|
A hinduizmus alaptanítása szerint kétféle élőlény létezik, a Legfelsőbb Irányító (Ísvara) és az egyéniséggel bíró individuális lélek, vagyis az irányított élőlény (dzsíva). Az élőlény a Legfelsőbb szerves része, aki saját "én"-nel, személyiséggel rendelkezik. Ezen alaptétel szerint a hinduizmus két nagy teológiai iskolára osztható fel. Ezek a Rámánudzs (?1017-1137) és Madhva (?1239-1319) és Csaitanja (1486-1534) nevével fémjelzett vaisnavizmus és a Sankara (788-820) által ismert májáváda iskola.
A vaisnava iskolák szerint egy élőlény bármilyen hatalmas is legyen, sohasem válhat egyenlővé a Legfelsőbb Úrral. A májáváda (személytelen) iskola szerint azonban az egyéni lélek az önmegvalósítás egy bizonyos emelkedett pontján eggyé válhat Istennel. E gyökeresen különböző két felfogások mellett azonban a hinduizmus filozófiai iskoláinak közös megértése az, hogy az élőlények nem azonosak a testükkel. Természetük szerint örök, változatlan személyiséggel rendelkező egyedek, akik sohasem pusztulnak el. Az örök léleknek e felsorolt transzcendentális tulajdonságai az anyagi természet hatására azonban befedődnek. Ezért a védikus szentírások ennek az anyagi illúziónak, feledékenységnek a megszüntetését szorgalmazzák a különféle vallási gyakorlatok révén. A Védák azt is szorgalmazzák, hogy az anyagi létezésben lelki önazonosságukat illetően megzavarodott élőlények egy hiteles tanítómesteri láncolathoz, egy tradícióhoz tartozó lelki tanítómesterhez csatlakozzanak annak érdekében, hogy megérthessék az emberi élet valódi küldetését.
Saktizmus
PÁRVATÍ
Párvatí Sivának a hitvese. A hinduizmus istennőinek túlnyomó többségét Párvatí különböző aspektusai, formái teszik ki. Fel sem lehetne sorolni mindazokat a neveket, amelyeken ismerik, illetve imádják őt, utalva sokrétű funkcójára, valamint cselekedeteire az univerzum irányításában. Ha a Párvatí, Haimavatí, Giridzsá és Dáksájaní nevek a Himalájától, illetve Daksától (az emberiség egyik ősatyja) eredő származására utalnak, akkor más nevei, mint például a Sivá, Mrigání, Rudrání és Sarvání azt hangsúlyozzák, hogy ő Siva hitvese. Más nevei, mint az Aparná vagy az Umá, illetve a Durgá, Csámundá és a Kálí a puránikus irodalomban található bizonyos történetekben elfoglalt szerepére, valamint cselekedeteire utalnak. Erre az istennőre többek között a Kéna-upanisadban (3,12) találhatunk utalást, ahol Umá Haimavatíról megemlítik, hogyan világosítja fel Indrát, a félistenek királyát a Brahmanról, az Abszolútról, vagyis Istenről. Ez az utalás elég ahhoz, hogy levonhassuk belőle azt a következtetést, mely szerint ezen istennőnek az imádata rendkívül ősi.
A Puránák (ősi védikus szentírások) leírásai szerint "első" inkarnációjában Dáksájaní volt, Daksa és Praszúti leánya, aki Sivához ment feleségül. Daksa, aki képtelen volt megérteni Siva komoly helyzetét, tiszteletreméltó személyiségét, egy alkalommal nyilvánosan becsmérelte Sivát, gyűlöletet táplálva iránta. Amikor egy nagy áldozat végrehajtásába kezdett, Siva kivételével minden tiszteletreméltó személyiséget meghívott. Férje tanácsa ellenére Dáksájaní hívatlanul beállított erre az áldozatra, ahol végül mélyen megbántották. Dáksájaní a jóga tüzének lángralobbantásával feladta életét. E tette miatt Szatí néven is ismerik, melynek jelentése "tiszta". Később Párvatí eredeti formájában, Himaván és Mená leányaként született meg. Rendkívüli lemondások végzése által sikerült elégedetté tennie Sivát, aki újra elfogadta őt hitvesének. Ezen komoly vezeklésének végzése során még azt is visszautasította, hogy száraz leveleket egyen, s így lett a neve Aparná. Édesanyja, Mená, aki nem bírta elviselni, hogy leányát így megviselik a lemondások, megpróbálta eltéríteni őt e folyamattól, azt mondván: "U má" ("Kedvesem, ne tedd ezt!"). Innen kapta aztán Párvatí az Umá nevet. Az univerzum anyjaként Ambának, illetve Ambikának nevezik. Mindkét név anyát jelent.
