saját ideje van, és ennek megfelelően sok-sok független, párhuzamos idő létezik?
A spirituális tudás átadásával kapcsolatosan miért működik a "karma átvállalása", vagyis az, hogy ha átadtunk valamit tudásunkból, és ezzel valaki más visszaélt, ennek következményeiért nem csak ő felel, hanem mi is?

Az előzőekben megfogalmaztuk, hogy a tudati működés beszűkülése azért következik be, mert a különböző magasabb differenciáltságú gyűrűkön lefelé haladva az "én" fókuszpontja folyamatosan eltávolodik az alapját képező eredeti kiindulási ponttól. Eltávolodik, mert a gondolati művelet végeztével nem tér vissza oda. De vajon miért nem? Mi az, ami miatt nem tud, vagy mi az ami kísértést jelent számára, hogy ne térjen vissza?

A buddhizmus azokat a tényezőket, amelyek az eredeti Énnek kísértést jelentenek, illetve amelyek a visszatérést megakadályozzák, nem üdvös tudattényezőknek, vagy karmaképző tényezőknek nevezi.

Kezdjük előbb a kísértéssel! A kísértés a vágy, amely közvetlenül az Egységtudat alatti Kozmikus szint első aspektusával kapcsolatos. A vágy tévedésen alapszik, ezért hiábavaló. Ha ezt nem ismeri fel az Egyéniség, az "én" fókuszpontja megindulhat lefelé, és az alsóbb aspektusokra, szintekre (gyűrűkre) kerülhet. A vágy valódi forrása a vágy tárgyának ismeretlensége. A vágynak valójában nincs is  tárgya, ez megfelelő tudatosság elérésével nyilvánvalóvá válik. A vágy oka a tudatosság hiánya.

A vágy megjelenése még nem elégséges az eredeti Én elvesztéséhez. További, szintén a tudatosság hiányára visszavezethető hibákat kell elkövetni. Ilyenek a soron következő aspektusokkal összefüggő harag, a kétség, amelyeknek szintén nincs valódi tárgyuk.

Mit kell érteni azon, hogy a vágynak, a haragnak és a kétségnek nincs valódi tárgya? Közelítsük meg először egészen hétköznapi módon! Hányszor esett már meg, hogy vágytunk valamire, és amikor megkaptuk, rájöttünk, hogy nem is volt szükségünk rá. Ekkor újabb dolgok után vágyódtunk, de amikor teljesült kívánságunk, ismét csalódottak maradtunk. A vágy kielégíthetetlen. Hasonlóan, ha dühösek voltunk valakire, hányszor bizonyosodott be az, hogy teljesen fölösleges volt, mert nem olyan az illető, mint amilyennek hittük, nem azt gondolta, vagy nem azt tette, amire gondoltunk. Ha nem rohannánk el ezek mellett az esetek mellet, hogy vég nélkül újabb és újabb tárgyakat keressünk kielégíthetetlen vágyunknak, haragunknak, kétségünknek, elgondolkodhatnánk azon, hogy nem lehetséges-e, hogy mindez sokkal törvényszerűbb annál, mintsem gondolnánk. Tegyük fel magunknak a kérdést: lehet-e, hogy egyetlen felmerülő vágyunk sem lesz soha kielégíthető, bennünk keletkező harag vagy kétség sem lesz soha csillapítható?

A meditatív technikákkal éppen ezt láthatjuk be: megfigyeljük, tudatosítjuk haragunkat, vágyainkat. Valójában nincs is szükség tudatosításukra, mert a megfigyelés során egyszerűen megszűnnek létezni, kiderül, nincs is tárgyuk, ezért hiábavalóak. A vágy nem azért hiábavaló, mert nem érhető el, hanem azért, mert nincs mit elérni! Az egész csak egy tévedés volt, ami a tudatosság hiányából adódott.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a vágy, a harag, a kétség valótlanok, a "nem-léttel" kapcsolatosak. Az egyetlen valóságos, létező az Isten, rajta kívül nincs semmi, - csak a "semmi van". Azoknak a tudattényezőknek a megjelenése, amelyek a szenvedéssel kapcsolatosak (karmaképzők) mindig azt jelzik, hogy ki akartunk lépni a létezés az Egyéniségek szintjén igen bonyolult szövevényes rendszeréből. Isten önmagát ismeri meg, "tapasztalja meg rajtunk keresztül". Tehát úgy is fogalmazhatunk, hogy Isten a saját maga egyedülisége, Abszolút Léte szabta korlátot akarja ekkor figyelmen kívül hagyni. Ez a korlát azonban csak egyetlen egy dolog, még akkor is, ha isteni törvényekről beszélünk, mert minden ilyen törvény forrása végső soron mindig ugyanaz: Isten Önmagával való abszolút azonossága minden szinten. Aki "el akar szakadni Istentől", az valami módon Istennek Önmagával való azonosságát tagadja. A keresztények tudatunknak ezektől a valótlan elemektől való megszabadulását nevezik tisztulásnak.

