|
TINIKNEK (elsősorban)Hogyan éljem túl magam?
Kalypszo 2007.02.14. 21:41
 Nekünk, tinédzsereknek nagyon változatos életünk van. Életünk, évek, hónapok, napok, órák, percek, másodpercek... mindegyiket intenzíven éljük meg ... legyenek ezek rosszak vagy jók.
Az is tény, hogy a jó és rossz napok fergetegszerűen és kiszámíthatatlanul váltogatják egymást. A mindennapokat nagyon mélyen átéljük, annak ellenére, hogy később semmiségnek véljük ezeket a szürkeségeket, pedig ezekből a cseppekből áll össze az életünk.
Ezeken a cseppeken keresztül viszont néha hullámok sodornak keresztül, melyeket nem fogunk könnyen elfelejteni. A különleges napokból nincs sok, talán ezért éljük át a mindennapjainkat olyan intenzíven. Ha "kihasználjuk" ezeket, életünk nagyon izgalmas lehet.
Mostanában gyakran érzem, hogy mélyponton vagyok, pedig sok mindent csinálok, nem lazsálok a vakációban, de a munkám nem tölti ki a mindennapjaimat. Már reggel, amikor felkelek, érzem, hogy valami nincs rendben. Elfog egy olyan fura érzés. Kimegyek reggelizni, anya megkér valamire, automatikusan nemet mondok, pedig meg sem gondoltam, sőt lehet, hogy meg is tenném, ha anya nem kezdene el rögtön hisztizni. Ilyenkor pedig elhatározom, hogy még azért sem fogom megtenni azt, amire kért. Később irány a munka. Ilyenkor elméletileg mindent el kellene felejtenem és teljes erőmből a munkámra kellene összpontosítanom, persze ez sem sikerül. Gratulálok annak, akinek bejön ez a "teljesen a munkámra koncentrálok" dolog, mert nekem nem igazán. A munka elvégzése után újból elkap az az érzés. Zsémbes vagyok, nincs semmihez sem kedvem. Nem ismerős ez a fura érzés? A nagyemberek azt mondják, hogy ez egy tipikus pubertáskori viselkedés. Mások szerint hülyék vagyunk. A legokosabbak szerint: semmi gond, majd helyrejövünk (vagy nem)! Azt viszont tudom, hogy mára vásárlást terveztem, de már semmi kedvem sincs hozzá. Este, tévézés közben jól összeveszel apával, aki már 523-szor megjegyezte, hogy ideje felnőnöd (azt nem is sejtve, hogy te viszont ezen próbálkozol már évek óta), a tesód elkezd szívatni, jön, hogy megöld! Jól ráhúzol egyet, miközben szinte bőgve bevonulsz a szobádba és becsapod az ajtódat. Próbálsz aludni. Nem sikerül. Lassú (ha meg akarsz nyugodni) vagy durva (ha ki akarod tombolni magad) zenét teszel, azokra az emberekre gondolsz, akik közel állnak hozzád (legalább is azt gondolod), gondolsz az áhított srácra, még ha az nem is a barátod. Átnézed az utolsó, romantikusak gondolt SMS-t, amit tőle kaptál (pedig csak azt írta, hogy "ősszel találkozunk"). Ezután mosolyogva befordulsz és alszol.
Ismerős ez az érzés? Ez a fajta megélése a napoknak? Hónapoknak? Éveknek? De itt a legmegdöbbentőbb dolog. Holnap, amikor felébredsz lehet, hogy egy jobb napod lesz, de az is lehet, hogy pont ezt fogod újból átélni. Nyugi... ezen már te sem tudsz segíteni. Ez magától jön. Talán ha Istenhez fordulsz. Nekem néha megy..
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