Férjéhez, Sivához hasonlóan neki is két aspektusa van: szelíd és félelmetes. Párvatí és Umá néven a szelíd, kedves és szépséges aspektusában jelenik meg. Ebben az aspektusában szinte mindig Sivával együtt ábrázolják. Ilyenkor csupán két keze van, amelyek közül a jobban kék lótuszvirágot tart, bal kezét pedig lazán leengedi maga mellett. Egymagában ábrázolva négy karral jelenik meg, kezeiben piros, illetve kék lótuszvirágot tartva. Bár a női istenségeket férfi megfelelőjük saktijának (sakti=energia) nevezik, a Sakti illetve Déví elnevezéseket különösen - sőt, csaknem kizárólagosan - Siva hitvesének, Párvatí számtalan aspektusának jelölésére használják.
DURGÁ
Párvatídéví egyik legismertebb formája. Kálí vagy Umá néven is utalnak rá. Néha csodálatos, gyönyörű nőként jelenik meg, néha pedig szörnyűséges, vérengző formáját mutatja. A durgá szó azt jelenti: "áthatolhatatlan, legyőzhetetlen, mint egy hegyi erőd", s a Durgá általa képviselt anyagi energia rendkívüli erejére utal.
Ő Siva hitvesének egyik sötétebb formája, aki büntető és megfélemlítő hangulatban van. Megjelenhet négy vagy nyolc karral is, melyekben kést, kardot, poharat, kereket, kagylókürtöt, csengőt, nyilat, háromágú szigonyt, kígyót, buzogányt, vizeskorsót és levágott fejeket tarthat. Néhány keze "ne félj" gesztust mutat, s áldásokat ad. Látható jóga-helyzetben ülve is egy lótusztrónuson. Hordozója általában egy tigris vagy egy oroszlán. Durgát önmagában is gyakran imádják saját templomának oltárán. Hívei főként anyagi nyereség érdekében imádják.
Egy bivaly-démon (Mahisászura) megölése miatt Mahisászura-mardinínek (Mahisászura démon elpusztítója) is nevezik. Azt mondják, Durgá azért született meg, hogy megölje ezt a démont, aki Brahmától azt az áldást kapta, hogy sem férfi, sem nő, sem pedig állat nem ölheti meg. Csámundá formájában borzasztóan néz ki. Koponyákból készült füzért visel, s kígyók és skorpiók ékesítik a testét.
KÁLI
Kálí Siva hitvesének (Párvatínak) talán a legvadabb formája. Tigrisen utazik, tüzet okád, s emberi koponyákból és kígyókból készült füzért visel. Kálí azt jelenti: "fekete", s ő valóban fekete színű. Ebben a formájában Bhadrakálínak vagy Mahákálínak is nevezik. Lángoló szemei vannak, és hosszú nyelve gyakran kilóg. Nyaka köré kígyók tekerednek, s mind a tíz kezében fegyvert tart. Kezeiben íjat, nyilat, korongot, kardot, pajzsot, hurkot, lándzsát, kagylókürtöt, egy koponyát és egy holdkorongot tart. Néha nyolc, illetve négy kézzel is ábrázolják.
A HÉT ANYÁCSKA
Az Anya-kultusz egyik legjelentősebb szentírása (a Durgászaptaszatí) leírása szerint amikor Durgá a Raktabídzsa nevű démonnal küzdött - akinek kiömlő véréből újabb, hozzá hasonló démonok születtek -, hét kiterjedést nyilvánított meg magából. Ezeket rendszerint szaptamátrikáknak, azaz "hét anyácskának" nevezik. Nevük Bráhmí (vagy Brahmání), Mahésvarí, Kaumárí, Vaisnaví, Váráhí, Náraszimhí és Aindrí (vagy Indrání). Ezek az istennők rendszerint piros színűek, két kezükben pedig koponyát és lótuszt tartanak.