Kérdések:
Hogyan jelenik meg a Bibliában a bűnbeeséssel kapcsolatban a vágy, a harag, és a hitetlenség?
Mire vezethető vissza a létért való küzdelem az élővilágban? A különböző génkészletek keveredése miért biztosít nagyobb túlélési esélyt?

A hamis ego kialakulásának mindig az Egyéniség szolgál alapjául: az Egyéniségből indul ki, és annak jellegzetességeit személyiségjegyek formájában hordozza. Az "én" fókuszpontjának eltolódása annak köszönhető, hogy a gondolatok szabadsága azt az illúziót kelti az egyénben, hogy az alsóbb szinteken maga az Egyéniség is - paradox módon éppen Önmagától - független lehet. Az Önmagától való függetlenség iránti igény önismereti hiányból adódik, valójában nincs reális alapja. Önismeret hiányában a Tudat - tudtán kívül, mert ebben sem tudatos - aránytalanul terjeszkedik az alsóbb szintek felé. Ennek következtében "én"-jének súlypontja is egyre lejjebb kerül.

Egy adott alsóbb szinten mindig azokkal a tudattartalmakkal azonosul, amelyben Önmagát véli felismerni. Ezek a tudattartalmak a szintek közötti transzformációs folyamat során periódikusan ismétlődnek, ugyanakkor összességében az eredeti Tudatot képező elemek egyre jobban eltávolodnak egymástól, a Tudat mintegy "szétesik". A hamis ego ezt az eredeti Tudatot próbálja meg - ha tudattalanul is - az alsóbb szinten újra összerakni, és ennek az építménynek lesz mindenkor a középpontja. Az alsóbb szintek azonban a Tudat nagyobb differenciáltsági fokát jelentik, vagyis a létrehozott építmény mellett mindenkor jelen kell, hogy legyen annak poláris ellentéte is. Így jön létre a poláris világ. Az ego építménye tartós sem lehet, az "idő folyamán" a szintek közötti transzformációs folyamatok következtében újra és újra szét akar esni. Ennek részben az a következménye, hogy az ego minden energiáját ennek a dülöngélő, személyiségnek nevezett építménynek a megerősítésére fordítja. Közben persze az ego is változik, bár mindig ego marad.

A tudat tehát kialakít egy képet magáról, amelyet mindenáron meg akar őrizni. Minden személyiségnek megvan a maga koncepciója, amelyen léte alapszik. Ez a koncepció azonban nem abszolút érvényű, nem is lehet az, mivel annak csak ellentétével együttesen képezi a teljes Egységet. A mai pszichológia ezt a kötöttségekkel terhelt gondolkodásmódot - igaz nem teljességében, valódi gyökereitől igen távol maradva - a komplexus fogalmával írja körül.

A személyiség megvédése csak a maga valótlanságával együtt, vagyis a hazugságokon alapuló álmok fenntartásával lehetséges. Ez a hamistudat keletkezésének alapja, amely a nem üdvös tudattényezők között a negyedik. Az álom egyben "kollektív álom" is: a fizikai sík nemcsak az álmok kölcsönös felszámolására alkalmas, hanem annak megerősítésére is.

Komplexus, melyben mindenki kiveszi részét. A tisztaságmániás nőt egész hadsereg veszi körül csillapíthatatlan takarítási vágyának kielégítésére. A férje naponta porszívózik, a fia naponta port töröl... Mindannyian hajlandóak elszenvedni azt, ami látszólag csak egyvalakié. A többiek komplexusa, koncepciója valami módon az engedelmességhez kapcsolódik.
A politikai élet is koncepciók gyűjteménye. Az "igazság" látszatának fenntartásához hazudni kell. Azoknak, akik az ellentétes álláspontot képviselik, érdekes módon szintén igazuk van, és éppúgy hazudnak.

Az álom gyakran olyan erős és valóságosnak tűnő, hogy ebből kizökkenteni bárkit is nagyon nehéz. Az ego és a hozzá kapcsolódó álom, mely nem veszi figyelembe a teljes valóságot, többnyire embertársainkkal való összeütközéshez, traumákhoz vezet. Ettől válik ez a világ polárissá.

A poláris világ a hamis ego létezési területe. Itt ennél fogva minden igazság egyben paradoxon is, legalábbis annak tűnik. Aki kilépett ebből a világból, nem látja ezeket a paradoxonokat, vagy fordítva, aki feloldja e paradoxonok egyikét ("koanok"), képes kilépni ebből a világból.

Érdemes megemlíteni, hogy a hamis ego által fenntartott Istenkép és ördögkép szintén messze áll az igazságtól, és csak annak álmait szolgálja. Az Istent is és az ördögöt is egy rajta kívül eső entitásnak tartja, mert ha ez nem így lenne, szembesülnie kellene saját magával.

