AJÁNLOM AZ OLDALT
A népek többsége, melyek benépesítették a kereszténység előtti világot, a többisten-hit sötétségében élt. Ha voltak is a görög filozófusokhoz hasonló fényes elmék, akik ki tudtak szabadulni a politeizmus rabságából, az egyetlen Istenről szóló gondolataik inkább egy töprengő elme találgatásai voltak, és a Teremtő Isten távoli és elvont maradt a számukra. Mások azt gondolták, hogy Isten csak elrendezte a világot, elindította azt, mint egy szerkezetet, de többé már nem avatkozik be az emberek életébe, ráhagyja a sors akaratára, a végzetre.
Mégis volt egy kiválasztott nép, melyre Isten rábízta a saját magáról, a világ teremtéséről, valamint a lét értelméről szóló tudást. Az ókori zsidók Istent nem könyvekből és a bölcsek gondolataiból, hanem saját évszázados tapasztalatukból ismerték. A zsidók ránk hagyták a Legnagyobb Könyvet, a Bibliát, amelyet nem emberek találtak ki, hanem fentről kapták, Isten közvetlen kinyilatkoztatása által. Noé, Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes, Illés és sok igaz ősatya és próféta nem csak gondolkodtak Istenről és imádkoztak Hozzá, hanem látták is őt saját szemükkel, beszéltek is vele szemtől szemben. „Megjelent Abrámnak az Úr, és ezt mondta neki: Én vagyok a mindenható Isten. Járj énelőttem, és légy feddhetetlen! Megajándékozlak szövetségemmel, és nagyon megszaporítom utódaidat. Ekkor Abrám arcra borult, Isten pedig így szólt hozzá: Ez lesz az én szövetségem veled: Sok nép atyja leszel… Istened leszek, és utódaidnak is” (Ter 17,1-4,7). A zsidók Istent „atyáik Istenének”, vagyis az ősök Istenének nevezték, és szentül őrizték a szövetséget, amelyet atyáik hagytak rájuk.
Az Ószövetségben Isten minden kinyilatkoztatásának személyes jellege van, bennük Isten nem elvont erőként, hanem élő Létezőként mutatkozik meg az embernek, olyannak, aki szól, hall, lát, gondolkodik, segítséget ad. „Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Íme, elmegyek hozzád sűrű felhőben, hogy hallja a nép, amikor beszélek veled, és neked is higgyenek mindenkor…A harmadik napon virradatkor pedig mennydörgés, villámlás és sűrű felhő támadt a hegyen, és igen erős kürtzengés. Ekkor megrémült az egész nép a táborban… A Sínai-hegy egészen füstbe borult, mert leszállt rá tűzben az Úr. Füstje úgy szállt fel, mint a kemence füstje, és az egész hegy nagyon rengett. A kürt zengése egyre erősebben hangzott. Mózes beszélt, és az Isten mennydörgésben felelt neki… Akkor mondta el Isten mindezeket az igéket: Én, az Úr vagyok a te Istened… Ne legyen más istened rajtam kívül… A nép … távolabbra állt, Mózes viszont közelebb ment a sötét felhőhöz, ahol az Isten volt” (Kiv 19,9, 16, 18-19, 20,1-3, 21). A sötétség és a felhő itt titkot jelent: bár Isten megnyilatkozik az embernek, mégis titokzatos és megközelíthetetlen marad. Az emberek közül senkinek sem volt szabad közelednie a Sínai-hegyhez, „mert akkor meghalnak” (Kiv 20,19), mert „nem láthatja az ember Istent úgy, hogy életben maradjon” (Kiv 33,20). Vagyis, bár Mózes látta Istent, az Ő lényege felfoghatatlan maradt az emberi látás számára.
Isten aktív és élő szerepet tölt be a zsidó nép életében. Amikor Mózes kivezeti a népet Egyiptomból az ígéret földjére, Isten lángoszlopként megy előttük. Isten ott van az emberek között, kapcsolatban van velük, abban a házban él, amelyet felépítettek neki. Amikor Salamon király befejezi a Templom építését, hívja Istent, és kéri, hogy éljen ott. „Felhő töltötte be az Úr házát, úgyhogy a papok a felhő miatt nem tudtak odaállni, hogy szolgálatukat végezzék, mert az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát. Akkor ezt mondta Salamon: Az Úr mondta, hogy homályban kíván lakni…építettem neked lakásul házat…De vajon lakhatik-e Isten a földön? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged, hát még ez a ház, amelyet én építettem! Mégis tekints szolgád imádságára és könyörgésére, Uram, Istenem, és hallgasd meg a kiáltást és az imádságot, amikor ma szolgád imádkozik színed előtt. Nézz nyitott szemmel erre a házra éjjel és nappal, arra a helyre, amelyről ezt mondtad: Ott lesz az én nevem! …akkor minden imádságot és könyörgést, amelyet akár egy ember, akár egész néped, Izráel mond el, és ha valaki elismeri, hogy miatta van a csapás és kiterjeszti a kezét e ház felé, te hallgasd meg lakóhelyedről, a mennyből, és bocsáss meg…” (1 Kir 8,10-13, 27-29, 38-39). És Isten, aki a homályban, vagyis a titokban lakozik, akit nem fogadhat be az ég és a föld, azaz a látható és láthatatlan világ, leereszkedik az emberekhez, és ott él , ahol ők akarják, hogy ott éljen, ahol helyet adtak Neki.
Ez az, ami leginkább megdöbbent bennünket az Isten által kinyilatkoztatott vallásban: Isten megmarad a titok leple alatt, megmarad megismerhetetlennek, és ezzel együtt olyannyira közelinek, hogy az emberek „ mi Istenünknek” és „ én Istenemnek” nevezhetik őt. Itt van az a szakadék, amely elválasztja az isteni kinyilatkozást az emberi értelem által elért összes eredménytől: a filozófusok Istene megmarad elvontnak és élettelennek, míg a kinyilatkoztatás Istene élő, közeli és személyes. Mind az egyik, mind a másik út is annak a megértéséhez vezet, hogy Isten felfoghatatlan, hogy Ő titok, de míg a filozófia ott hagyja az embert a hegy lábánál, és nem engedi, hogy feljebb kapaszkodjon, addig a vallás a csúcsra vezeti, ahol Isten a homályban él. A vallás bevezeti az embert a felhő belsejébe, azaz minden szón és minden értelmi következtetésen túl felfedi előtte Isten titkát…