Siva templomaiban nagyrészt Ganésával és Vírabhadrával együtt ábrázolják őket. Alkalmanként külön szentélyt is emelnek a tiszteletükre. Ezek elrendezése az elérni kívánt hatástól (a falu biztonságának megőrzése vagy a népesség növekedése) függően változatos.
SAKTÁK
Az irányzat követőit saktáknak hívják, mert ők abszolút elvnek a Saktit (szanszkrit: "energia, erő, hatalom") tekintik és azt női istenségnek tekintik. Az anyaistennő kultusza elsősorban az olyan egykori anyajogú (matriarchális) társadalmak területein terjedt el, mint Ásszam, Bengália, Orisza és a dravida Dél-India. A Sakti mindenekelőtt valamely főisten teremtő energiája, amikor is e kettő (tehát a sakti-energia és az istenség) jóllehet szorosan össze van kötve egymással, de mégsem azonosak. A Saktival valamely transzcendens főisten világban rejlő hatását értelmezik. A saivizmus befolyása folytán a hinduizmusban Siván kívül más főisten is megkapja a Saktiját, így Visnu a Laksmiját (Laksmi dévi - szerencse istennője) és Brahmá a Szaraszvatiját (Szaraszvati dévi - tudás istennője). A hozzájuk tartozó főisten megjelenési formája szerint minden egyes nőileg érett energiának különböző neve van, és mitologikusan a név istennőjeként tárgyiasítják. Siva isten kultuszéban az ő saktija elsősorban a Káli és a Durgá nevet viseli. Valamely isten anyaistenség-kultusza visszamenő női kiegészítőjének, mint a hatóerejének tisztelete által hidalják át a transzcendens főisten és a világbeli immanens hatása közti szakadékot. A férfi Siva isten felesége, Durgá, illetve Káli által hat ebben a világban, akik az ő isteni hatalmát testesítik meg.
A Sakták Durgát még az ő férj-istene fölé is helyezik, mert ez csak általa létezik. Durgá a brahmanhoz hasonlóan a teljes valóság hordozója. A kozmosz őselve a sakták szemében nőnemű. Így lesz Durgából - egyenlővé téve az abszolúttal - Siva, a statikus aspektus ellentétpárjaként a brahman mozgási aspektusa. Ő az erő és a női energia (sakti), amely önmagából periodikusan teremti és szüli a sokféleképpen megnyilvánuló természetet (prákriti) mint illúziót (májá), táplálja (fenntartja) és végül ismét visszavonja az ölébe. Mivel Durga, illetve Kálí a nagy anyaistenség megtestesülése, Durga-Káli képezi a saktikus anyaistenség-kultusz középpontját. A sakták nagyon megbecsülik a nőket, mivel azok Mahadévi (nagy istennő) hasonmásai. Náluk a férj halála után sose égették el az özvegyeket, inkább megengedték számukra az újraházasodást.
A sakti és a Siva szexuálisan felfogott egyesüléséből egyebek közt erotikus kultuszcselekmények következnek (tantra). Mivel a nő és a férfi egyesülése megfelel az isten és a saktija közti egységnek, adott esetben a Sakti-tiszteletet a szakrális együtthálás szertartása rója le, miáltal elősegíti az előbb említett okokból következően a megváltást.
A saktizmus szent írásai közé tartoznak a Tantrák (77 sákta tantra), melyekben egy olyan komplex üdvutat írnak le, amely szerint többek között megkülönböztetik a "jobb kéz" nyilvános és a "bal kéz" titkos viselkedését.
Siva-hit
A Nyugaton meggyökeresedett felfogás szerint Visnu, Brahmá és Siva együtt alkotják a hindu háromságot. A Siva-hit teológiai rendszerének (és általában az élő hinduizmus más irányzatainak esetében is) ez a kijelentés sok esetben nem, vagy csak részben igaz. A saivita (hinduk kb. 25%-a), mind a vaisnava (hinduk kb. 70%-a) teológiában ugyanis a három istenség közötti egyenlőségtétel messzemenőkig elfogadhatatlan állításnak minősül.