A történelem folyamán az Egyház is ennek a hamis Isten és ördögképnek a megerősítését szolgálta. Ez az építmény eszköze volt mások hamis egojának megőrzésére. Nemcsak az egyházfőkre és papokra kell itt gondolni, hanem az egész "kereszténységen" alapuló középkori társadalomra.

Az asztrológusokat gyakran izgatja, ki miért született meg. Tegyünk most különbséget születési ok és születési feltétel között! A születés oka a fizikai szintű értelmezés, például: azért születtem meg, mert előző életemben elintézetlen ügyem volt a nagybátyámmal - az ego saját maga igazolására tovább akarja álmodni történetét. Az asztrológusoknak nyilván a magasabb szintű értelmezés a feladata. A radixhoroszkóp fényszögeiben a születés feltétele olvasható ki, az a fizikai síkkal létrejövő "rezonancia", amely földi életre csábítja a Szellemet. Arthur királyt például mindig Anglia megmentésének gondolata, lehetősége hívta életre. Másoknál hasonló a helyzet. Elég "felismernie" magát a fényszögekben, hogy megszülessen, vagy ha nem, akkor azzal az inspirációval születik meg, hogy bebizonyítsa mindenkinek az élet céltalanságát és értelmetlenségét.

A születés feltétele mindig adott, az okot a Szellem keresi meg. Az asztrológus feladata az, hogy az adott radixhoroszkópból (születés feltétele)  felismerje, mit álmodik éppen az ego (születés oka)!

Kérdések:

A halálközeli élmények némileg az átlagember számára is egy rövid, bár nem teljes betekintést nyújthatnak az inkarnációk körforgásába. Az ember halálakor először "kilép testéből", vagyis az asztrális síkra kerül. Ezután tovább haladva felfelé, a spirituális síkon lejátszódnak előtte azok az események, amelyeket jelen életében átélt. Az alagút, amelyen ezután át kell haladni, nem más, mint a koronacsakra folytatása, a vertikális energiacsatorna felsőbb szintek felé nyíló része. Az alagúton történő áthaladást követően, mint asztrális lények megpillanthatjuk a fehér fénnyel körülvett, és többnyire arctalan Kozmikus testünket (belül üres, kifordult, negatív fénytest), amely Felsőbb Énünk, Kozmikus Tudatunk térbeli kivetülése. Aki a klinikai halál állapotából egy-két "szóváltás" után visszatér, nem is tapasztalhat többet. Azután ami ezt követi, már nem lehet visszatérni. Hirtelen elsötétedik minden, egy nagy ürességben érzi magát az ember (amikoris "visszatérünk Istenhez egy pillanatra"), majd újra fényes minden. Ekkor döbbenünk rá, hogy a fényes lény, akivel az előbb szemben álltunk, mi magunk voltunk, és azon csodálkozunk, hogy hogy is felejthettük ezt el. Az előbbiek egy kis pontosításra szorulnak, ugyanis a szintek között az idő nincs értelmezve. Az "azután" és "majd" időbeliséget sugalmazó szavak nem helyénvalóak. Ha mindenképpen időbe szeretnénk helyezni a történteket, azt kell mondanunk, hogy ami az elsötétedés után jön, az nem utána történik, hanem előtte, ugyanis az idő - legalábbis innen, a fizikai szintről nézve - megfordul:

A fenti folyamatot nevezzük inkarnációs körforgásnak. Az inkarnáció, és az adott életben lejátszódó események más és más értelmezést nyernek attól függően, hogy honnan, melyik szintről szemléljük az eseményeket. Az előző fejezetben arról már volt szó, hogy a fizikai és a Kozmikus szint eseményei, történései másként látszanak. Ami a Kozmikus szinten halál, az itt születés, és fordítva, amit itt fejlődésnek látunk, az onnan nézve visszafejlődés. A földi ember számára hétköznapi események valójában magasabb, "rejtett" jelentéstartalommal bíró valóság elemei, melyek valódi jelentése pont a tudatműködés beszűkülése miatt nem látható. Sem itt, a fizikai síkon, sem ott a Kozmikus síkon nem látszik a lényeg teljes egészében, bár onnan sokkal jobban. Mindkét szinten a Felsőbb Valóság elemei tükröződnek vissza, amelyek a tudat ilyen állapotában nem állhatnak össze Egésszé. A Kozmikus Tudat közelebb áll ehhez a Felsőbb Valósághoz, ezért is lehet azt mondani, hogy míg itt a fizikai szinten meg vagyunk arról győződve, hogy azonosak vagyunk a testünkkel, vagy éppen egónkkal, ezzel szemben a Felsőbb Énünk, már tisztában van azzal, hogy ezek nem mi vagyunk, de hogy kik vagyunk, azt még ő sem tudja. A Felsőbb Énünk teljes, de nem ismeri Önmagát, ezért teljességét sem képes átélni. Az inkarnációkon keresztül történő önmegismerés, igaz előbb vagy utóbb eredményre vezet - az örökkévalóság éppen elég időt (és szenvedést) "biztosít" erre -, mégis ez a legfájdalmasabb út.

