|
A mai pszichológia adóssága: az emberi tudatosság eredete
forrás:http://users.freestart.hu/alazo/pszichol.ht 2007.05.05. 21:48
Dethlefsen az 1960-as évek végén hipnotikus korregressziót hajtott végre önként jelentkező személyeken, abból a célból, hogy megállapítsa hogy vissza lehet-e menni a születést megelőző időkre, és ha igen, meddig. A fő kérdése az volt, hogy időben hol található az emberi tudat kezdete. Vizsgálódásai során azt vette észre, hogy a kísérleti alanyok előbb vagy utóbb spontán módon egy más korban és helyen élő ember élettörténetét kezdték el mesélni. A történetek túl összefüggőek, következetesek és részletgazdagok voltak ahhoz, hogy kitaláltak lehessenek, ráadásul a kísérleti személyek nem is tudtak arról, hogy mi történik velük hipnózis alatt. Ha azonban szuggesztív utasításokkal arra kérték őket, hogy ezentúl ébrenléti állapotban is emlékezzenek a felidézett történtekre, teljes bizonyossággal azt állították, hogy a szóban forgó, korábban élt emberek is ők voltak, csak erre eddig nem tudtak visszaemlékezni.
Erre a jelenségre, amelyet a keleti tanok a reinkarnációnak neveznek, a korregressziós hipnózis korábbi gyakorlatában korábban csak azért nem akadtak rá, mert a születés élményénél minden esetben megszakították az analízist. Az élettörténetek a jungi komplexusfogalomba is jól beleilleszkedtek, sőt azt mintegy kiterjesztették. A valós traumák, fóbiák okai ugyanis sok esetben valamely előző életben voltak fellelhetőek. Dethlefsen egyik páciensének patkányokkal kapcsolatos fóbiáját például egy előző életbeli eseményre sikerült visszavezetnie, melynek során az illetőt börtönbe vetve éheztették, és fizikai legyengülése következtében az állatok élve megették. Később mások is elkezdték a reinkarnációs terápiát alkalmazni.
Dethlefsen-nek azonban a regresszív hipnózis sem adott választ az emberi tudat eredetére vonatkozó kérdésére, így később maga is megkérdőjelezte módszerének hasznosságát, és miután mélyebben megismerkedett a spirituális tanokkal, arra a következtetésre jutott, hogy mindezidáig rosszul közelítette meg e kérdéskört.
A tudatosság beszűkülése: az ego
Az összehasonlító tudatosság észlelési horizontja
Néhány évvel ezelőtt tanúja voltam egy jelenetnek, melynek során egy anyuka azt akarta megmutatni, hogy kisfia felismeri, és nevén szólítja őt. Kiderült azonban, hogy mégsem teljesen ismeri az "anya" szó értelmét, mert amikor édesapja jött oda, őt is ugyanígy üdvözölte. Azután, amikor megtanulta a "apa" szót is, anyját is így szólította. Megpróbálták neki elmagyarázni a két szó közötti különbséget, de a gyerek rövid idő múlva beleszédült anyja és apja arcának folytonos váltogatásába, és hangos ordításban tört ki. Ez a hétköznapi példa egy olyan szituáció, amelyet már gyerekként mindenki megélt, csak lehet, hogy konkrétan nem így.
A gyerek fenti viselkedésének megértéséhez érdemes előbb egy egyszerűbb példát említenünk. Miért adunk a gyerek kezébe játékokat, pl. csörgőt, és ez miként segíti őt mentális fejlődésében? Azért, mert ezek segítségével könnyebben tanulja meg a különféle ingerek közötti összefüggéseket. A csörgő hangját, a játék látványát, megfoghatóságát össze tudja rendezni tudatában, és ezzel megtanulja, hogyan kell a külvilág jelenségei közötti összefüggéseket felfedezni. Amíg a gyerek nem rendelkezik semmiféle ismerettel az őt körülvevő világról, azt addig észre sem veszi. Ha a kezébe adjuk a csörgőt, rögtön elejti. Ahhoz, hogy felfigyeljen rá, tudnia kell, hogy a külvilág és ő maga is létezik. Ez pedig csak akkor következik be, ha már képes a külső dolgok megkülönböztetésére, vagyis megtanulja, mi az hogy "különbözik".
Amikor a gyerek beszélni tanul, először rendszerint azt a szót tanulja meg, hogy "anya". Amíg csak ezt az egy szót ismeri, számára ez nem jelent többet, hogy "észrevettelek", nem jelent többet egy egyszerű köszönésnél, de ez is csak egy "belső" köszönés, önmagának szól. Így mindenkinek, akit észrevett, azt mondja, hogy "anya". A gyerek később tanulja meg, hogy a külvilág dolgait meg kell különböztetnie. Eleinte véletlenszerűen mondja azt, hogy "anya" vagy "apa", csak később érti meg, hogy különbségeket kell keresnie a látott dolgokban, és annak megfelelően kell reagálnia. Ezt az utat tehát öntudatlanul, próbálkozásokon keresztül tapasztalja meg. Csak utólag világosodik meg benne, hogy szülei a már számukra megszokott összehasonlító gondolkodást várják el tőle. Csak ekkor tudatosodik benne, hogy a külvilág különböző dolgokból áll, és az is csak utólag válik világossá számára, hogy a külvilág különbözik tőle. A külvilágot a kisgyerek sokszor és sokáig nem tekinti különállónak, a környező világgal való egység érzését csak idővel váltja fel az attól való elkülönültség. A viszonyító gondolkodás elsajátításával kezdetét veszi az összehasonlító tudatosság, vagy a keleti tanítók terminológiáját használva az elme kialakulása.