SIVA ISTEN
Siva a pusztító, aki a kali-júga, tehát a jelen korszak végén a pusztítás táncát járva az egész univerzumot megsemmisíti. Siva a tudatlanság kötőerejének, a tama-gunának az irányítója. A Kajlász-hegyen lakik, amely a tibeti Himalájában található. Arccal dél felé ül, s személye a lemondást és az univerzális pusztítást képviseli. Az őt ábrázoló képeken jóképű ifjú, aki olyan fehér, mint a kámfor. Hamuval beszórt végtagjai erősek és simák. Három szeme van, melyek közül a harmadik a homlokán található, két szemöldöke között. Ezt a pusztítás idejét kivéve mindig csukva tartja (ld. alább a hívők homlokfestése). E harmadik szem keletkezésének története szerint egyszer Umá, a hitvese játékosan Siva két szeme elé tartotta a kezét. Azon nyomban sötétség borult az egész univerzumra, és még a Napot vagy a Holdat sem lehetett látni. Siva ekkor megnyilvánította e harmadik szemet, hogy a fény visszatérhessen az univerzumba. Később ezt a harmadik szemét, melyet az emberiség iránti végtelen kegyéből egyébként csukva tartott, csak azért nyitotta ki, hogy elégesse vele Kámadévát, a kéj urát. Egyik szeme olyan, mint a Nap, a másik mint a Hold, harmadik szeme pedig a tűzhöz hasonlatos. Ez a szeme, ahogy már fentebb utaltunk rá, lángot kilövellve képes bármilyen hatalmas élőlényt elpusztítani. Bár ő az anyagi világ ura, a múlt, a jelen és a jövő ismerője, mentes az anyagi szennyeződéstől. Nem áll kapcsolatban senkivel, és nincsen senki, aki az ellensége lenne.
A saivita ikonográfia Sivát kettő, három, négy, nyolc, tíz vagy akár harminckét karral is ábrázolja. A kezeiben tartott különböző tárgyak a következők: háromágú szigony (triszúla), harci korong (csakra), harci bárd (parasu), homokóra alakú dob (damaru), imafüzér (aksamálá), szarvas (mriga), hurok (pása), bot (danda), íj (pináka vagy adzsavaga), varázspálca (khatvánga), lándzsa (pasupata), lótusz (padma), koponyából készült ivóedény (kapála), tükör (darpana), kard (khadga) és így tovább. Hosszú, befont hajából álló koronáját a félhold díszíti, s hajfürtjei közül a Gangá folyó zuhog alá. Ruhaként egy tigrisbőrt és egy elefántbőrt visel. Egész testén kígyók találhatók, melyek a nyakláncát, az övét, a szentelt zsinórját és a karpereceit képezik. Nyaka körül egy koponyákból álló füzért hord. Meditációja során tigrisbőrön ül, és soha nem fogad el semmilyen fényűző ruhát, füzért, ékszert vagy illatszert. Az Úr Siva torka kék, mert megitta azt a mérget, amely akkor keletkezett, amikor a félistenek és a démonok az óceánt köpülték. Ez a méreg olyan roppant mennyiségű volt, hogy képes lett volna az egész emberiséget elpusztítani. Siva, torkában tartva az óceánnyi mérget, megmentette az élőlényeket a pusztulástól. Torka e méreg hatására kékült meg, s azóta Nilakanthának, "kéktorkúnak" is nevezik.
Sivát háromágú szigonyával díszített templomaiban leginkább lingaként vagy fallosz-szimbólum formájában imádják. E linga-forma Siva ősnemző szerepét hangsúlyozva képviseli őt. Ősnemzőként ő mozdította ki egyensúlyából az anyagi energiát, rábírva azt a teremtés folyamatában való részvételre. Gangadharának is nevezik, vagyis annak, aki a Ganga (Gangesz) folyó súlyát tartja. Amikor a Gangesz a mennyei régiókból alászállt a Földre, először Siva fejére hullott. Keresztülfolyva hajcsimbókjain sok kis patakká vált, amelyek végül Haridvárnál egyesülve létrehozzák a Gangeszt. Natarádzsaként, a kozmikus táncosként is ismerik, akinek híres tánca, a "tándava" képes atomjaira oszlatni az anyagi világot. Nevezik őt Rudrának (üvöltő), Mahadévának (nagy úr), Sankarának (jótevő), Trilocsannak (háromszemű), Pasupatinak (a vadállatok ura), valamint egyik elborzasztó formáját Bhairavának. Asutosának is hívják, vagyis olyan személynek, akit könnyen elégedetté lehet tenni, Bhútanátha néven pedig a közönséges emberek uraként utalnak rá. Az őt imádók főleg azért ragaszkodnak hozzá, mert nagylelkű ajándékokat tud adni anélkül, hogy megfontolná az ajándékok későbbi hatásait. Daksinámúrtiként (meditáló bölcsként), Kaljána-szundaraként (Párvatí férjeként), Mahésvaraként (a tudás uraként) és Tripurantakaként (Tripura démon elpusztítójaként) is imádják őt. Mahadévának, "nagy úrnak" azért nevezik, mert ő a leghatalmasabb félisten, akivel az anyagi világban senki sem lehet egyenlő.