Nagy mesterek mondják, hogy az emberek sok-sok ezer inkarnáció után képesek felemelkedni, és ott maradni a Kozmikus szinten, de ez indokolatlanul hosszú időt jelent. A fizikai síkon szinte vakon tapogatózva kell leélniük életüket, melynek következtében sokszor inkább karmát teremtenek a további létesülések alapjául, mintsem felemelkedésüket szolgálnák. Ha sikerül mégis felküzdeniük magukat, még akkor sem biztos, hogy megtalálják az utat Istenhez, az Egységhez. Felsőbb Énünk teljes, de nem képes megélni a létezés Egységét, nem "Isten".

Az inkarnációkon keresztül történő önmegismerés sajátsága a látszólagos egyirányúság, amelyet nemcsak energetikailag, hanem időbelileg is kell érteni. A látszólagos időbeli egyirányúság azt jelenti, hogy a Szellem csak a lentebb eső síkon szeretné tudni magát, vagyis a fizikai síkhoz kötődik, ragaszkodva gondolataihoz, álmaihoz Felsőbb Énjét megtagadva egyirányúvá teszi az időt. Miután ez csak látszólag lehetséges, az idő mindig kétirányú, a gondolatokra jellemző keletkezés és megsemmisülés folyamatát nem apránként, hanem különválva teljes egészében kénytelen megélni. Ez maga az inkarnációs körforgás.

Kérdések:

A szintek közötti információs kapcsolat a fizikai szinten tartózkodó hétköznapi ember számára legnyilvánvalóbban az álmokban és az emlékezetben fejeződik ki. A mai pszichológia is tisztában van azzal, hogy az emberi lélek működése más, mint egy fizikai szerkezeté. Az emberi tudat az analógiák elve alapján működik. Az analógiák különböző szintek közötti, valójában rendkívül bonyolult kapcsolatot jelentenek.

A MÁSODIK FEJEZETben már szó volt arról, hogy az emlékezet az eseményeket "bizonyos ismérvek" alapján, módon csoportosítja. Az álmokban hasonló jelenséget figyelhetünk meg. Emlékezzünk vissza az almaszedők hasonlatára! A szintek közötti kapcsolat ennél sokkal bonyolultabb: az információtartalmak felfelé haladva más és más ismérvek szerint újra és újra átcsoportosulnak. Az almákat először nagyság szerint válogatjuk szét, majd érettség szerint, de úgy, hogy az előző, nagyság szerinti csoportosítás is érvényesüljön. (Olyan ládák nem is léteznek, amelyekben ilyen több szempontot figyelembe vevő csoportosítás végrehajtható lenne!) Az alsóbb szintek igen szövevényes módon kapcsolódnak a felsőbbekhez. Ezeket a kapcsolatokat nevezzük analógiáknak.

Különböző szintek között különböző analógiák működnek. Más és más analógiák érvényesülnek aszerint, hogy honnan (melyik szintről) és mit (melyik szintre) nézünk. Most nézzünk mindent továbbra is a fizikai szintről! Az analógiák rendszere Kozmikus szintig a következőképpen foglalható össze:

A Felsőbb Énünk a fizikai síkra kivetülve önmagát többszörösen, eseményekben, különböző életekben látja viszont. Minden esemény, élet közös jellemzőkkel bír, éspedig azzal, ami az Egyéniségből adódik. Ezek a közös jellemzők jelentik itt az analógiát. Itt, a fizikai síkon nem látván a felsőbb kapcsolatokat, ok-okozatiságról,  logikáról, karmáról beszélünk. Ennek tudható be az is, hogy tudatunk "szétesik", és szilánkjai különféle szimbólumok formájában jelennek meg akár napközben, akár álmainkban. Természetesen nemcsak a Kozmikus szinttel való kapcsolat fejeződik itt ki ok-okozatiságban, hanem az egész, felfelé sok szintből álló Felsőbb Valóság, amellyel a Felsőbb Énünk, mint Egyéniség valamely szinten azonos. Miután ezt nem látjuk, az ok-okozatiságban "a Karma Urai"-nak hatalmát keressük, és Istent is rajtunk kívül álló Végső Oknak gondoljuk, ahelyett, hogy a vele való azonosságunkat hangsúlyoznánk.