A hamis ego és a valódi én
Mint említettük, létezésünkre csak a fizikai észlelési horizont elérése után döbbenhetünk rá. Mivel azonban a fizikai észlelés a világ dolgainak megkülönböztetése folytán valósul meg, a tudat - differenciálódásával rendszerint együtt járó - beszűkülése miatt a világot egységként megélő teljes valódi Énünk továbbra is rejtve marad előttünk. Helyette egy fizikai észlelések összességével azonosuló hamis énkép alakul ki. A "Kik vagy?" kérdésre egy hétköznapi ember válasza lehet pl.:
"XY vagyok, Budapesten születtem, jogász vagyok, és kétgyerekes családapa."
"És ha nem hívnának XY-nak, nem Budapesten születtél volna, nem lennél jogász, és nem született volna két gyereked, nem te lennél?"
"De igen!"
"Akkor tehát ki vagy?"
Önmagunkat fizikailag észlelhető jellemzőkkel határozzuk meg, élményekkel, velünk történt eseményekkel azonosítjuk. Ezt az "én"-t (kisbetűs) énnek, vagy hamis egonak nevezi a buddhista irodalom. Ez az "én" a külvilág hatásait tükrözi, és ennek megfelelően folyamatosan változik. A különböző külső hatások mintegy lenyomatként jelennek meg a tudatban. Fennmaradásához is állandó külső hatásokra van szüksége, másképpen megszűnne létezni. Ez a fajta tudatosság igaz, mindig megőrzi belső elkülönült egységét a külvilággal szemben, de létét is a külvilágnak köszönheti. Következésképpen a külvilág hatásai valahogy megjelennek benne: hol asszimilálja azt, hol elutasítja. Azonban mind az elutasítás, mind az asszimiláció dinamikusan értendő. Mit jelent az a mondás, hogy:
"mintha reggel nem ugyanabból a szájból hangzott volna el az, amit most, este mondasz",
vagy az, hogy:
"mintha tegnap éppen az ellenkezőjét mondtad volna"?
A létezés misztériuma
Valójában Dethlefsen-nek a regresszív hipnózis nemcsak az emberi tudatosság eredetére vonatkozóan nem adott választ, hanem arra se, hogy maguknak a traumáknak mi a végső eredete.
Amíg a hétköznapi ember a felsőbb tudatsíkokon nem tudatos, cselekedetei fizikai síkon várható következményeivel sincs maradéktalanul tisztában. A cselekedetek a felsőbb síkokon un. karmikus csírákat hoznak létre, amelyek megfelelő körülmények között (un. másodlagos feltételek) a fizikai világban megjelennek. Minden tettünk jövőbeli események csíráját hordozza magában. Mivel ezek a "csírák" egy kevésbé differenciált tudatformában foglalnak helyet, a fizikai világban sokféleképpen, több formában megnyilvánulhatnak. Ezek az események azok, amelyeket sorsnak nevezünk.
A gondolat, a cselekvés, a személyiség és a sors fogalmát a buddhista irányzatok rokonnak tekintik, és karmának nevezik. Időben szemlélve a gondolat, cselekvés, személyiség és sors teljes mértékben (a "véletlen"-t kizárva) ok-okozati viszonyban állnak egymással, egyébként pedig ugyanannak a dolognak különböző síkjait és vetületeit jelentik. A karma törvénye szerint mindennek megvan a maga oka, véletlen pedig nem létezik. A sorsunkkal összefüggő okok végső soron mindig belső eredetűek, belőlünk származnak, nem más (körülmény, személy) okozza. Az összehasonlító tudatosság tehát a valóságot és az azt uraló törvényszerűségeket rendkívül hiányosan fogja fel.
Az ego számára a végső és teljes valóság felfoghatatlan, traumáinknak nincs végső oka, az ego "meggyógyítását" célzó pszichoanalízis, a regresszív hipnózis vég nélkül folytatható. A regresszív hipnózis reinkarnációs terápiájával igaz, hogy felderíthetők előző életeink történései, karmikus kapcsolatai, lehet az is, hogy a terápia után könnyebbnek érezzük életünket, mégis fennáll annak a veszélye, hogy ezekből csak részigazságot takaró következtetést vonunk le, mintsem elősegítjük tudatosságunk fejlődését. Pusztán az előző életeink ismerete nem visz előbbre minket akkor sem, ha azokat újra átéljük:
"Azért félek a lovaktól, mert a 18. században elütött egy lovaskocsi, amelyet egy 12. századbeli ellenségem vezetett. Akkor én gázoltam őt halálra, most visszaadta a kölcsönt. Nem a lovaktól kell tehát félnem, hanem tőle. Ő most... hol is van?"
Az események karmikus láncolatát évtizedekig fejtegethetjük mindenféle eredmény nélkül. Az előző életeink ismerete alapján maximum azt a következtetést vonhatjuk le, hogy mindig olyanok voltunk, mint most. Most viszont, ha ezt tudjuk, biztosan teszünk is ellene valamit. Az viszont közel sem biztos, hogy ennek lesz eredménye, vagy csak a tapogatózást folytatjuk. A karmikus kapcsolatok előző életekre visszamenő feszegetése helyett érdemes inkább a bevált meditációs gyakorlatok végzésére koncentrálni. Életeink karmikus láncolatát megvilágosodásunk eredményeképpen úgyis meg fogjuk látni.
A keleti mesterek leírása szerint a megvilágosodott tudat számára befejeződött egy olyan állapot, amelyiknek nincs kezdete, de van vége, és elkezdődött egy olyan, amelyiknek van kezdete, de nincs vége. Az emberi tudatosság eredete nem lelhető meg logokai-intellektuális eszközökkel, viszont megtapasztalhatóak. Ez a létezés misztériuma, amely örök, és az elme számára örökké felfoghatatlan marad.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