Hitvese Párvatí, az anyagi energiát irányító félistennő. Különböző formáiban Kálíként, Durgáként, Umáként stb. is ismerik.
SIVA-HÍVŐK (SAIVITA ISKOLÁK ÉS IRÁNYZATOK)
A sivaiták, saivák, saiviták Siva isten tisztelői, aki számtalan formában nyilvánul meg mint legfőbb Isten és a világ leghatalmasabb ura. Ismertetőjük olyan homlokjel, amely három, hamuval vagy fehér festékkel húzott vízszintes vonalból (tripundra) áll, ami Siva homlokszemének jelképes ábrázolása. Két további saivita jel közül az egyik a háromszög, amelynek csúcsa felfelé néz, ezzel a tüzet és a hím elvet fejezi ki, a másik hatszöggé összekapcsolt kettős háromszög, a hímnemű és a nőnemű elv (princípium) egyesülésének jelképe.
A saivita iskolák és irányzatok elméleti alapja a jóga, a vaisésika és a njája vallásfilozófiai rendszereiben rejlenek. Általános üdvcél a lélek eggyé válása Istennel. A kultuszra erőteljesen rányomja a bélyegét a tantrikus szertartás. Az aszkéták és a nagy jógik szerint az üdvúton Síva példája alapján az aszkézis, a jóga és a meditáció visz előre, de a szent mantrák mormolása és a sokféle szertartás, valamint a test hamuval bekenése és a 108 rudráksa-golyóból (Elaeocarpus Ganitrus) álló "rózsafűzér" viselése és használata is elősegíti az üdvözülést.
SZMÁRTÁK
A szmárták az orthodox saiviták között a tradícionalisták, a nevük is erre utal, amely a szmritiből (szanszkrit: "hagyomány") származik. Irányzatuk elsősorban India déli és nyugati részén terjedt el. Jóllehet hisznek a személytelen brahmanban, otthonaikban naponta öt istenség előtt teszik tiszteletüket. Visnun kívül Siva, Durga, Ganésa (elefántfejű-embertestű gazdagság félisten) és Szúrja (nap és az egészég félistene) az imádatuk tárgya. Ebből az ötből minden követő a maga legkedvesebb istenségét részesíti előnyben. A védikus szertartáshoz kötik magukat, de anélkül, hogy kötelességüknek éreznék a templomba járást.
PASUPATÁK
Egy másik saivita iskola a pasupatáké, ők pasupati-ként ("az állatok, lelkek ura") tisztelik Sivát. Ezért úgy tekintik az egyes lelkeket, mint olyan állatokat(pasu), akiket Siva isten (pati="úr") a szamszára(létforgatag) kötelével odakötözött a világhoz, és akiket teljes függőségben tart. A megváltás útja a jóga, a meditáció, a manták, az ének és a tánc által gyakorolható, melyek a hívőt segítik megszabadulni a világhoz való kötődéstől. Az vallásgyakorlás célja, hogy a hívő Siva társaságát elérni. Míg más saivita irányzatoknál a szenvedés vége nem más, mint annak megszűnte, itt még hozzájárul az is, hogy a legfőbb isteni dicsőségben részesülnek. A szertartások végzése közben különleges szerephez jut a fürdés és a test bekenése hamuval vagy homokkal. Életmódjukat tekintve a pasupaták a kápálikákra emlékeztetnek.
KÁPÁLIKÁK
A kápálikák (koponyavivők) és kálamukhák Siva-Bhairavát (szanszkrit bhairava: "félelmetes, iszonyú") és Csámundát (ld. saktizmus) tisztelik mint legfőbb istenségeket. Megváltásukat az életük végén állandóan sürgetett aszkézis által remélik. Ezért tartózkodnak előszeretettel halottégető helyek közelében, és ezért cicomázzák fel magukat csontokkal és ezért esznek és isznak a mindig náluk levő koponyákból.