A hétköznapi ember a Felsőbb Valóságot teljességében nem képes megélni - hisz éppen ezért van itt a fizikai síkon -, ezért nemcsak "hitetlen" e felsőbb kapcsolatok létezését illetően, hanem sokszor az általa felfogott részigazságok alapján téves következtetéseket von le. Abban hisz, amit lát, de mivel nem láthatja a teljes valóságot, következtetései sem lehetnek hibáktól mentesek.

Az írás elején szóba kerültek Newton és Einstein intuitív megérzései, amelyeknek nagy tudományos felfedezéseiket köszönhették. Az igazság az, hogy mindenkinek egyformán vannak ilyen megérzései, csak kevésbé tudatosak, a logikai okfejtő gondolkodás zűrzavarában az emberek többsége nem képes azokat tisztán kivenni. Az intuíció nem más, mint Felsőbb Énünk sugallatai. Nagy tudósaink is csak azt érzik, hogy ezek az apró, de igen lényeges információtöredékek szinte a semmiből bukkannak elő. Elszakadván Felsőbb Énünktől, kapcsolatunkat a Kozmikus szinttel ilyen egyoldalúan éljük meg.

A felsőbb kapcsolatokat például az asztrológia tudománya próbálja meg felfedni. A különféle konstellációk a szimbólumokhoz hasonlóan, de annál magasabb szintről származó apró információ-töredékeket jelentenek, amelyek analógiák segítségével - természetesen bizonytalanságokkal - a mindennapi élet nyelvére fordíthatók. A logikai gondolkodáshoz szokott emberek számára általában idegen az analógiák tana, ezért nem hisznek az asztrológiában, még akkor sem, ha működik.

A tudomány hívei az asztrológiát áltudománynak tartják, azonban puszta megfigyelés alapján annál több, nem működő, vagy nem a magyarázatnak megfelelően működő elméletet vallnak magukénak. Jó példa erre a darwini evolúció elmélete. Megfigyelésen alapszik, érvényességére mind a mai napig nem sikerült bizonyítékokat találni. Az elméletnek ellentmond az, hogy az egyes fajok egyik pillanatról a másikra mintegy ugrásszerű fejlődést mutatva jelennek meg. Hiányzanak az összekötő láncszemek, érthetetlen, hogy egy adott faj hogyan alakulhatott ki ilyen gyorsan, szinte a semmiből. Az információt hordozó molekulák, gének sem alakulhattak volna ki maguktól a Föld néhány milliárd éves kora alatt. Sőt, a magukra hagyott makromolekulák csak lebomlani képesek, bonyolultabb, működőképes struktúrákat létrehozni nem. Ez az entrópia növekedésének törvényét tükrözi. Amennyiben az entrópia csökken, az idő bizonyos értelemben visszafelé kell, hogy haladjon, ami azt jelenti, hogy a makromolekulákban rejlő információ egy másik, eltérő időstruktúrával rendelkező szintről származik. Amit anyagnak nevezünk, az is sok-sok szint információtartalmát sűríti magába.

Egy tipikus, sokat tárgyalt téma a "kollektív tudattalan". Sosem lehet létezését kielégítően bizonyítani, mégis létezik. Érezzük, nyilvánvaló tényeket tudunk róla, mégsem tudjuk logikailag megmagyarázni, ezért nem tekintjük bizonyítottnak.

Ilyen például az angliai birkák esete. A birkák szabad közlekedését csúszógörgőkkel akadályozták. Az állatok a görgőre lépve elestek, így letettek arról, hogy átmenjenek rajta. Sokáig működött is a berendezés, csak egy napon az egyik birkának hason csúszva sikerült mégis átjutnia. Ettől kezdve minden birka ezt tette, még a több száz kilométerre levők is. Vajon ők hogyan lesték el?

Az alábbi táblázat az írásban elhangzott magasabb szintű információs kapcsolatokat rendszerezi:
 

Összefoglalva azt lehet mondani, hogy azok az információ-tartalmak, amelyek látszólag a semmiből bújnak elő, azok mind magasabb szintről származnak. Ha ezt nem is látjuk, ne tagadjuk létezésüket!

Kérdések asztrológusoknak:

Kérdések mindenkinek:

Az előzőekben megfogalmaztuk, hogy a tudat énképének beszűkülése a tudatosság hiányával összefüggő aránytalan fejlődéssel függ össze. Foglaljuk most össze, hogy egy ma élő átlagember milyen fejlődési és tudatosodási folyamaton ment és megy keresztül! Az alábbi ábra az egyes inkarnációi során végbemenő változásokat szemlélteti:

Az egyént mindenkor jellemzi egy szint, ahol tudatosságát megőrizve tartózkodik. Ezt jelöli ki az ábrán levő, az egyes életek között megszakításokkal elválasztott többé-kevésbé tarajozott vonal. A vonal alsó határológörbéje (amit az ábrán nem jelöltünk be) azt a legalsóbb szintet jelenti, amelyet az egyén tudatosodás alá tud vonni, a tarajozottság mértéke pedig a tudat módosulási képességét, vagyis azt, hogy mennyire képes az előbbi szintről az eredeti Énje irányába tudatosan visszatérni. Az arányos fejlődés azt jelentené, hogy bármely időpillanatban tudatosságát teljes mértékig fenntartva képes visszatérni az Egységbe, aholis megszűnik a megosztottság (vagyis a fenti tarajozottság már nem látható). A hangsúly a tudatosság megőrzésén van, mert a visszatérés számtalanszor megtörténik így is, csak éppen öntudatlanul.