TAMIL SZIDDHÁNTA
A Siva-Sziddhántát (saivita-tan) Méjkanda alapítja a 13.sz. sz.-ban a "saiviták végleges tanrendszere" gyanánt és Dél-Indiában tökéletesíti. Három örök szubsztanciából indul ki: az Istenből (Siva) mint úrból (pati), a lelkekből mint állatokból (pasu) és a kötélből mint béklyóból (pása). Az örökkévaló Siva teremtette a világot májá-anyagból, a lelkek miriárdjait pedig a májá, az illúzió béklyózza az újraszületés körfolyamatához. A megváltás csak Siva kegyelme (bhakti) révén lehetséges. Az iskola gazdag vallásos költészetet hozott létre tamil nyelven.
TRIKA-ISKOLA
A sivaizmus fejlődése sokat köszönhet a "kásmíri újrafelismerés-tan"-nak (pratjabhidnyána-sásztra), amelyet trikának (mégpedig patiból="úr", pásából="béklyó" és pasuból="lélek" álló "háromság"-nak) is neveznek. A trika-iskolát Vaszugupta alapítja Kásmírban a 9. sz folyamán. Az iskola számára a világ az isteni akarat emanációja, és látszólag különbözik az Istentől. Valójában Siva visszfénye és álomképe, ill. gondolata. Mivel a lelkek azonosak Istennel, a megváltás Isten és az egyes lélek lényegi azonosságának felismerésén, újrafelismerésén múlik. Ha lélek újra felismeri magát mint Isten gondolata, bekövetkezik számára a megváltás. A trika-iskola tanait a saivita Ágamákban alapozzák meg. Ezzel az irányzattal tart rokonságot a 14. sz.-i saivita aszkéta és költőnő Lallá költészte.
VÍRASAIVÁK
A dél-indiai vírasaivák ("hősies sivaiták"), akiket lingájatoknak is neveznek, a lingam (szankszkrit: "fallosz") jelképében tisztelik Sivát. Alapítójuk, ill. reformátoruk Baszava (XI / XII. sz.), aki azt tartja, hogy Siva a világ ősoka. Az ő valódi lényege a semleges brahman. Egykor ő tartalmazta az anyagból és lélekből alkotott világot, ami őbelé fog valamikor újra visszatérni. A teremtőerő megrázkódása kettéosztotta a brahmant, egyrészt lingammá, amely a személyes isten szimbóluma, másrészt angává (szanszkrit: "rész"), ami az individuális, egyéni lélek. Az egyéni lélekben a sakti mint bhakti jelentkezik, amikor is a vele való egyesülés egyebek közt a jóga segítségével nyilvánulhat meg. Mind a Sivával való egyesülés, mind a megváltás elérhető az amulettként nyakba kasztott lingam viselésével. A lingájatok - más iskolákkal ellentétben - tiltják a gyerekházasságot, és megengedik az özvegyek újraházasodását. Mint valamilyen szerzetesrend, szigorúan puritán életet élnek. Elutasítják a kasztrendszert, az áldozatot és a zarándoklatot.
KANPATHA-JÓGIK
Említhető még a szent Góraknáth által a 13. sz-ban alapított kanpatha-jógik iskolája, melynek hívei nagy fakarikákat hordanak fülükben. A saivita iskolákoz tartoznak a nátha-jógik is.
Vaisnavizmus
A vaisnavizmus (más néven: Krisna-hit) teológiai tételei olyan ősi indiai írásokon alapulnak, mint például a Védák, az upanisadok, a puránák, vagy a Mahábhárata eposz részét képező Bhagavad-gítá. A vaisnavizmus mai gyakorlatában a legkiemelkedőbb jelentőséggel (a néha "India Bibliájának" is nevezett) Bhagavad-gítá, illetve a puránák közül a Srímad-Bhágavatam áll.
A vaisnavizmus egyik legfontosabb tétele - a hinduizmus körén belül általánosan elfogadott - lélekvándorlás gondolata. Eszerint az ember (és minden más lény) nem a testének tekintendő, hanem egy örök, láthatatlan, transzcendentális természetű léleknek, amit szanszkritul átmának (önvalónak) neveznek. Ez a természetfeletti "részecske" ebben a világban különféle testeket ölt magára és vet le magáról, ahogyan a ruháinkat cseréljük. A lélek léte örök, azonban az anyagi testek romlandóak, megöregszenek és elpusztulnak. Így a lélek egy új testbe kényszerül vándorolni. Hogy milyen testbe kerül, az a korábban elkövetett tetteinek erkölcsi súlyától függ. Az élőlények sorsát szabályzó törvényszerűséget karmának nevezik, amit cselekedeteivel maga az élőlény alakít ki. Az átmá (lélek) egyaránt megszülethet növényi, vagy állati, vagy emberi testekben - az élet forrása, a lélek minden fajban egyforma, csupán az öltözet különbözik. Ez a felfogás az egyik oka az Indiában széles körben elfogadott erőszaknélküliségnek, az állatokkal való könyörületességnek, illetve a vegetarianizmusnak is.
A vaisnava teológia szerint Isten megértésének különböző fokozatai vannak. Az ő energiái mindent áthatóak, ám az energiák forrás végeredményben egy Legfelsőbb Személy. Vagyis egészen személyes jellemvonásokkal rendelkezik: formája van, cselekedetei, szokásai és különleges tulajdonságai. Ez nem azt jelenti azonban, hogy a földiekhez hasonló, anyagi teste lenne, hanem transzcendentális, soha nem öregedő és el nem múló, gyönyörrel teli, lelki testtel rendelkezik. Ezt a perszonális Istent nevezik Krisnának (Visnunak), ami arra utal, hogy fenséges tulajdonságai által "mindenkit vonz". Az egyéni élőlények, parányi lelkek eredendőn Krisna (Visnu) társaságában, a lelki világban éltek, de szabad akaratukat rosszul használva elfordultak Istentől, és így az anyagi világba zuhantak. Ezt a világot éppen azért hozza létre a Teremtő, hogy helyet biztosítson a függetlenségre vágyó, önző lelkeknek. Az anyagba esett lélekszikrák valódi kilétükről megfeledkezve különböző anyagi burkolatokat (testeket) öltenek magukra, és ezen keresztül próbálják élvezni létüket. Azonban az anyagi világ alacsonyabb rendű természete és mulandósága révén soha nem teheti elégedetté az elveszett boldogságukat kutató élőlényeket.
Isten időről időre különböző formákban alászáll ebbe a világba, éppen azért, hogy emlékeztesse a dzsívákat (a parányi lelkeket) elfelejtett helyzetükre, régen elhagyott otthonukra, és a Hozzá fűződő kapcsolatukra. Az ilyen formában megjelenő isteni lényeket inkarnációknak, szanszkritul avatároknak nevezik. Isten olykor személyesen jön el a Földre, és van, amikor egy parányi lelket küld el, megbízva őt üzenete hirdetésével. E gondolkodásmódból adódik a hinduizmus eredendő toleranciája a különféle vallások iránt: ha más vallások hívei egy másik szentírást és vallási tanítót követnek is, végső soron a tanítások forrása ugyanaz a Legfelsőbb Lény, aki segíteni igyekszik a különböző helyeken és időben élő lelkeken. Isten a kinyilatkoztatáson keresztül, és a tanítómesterek által mutatja meg azt a lehetőséget, ahogy a lélek újra eljuthat eredeti otthonába, vissza Istenhez. A szentírások tanulmányozása, egy hiteles lelki tanítómester elfogadása és követése elengedhetetlen feltételek ehhez az "üdvözüléshez", a lélekvándorlás körforgásából való megszabaduláshoz. Emellett a lelki gyakorlónak fontos erkölcsi követelményeknek is eleget kell tenni (például tartózkodás a kábító és mámorítószerektől, a húsevéstől), és emellett rendszeres ismételnie kell Istennek a védikus írásokban kinyilatkoztatott neveit, melyek fontosságát a védikus írások különösen hangsúlyozzák a jelenlegi korszakban: Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna Krisna, Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré.
A lelki élet szabályait komolyan követő hívő megszabadul múltbeli rossz tetteinek minden következményétől (karmájától), és végül teste elhagyása után nem kell egy újabb evilági testben megszületnie, hanem elfoglalja helyét a lelki birodalomban, mint a Legfelsőbb Lény egyik örök társa. Ez a vaisnava-hívők (Krisna-hívők) életének végső célja.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