Például ha valaki gondolkodik, percenként több alkalommal is kapcsolatba kerül Felsőbb Énjével, csak éppen erről nem tud, mert nem tudatos. Az előző fejezet "Kondicionálások" c. rész végén leírt szerkezettel ezt az információcserét tudjuk jelezni. Erre persze azoknak nincs már szükségük, akik tudatosak, mert ők maguk is látják a kapcsolatfelvételt. A szintek közötti információs kapcsolat azonban akkor is létezik, ha arról nem tudunk, mert nem vagyunk tudatosak.

Az ábrán 1-es számmal az egyén egy korai (például Atlantisz-kori) megtestesülését jelöltük. Tudatának csekély módosulási képessége miatt számára szinte észrevehetetlenül tart az alsóbb szintek felé, és eljut az asztrálsíkig, majd testet öltve egész életében az asztrálsík közelében marad. Ennek következtében nem tudatosodik benne a "kívül", viszonylagos harmóniában, csaknem egységben él az őt körülvevő természettel. A következő, 2-es számmal jelzett megtestesülése hosszabb ideig tart, bár tudatának módosulási képessége, amely lefelé csak a mentális aspektusig terjed, szinte csak az érzékelésre korlátozódik. Az ókori embert ez a képi-szimbolikus felfogás jellemezte. A 3-as számú életében már az érzelmi aspektus, és kissé a fizikai is bekapcsolódik a tudatosodás folyamatába: érzelmileg gondolkodik. A középkori ember erkölcsi-vallásos megnyilvánulása, az érzelmi-szimbolikus gondolkodásmódja tudatának a mentális és az érzelmi aspektusokra korlátozódó módosulási képességével függ össze. A 4-es számmal jelzett megtestesülése során a fizikai aspektus tudatosodása válik dominánssá, tudatának módosulási képessége az érzéki-érzelmi életfelfogást támogatja. Az újkori ember anyagi javak megszerzése felé történő törekvése ezt tükrözi.

Míg az első négy élet az előrelépés ívén helyezkedik el, az 5. már a visszatérés ívén. Az 5. megtestesülés alkalmával a fizikai érzékelés alsó határáig terjeszkedik tudata, módosulási képessége a fizikai-geometriai érzékelés és a képi gondolkodás között húzódik, ami például mérnöki-tudományos területeken hasznosítható a leginkább. Élete utolsó harmadában azonban tudatának módosulási képessége felfelé túljut a fizikai szinten, eléri az asztrál, majd a spirituális síkot. Ekkor kezd el emlékezni előző életeire, először csak az utolsóra, majd egyre korábbiakra.

A 6-os számmal jelzett terület már nem megtestesülés. Visszatért eredeti Énjéhez, tudatának módosulási képessége miatt azonban mégis jelen van (például szellemi vezetőként), bár az a fizikai síkon tartózkodók számára nem nyilvánvaló. A fejlődés eredménye így végső soron a Tudat egy lefelé terjedő módosulási képessége, amit intellektusnak nevezünk.

Meddig tart az előrelépés íve, és mikor kezdődik meg a visszatérés? Egyénenként változik, elvileg bármikor. Nincs arra szükség, hogy lejusson a fizikai szint aljáig, bár itt a legnagyobb az ösztönző erő a visszatérésre. Ha önmagától "kiüresedik", eddigi életei eredményeképpen nincs számára már semmi vonzó a fizikai létben, utolsó életében eléri a spontán megvilágosodást. Ha a fizikai létet szenvedéstudat hatja át, előbb vagy utóbb megtalálja azt az utat, amely elvezeti innen. Elkezd meditálni, és ezzel fölöslegessé válik sok-sok földi létesülése. Fontos azonban tudni, hogy a különböző szintekről visszatérő Szellemek eltérő intellektusra tesznek szert. A bölcsesség és az intellektus nem azonos fogalmak! A bölcs fejlődése kiegyensúlyozott, de nem birtokosa minden tudásnak, hanem csak annak, amit eddig megszerzett. A megvilágosodás senkit nem tesz mindentudóvá, az intellektus fejlődése nem válik fölöslegessé a megvilágosodással.

Figyeljünk meg még valamit az ábrán! Egy adott életet nézve testet öltéskor folyamatosan csúszik lefelé az ember. Gyermekkorunkban igen közel vagyunk még az asztrális és spirituális síkokhoz, ezért látunk aurát, szellemeket, és ezért emlékszünk egyes előző életeinkre. Később elveszítjük ezeket az emlékeket.

Mi határozza meg azt, hogy mire emlékszünk és mire nem? Képzeljük el a tudatot egy kesztyűnek! (Ami amúgy is bizonyos hasonlóságot mutat a fenti ábrával.) A kiindulási pont, az alap a kesztyű szárának, a tőle eltávolodott gondolatok, a testesülések a kesztyű ujjainak felelnek meg. A kesztyű egyik ujjából a másikba csak a bő száron keresztül juthatunk el. A kesztyű más ujjait, mint előző életeinket láthatnánk viszont, de erre csak akkor vagyunk képesek, ha vissza tudunk jutni eredeti alapunkhoz. Ez kisgyermekkorban könnyebben megy, mert amúgy is "fentebb" vagyunk, mint később. Az emlékezés legfontosabb törvényszerűsége az, hogy csak azokat a tudattartalmakat vagyunk képesek teljes valóságában felidézni, amelyekkel egy szintben vagyunk. Ahol időben megszakítások vannak - például két létesülés között - az azonos szinten levő tudattartalmak ugyan felidézhetőek, ez azonban nem tudatos, ezért is látjuk azokat a jelenlegi életünk aspektusából. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy bizonyos tudattartalmak, amelyek életünk szerves részeként jelennek meg (például fóbiák) nyilvánvalóan más, előző életünkből származnak. Valójában azonban az életeink mögött meghúzódó Felsőbb Valóság meglátása lenne a fontos, amelyben eredeti Énünk most még csak egy-egy pillanatra villan fel ilyen formában.

Regressziós hipnózissal igaz felderíthetőek előző életeink történései, lehet az is, hogy a terápia után könnyebbnek érezzük életünket, mégis fennáll annak a veszélye, hogy ezekből csak részigazságot megfogalmazó következtetést vonunk le, mintsem megkönnyítjük feljebb jutásunkat. Pusztán az előző életeink ismerete nem visz előbbre minket akkor sem, ha azokat újra átéljük. "Azért félek a lovaktól, mert a XVIII. században elütött egy lovaskocsi, amelyet egy XII. századbeli ellenségem vezetett. Akkor én gázoltam őt halálra, most visszaadta a kölcsönt. Nem a lovaktól kell tehát félnem, hanem tőle. Ő most... hol is van?" Az események karmikus láncolatát évtizedekig fejtegethetjük mindenféle eredmény nélkül. Az előző életeink ismerete alapján maximum azt a következtetést vonhatjuk le, hogy mindig olyanok voltunk, mint most. Most viszont, hogy ezt tudjuk, biztosan teszünk is ellene valamit. Az viszont közel sem biztos, hogy ennek lesz eredménye, vagy csak a tapogatózást folytatjuk.

"Az embernek csak azt a tudást engedik meg lehozni a Földre, amelyre jelen életében szüksége van" vagy "Az ember azokra a dolgokra emlékszik, amelyekre az adott életében szüksége van" - mondják. Az előbbi megfogalmazásnak az a hibája, hogy az emlékezést rajtunk kívül álló okkal hozza kapcsolatba, az utóbbi pedig azt sugallja, mintha minden élet különálló, egymástól független lenne. Csak egy valóság van, erre kell ráébredni, amíg ez nem sikerült, csak tapogatózunk, még akkor is, ha regressziós hipnózist használunk.

Életeink magasabb szintű összefüggéseit csak magasabb szintről láthatjuk meg. Az előző életekre való visszaemlékezés ezért többnyire csak mint a megvilágosodás egyik mellékes következménye jelenik meg.
 

Meditatív állapotban is először el kell érni az Egységet, és azután mintegy visszalépve lehet megtekinteni előző életeinket:
"Megláttam a csillagot, majd egy fehér fénnyel körülvett, belül sötét emberalakot. Azt mondta, hogy 'Én Te vagyok'. Majd arca fekete üressége hirtelen színessé változott, és az őt körülvevő fehér fény eltűnt. Tényleg én voltam, csak egy kicsit más volt az arcom, mint most. Kinyílott a tér, és elkezdtek peregni az események. 'Ez egy előző életed volt' - fűzte hozzá a Hang."

A hétköznapi ember tudatosságát csak a fizikai szinten tudja megőrizni, tudata egyirányú. Amikor alszunk, tudatunk a Felsőbb Énünk irányába mutat, a Spirituális síkra néz, ekkor viszont nem vagyunk képesek tudatosak maradni. Ennek köszönhető az a káosz, ami álmainkat jellemzi, és az, hogy nem vagyunk képesek korlátlanul visszaemlékezni arra, amit álmodtunk. Alvásunk egy részét még az álom sem jellemzi, ekkor teljesen öntudatlanok vagyunk. Ez az amit az orvostudomány álomnélküli alvásnak nevez. Valójában ekkor a Kozmikus szinten tartózkodunk, csak öntudatlanságunk folytán nem érzékelünk semmit, és nem emlékszünk semmire.

Amennyiben tudatosságunkat megfelelő meditációs technikával kiterjesztjük - de spontán is megtörténhet -, elérjük a tudatfolytonosság állapotát. Az első lépés az asztrális és a Spirituális sík tudatosítása. Ha éberek tudunk maradni álmainkban, megszűnik a káosz, és mint életünk aktív, szerves részét éljük át. Tudatosodik, hogy álmaink forrása mi magunk vagyunk, mi alakítjuk, ami rendkívül fontos, még mielőtt átlépnénk a Kozmikus síkra.

Ekkor találkozhatunk először Felsőbb Énünkkel, pontosabban annak csak egy asztrális kivetülésével is. Először csak azt vesszük észre, hogy valaki beszél hozzánk álmainkban, majd meg is pillanthatjuk. Az asztrális lény mi magunk vagyunk, igaz kora rendszerint idősebb, mint a miénk.

A Kozmikus szintre - amellyel egyébként csak halálunkkor találkoznánk (haláltudat) - eleinte csak ébredés előtt kerülünk át, amikoris közelebb vagyunk hozzá, majd később napközben is egyre gyakrabban megesik velünk.

A Kozmikus szint - mint ahogy azt a keleti mesterek mondják - a Teremtés szintje. Aki ide belépett, hozzá kell szoknia, hogy minden gondolata minden következményével együtt azonnal megvalósul: "ahogy elgondolok valamit, rögtön a szemem láttára a semmiből lesz valóságos, majd el is tűnik. Nem érdemes ellenkezni: a keletkezés és az elmúlás a  Természet rendje." Ekkor találkozhatunk most már egészében Felsőbb Énünkkel, a fehér fénnyel körülvett lénnyel. Alakja és arca annál kivehetőbb, minél tisztább tudatunk: "Én Te vagyok. Te hoztál létre. Testi jegyeim cselekedeteidet tükrözik vissza, mindig olyan vagyok, amilyenné teszel. Minden vétséged rögtön láthatóvá válik rajtam." Ettől kezdve láthatjuk is, hogy gondolataink, cselekedeteink valóban mi magunk vagyunk.

Kérdés:
Miért fordulnak elő álmainkban előző életeinkben megtörtént események, személyek és helyszínek? (Mi teszi lehetővé, hogy előforduljanak ill. milyen eseményeket, személyeket és helyszíneket látunk viszont?)

Misztériumnak nevezzük mindazokat a dolgokat, amelyek ésszel nem foghatók fel, nem lehet megmagyarázni, csak átélni, megtapasztalni. Ezt a misztériumot többféleképpen is megfogalmazzák. A továbbiakban néhányat ismertetünk.

1.  A fizikai létnek nincs kezdete, de van vége - az Új Létnek, a Teljességnek csak kezdete van, vége nincs:

Mindenkinél van ilyen fordulópont, de nem azonos mélységig esik vissza. Elvileg bárki bármikor visszafordulhat, a megvilágosodás különböző szinten mehet végbe. Mi van a fordulópontban?

2.  A Teremtés misztériuma. Ki kit teremtett? Mi teremtjük Felsőbb Énünket, vagy Ő minket? Olyan, mintha a Teremtő és a Teremtmény ugyanannak a dolognak két különböző mozzanata lenne. Mitől függ az, hogy éppen melyiket éljük át?

3.  A Tudat misztériuma: szintek közötti kapcsolat. Ha például tudatosságunkat fejlesztve el akarunk jutni a Kozmikus szintre, megtehetjük ezt úgy, hogy folyamatosan elmélyülve haladunk felfelé, de úgy is, hogy az alvás és ébrenlét határán tartózkodva hirtelen átkerülünk a Kozmikus szintre. A tantra jóga a szexualitást használja a megvilágosodás eszközéül, az anyag és a fizikai sík első aspektusának kapcsolatát tudatosítja. Hogyan lehet innen is eljutni az Egységbe? Mintha szintek és síkok sem lennének.

4.  Az idő misztériuma: időparadoxonok.

5.  Ha az Egység szintjén nincs idő, akkor van-e értelme fejlődésről beszélni? Isten fejlődik-e, vagy tökéletes?

Ezeket a kérdéseket mind az értelem teszi fel. Ennélfogva ezeknek a kérdéseknek is csak addig van értelmük, ameddig az értelem terjed. Ezután már nincs kinek és nincs mit megválaszolni. Nézzük csak az alábbi ábrát: