|
Sziddhártha Gautama, a történeti Buddha Kr. e. 566 körül született egy felsőbb kaszthoz tartozó (ksatrija) családban a Himalája lábainál, a mai Nepál déli részén elterülő Sákja köztársaságban. Születését a legenda szerint csodás előjelek kísérték: azonnal hetet lépett, s így kiáltott a világ négy égtája felé: "Azért születtem, hogy megvilágosodjam. A jelenségek világában ez az utolsó születésem." Ifjúkorát fényűzésben töltötte. Szülei féltve óvták a világ szenvedéseitől, de mindhiába. Három egymást követő látomásban szembesült az öregséggel, a betegséggel és a halállal, minek hatására elhatározta, hogy elhagyja otthonát és vándor aszkétaként keresi a megszabadulás útját. Több tanítója is akadt, de végül egymagában, egy bódhi-fa alatt ülve érte el a megvilágosodást. Felismerte, hogy sem az érzéki örömök élvezete, sem a szigorú önsanyargatás nem vezet eredményre; egyedül a bölcs mértékletesség segít. A Buddha tanítása, a Dharma, ezt a középutat vallja. Élete hátralevő felében számos tanítvány csatlakozott hozzá, akik létrehozták a buddhista közösséget, a Szanghát.
A Buddha halálát követő ötszáz év során Indiában mintegy húsz különböző buddhista irányzat jött létre, amelyeket vagy az erkölcsi előírásaik, vagy a nagy távolság választott el egymástól. A Kr. u. I. században új vallási légkör alakult ki. A szerzetesi kiválasztottság, az elvont filozófiai elmélkedés és a szent hitbuzgalom sokakban elégedetlenséget váltott ki, s ez vezetett a mahájána (nagy kocsi) kialakulásához, mely gyakorlatilag új buddhista vallásnak tekinthető. A rivális mahájána és hínajána (kis kocsi) követői közti viták ellenére, e csoportok gyakran békésen megfértek egymás mellett egyazon kolostor falain belül.
A "nagy kocsi" eszmerendszere értelmében a cél nem az egyéni megszabadulás, hanem az egyetemes megvilágosodás. Bódhiszattváknak ("tökélyharcosoknak") nevezték azokat a buddhistákat, akik fogadalmat tettek, hogy minden lény érdekében elérik a teljes megvilágosodást. A bódhiszattvának célja eléréséig számtalan újraszületést kell elszenvednie megszámlálhatatlan világkorszakon keresztül. Ezen irányzat a minden élőlény iránt érzett együttérzést állította a gyakorlat központjába.
A théraváda ("az öregek tana") az egyik legkorábbi buddhista iskola, amely ma már csak Srí Lanká szigetén, valamint Délkelet-Ázsia országaiban honos. Ez az egyetlen máig fennmaradt hínajána iskola. Szigorú kolostori irányzat, amely a megszabadulást csak szerzetesek számára tartja elérhetőnek. A théraváda iskola tartotta fenn a páli nyelvű buddhista kánont, amely a legtöbb, nagy valószínűséggel a történeti Buddhának tulajdonítható tanbeszéd szövegét megőrizte.
A buddhizmus alaptanítása
A Buddha tanítása szerint minden létező szenvedésteli, mulandó és személytelen. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a Buddha - a hindu filozófiai iskolákkal ellentétben - nem hitt egy személyes önvaló (Átman) létezésében. A világ anyagi és tudati elemei, összetevői kölcsönös függésben állnak egymástól. Kölcsönös feltételezettségük alkotja a szamszárát, a lét szenvedéssel teli körforgását, amelyből csak akkor lehet kijutni, ha az ember megszünteti e függőséget. A buddhizmus szerint az ember a saját cselekedeteivel (karma) teremti meg a saját sorsát, amelyet születésről születésre el kell szenvednie mindaddig, amíg fel nem ismeri, hogy tapasztalásának nincs valódi alanya. Ezzel megszűnik a személyes akarata és eléri a teljes szabadságot, a nirvánát.
A megszabadulás elengedhetetlen előfeltétele az erkölcsös életvitel, amelynek szabályaiban Buddha egyetért más nagy vallások - mint a hinduizmus vagy a kereszténység - alapelveivel. Ez azonban csak alap az elmélyedéshez, amely az egyetlen mód arra, hogy az ember elérje a végső megszabadulást. A tökéletes figyelem elérésére meditációs gyakorlatot kell folytatni, amely a test, az érzések, az érzékelés, a késztetések és a tudatosság megfigyelésére irányul. A felfokozott figyelem kiterjed az élet minden pillanatára - többek között a rágásra, az ízlelésre, a nyelésre, a vizelésre és a székelésre is. Az önmegfigyelés folyamata során a meditáló megismeri életét, a jelenlegit és a múltbelit, s megérti állandó változását. E megértésből fakad a felszabadultság érzete, ami az embert a különböző meditációs fokozatokon át a megvilágosodás elragadtatottságába emeli.
Japán buddhizmus
A buddhizmus Koreából érkezett Japánba a Kr. u. 6. században, s a kínai példát követve, egy emberöltő leforgása alatt államvallássá lett. Az ősi japán vallási hiedelemrendszer, a sintó híveit azonban nehéz volt megtéríteni. Végül azonban a két vallás összeolvadásával a 8. századra már ez is megtörténhetett. Az uralkodói fővárosokban, Narában és Kiotóban a buddhista tevékenység két nagy korszaka követte egymást. Mivel mindkét város Kínából vette át művészetét, a kínai gondolati iskolák is átkerültek Japánba, s jelentős hatást fejtettek ki. A 8. és a 12. század között négy nagy buddhista iskola alakult ki. A tendai a kínai tientaj mintájára épült, s tantételei a híres Lótusz-szútrán alapultak. Minden ember megváltását hirdette, s emellett szigorú fegyelmi előírásokat rótt a szerzetesekre. Később összeolvadt más irányzatokkal és harcos, katonai szektává vált. A singon iskolát Kúkai, egy narai arisztokrata alapította, akit Kínában avattak be egy titkos, a mester és tanítvány közvetlen kapcsolatára épülő ezoterikus rendszer, a mantrajána ismeretébe. A 12. századig a tendai mellett ez volt a legjelentősebb buddhista iskola Japánban. A kínai és japán mantra iskolák az indiai tantrára vezethetők vissza, mely szerint a végső igazságot a test, a beszéd és a tudat "három titokzatosságán" keresztül lehet megismerni. A mantrák (misztikus szótagok) ismételgetésével, a mandalákra (szent ábrákra) való összpontosítással és mudrákkal (rituális kéztartásokkal) elérhető a megvilágosodás. A tiszta föld iskola, szintén kínai mintára, a 12-13. században eresztett gyökeret Japánban, és Amida (Amitábha) buddha tiszteletét állította középpontjába.
A zen a kínai csan iskola leszármazottja, amely Kr. u. 12. században érkezett Japánba. A meditáció szükségességét hirdető tanítás elsősorban a kamakura harcosi kaszt tagjai, a szamurájok körében lelt támogatásra, akik a zen módszereit az összpontosítás tökéletesítésére használták. Gyakorlatai során a harcos megtanulta az én-ről és szándékairól megfeledkezve kiüresíteni önmagát, és ezzel elsajátította, hogyan kell a halál árnyékában gondolkodás nélkül cselekedni. A rinzai zen a kínai eredetű kóanokra (talányos mondásokra) helyezte a hangsúlyt, melyeknek tanulmányozása az egyre mélyülő tapasztalatok során elvezeti a tanítványt a hirtelen megvilágosodáshoz (szatori). Ehhez szakítania kell gondolataival, s szinte a kimerülésig kell koncentrálnia a sokszor teljesen értelmetlennek tűnő találós kérdésekre, hogy kitárja önmagát a valóság előtt, mely szavakban nem kifejezhető. A szotó zen alapítója Dógen, szintén Kínában tanult a 13. században. Más iskoláknál sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a hétköznapi cselekedetekre s azt tanítja, hogy a gyakorlás maga a megvilágosodás. A zen lényege az egyszerű, szertartásoktól mentes meditáció. Bár a tudás spontán módon, magától jelentkezik s nem kívülről jön, a gyakorló csak akkor érheti el, ha aláveti magát egy nagy tudású mester utasításainak. A zen - mint a buddhizmus többi iskolája - nagy fellendülést hozott a művészetben is. Többek között nagy hatással volt a költészetre, a drámára, a kerámiára, a kalligráfiára és a festészetre és a művészetek sorába emelte a kertészetet, a virágkötést, az íjászatot, a vívást és a teaszertartást is.
A 19. századra a buddhizmus és a sintó formailag elvált, és a buddhizmus valamelyest veszített népszerűségéből. Az államvallás, a sintoizmus, az istenként tisztelt uralkodóval az élén az 1930-as években élte virágkorát. Amikor azonban 1945-ben a császárt megfosztották hatalmától, a buddhizmus újra fejlődésnek indult.
Kínai buddhizmus
A buddhizmus Kr. u. 50 körül jelent meg Kínában. Az elkövetkező száz év során Indiából és Közép-Ázsiából buddhista szerzetesek érkeztek és telepedtek meg itt. Ez az időszak a Han-dinasztia hanyatló korszaka volt, amikor a társadalmi, gazdasági és politikai válság jó termőtalaja volt az új vallásnak. A későbbiekben a kínai buddhizmus sokfelé és eltérő módon fejlődött. Azok a kínai hívők, akik korábban a skolasztikus és konfuciánus eszmék felé hajlottak, közelebb érezték magukhoz a hínajána iskolát, míg az inkább megérzéseken alapuló, nem szertartásos taoista követők számára nagyobb vonzerőt jelentett a mahájána. Ez utóbbiak közé tartozott a tientaj iskola, mely a dél-kínai "Mennyei Terasz" nevű hegyről kapta a nevét. A szintén mahájána eszemiséget valló hua-jen ("virágfüzér") iskola valamivel később alakult ki Észak-Kínában. Mind a tientaj, mind a virágfüzér iskola támogatói az értelmiség köréből kerültek ki, s mindkét iskola a meditációt és a filozófiai elmélyülést tartotta fontosnak. A tiszta föld vallásos buddhista szekta ezzel szemben az újraszületések sorából való megszabadulást az istenné magasztosított Buddhában való hit segítségével ígéri. A mahájána követői végtelen számú világ létezését tételezik fel, melyek mindegyikében élnek buddhák és bódhiszattvák. Ha a hívő hozzájuk imádkozik, akkor a következő életében az ő világukban születhet újra, ahonnan azután már könnyen elérheti a végső megvilágosodást.
A csan iskola meditációs irányzat, amely tagadja az imák és a szertartások fontosságát, sőt még a szövegek tanulmányozásának az értelmét is megkérdőjelezi. A csan a nagy Tang-dinasztia (Kr. u. 618-907) uralkodásának kezdetén, a nyugodt virágzás idején indult fejlődésnek. Vezetői a pátriárkák voltak, akik közül az első, egy Bódhidharma nevű indiai szerzetes, 520 kürül érkezett Dél-Kínába. A déli udvar azonban barátságtalanul fogadta, mire ő északra ment, de mielőtt tanítani kezdett volna, kilenc éven át ült nyitott szemmel egy falnak fordulva. A csan küldetése az volt, hogy a konvencionális gondolkodást és a másodkézből vett tudást félretéve a buddhaság, a dharma és a megvilágosodás élménye személyes tapasztalat során nyerjék vissza eredeti jelentésüket.
A buddhizmus soha nem tűnt el egészen Kínából, az elmúlt ötszáz év azonban a főbb iskolák összeolvadásának lehetett tanúja. A buddhista iskolákból, a taoizmusból és a konfuciánus hagyományból kialakult szinkretikus vallás hódított tért. A 20. században ezeket az irányzatokat eltiporták a nyugati eszmék és a kínai kommunizmus. Tajvanon, Hongkongban és Szingapúrban azonban ma is virágzik a buddhizmus, és manapság kezd új életre kelni a Kínai Népköztársaságban is.
Tibeti buddhizmus
A buddhizmus a Kr. u. 7. században jutott el Tibetbe, ahol a császárkor alatt jelentős központi támogatással működött. A Tibeti Birodalom ekkoriban magába foglalta Belső-Ázsia nagy részét is, és állandó harcban állt Kínával. A szerzetesi közösség és az azt pártoló nemesség támogatást jelentett az uralkodónak a régi tibeti vallás, a bön befolyásos híveivel szemben. A tant elsősorban indiai és közép-ázsiai szerzetesek hirdették Tibetben, és az ő közreműködésükkel fordították le a mahájána szent iratait. A késő-indiai, skolasztikus irányzat azonban kis népszerűségre számíthatott az egyszerű nép körében, akik inkább a mágikus létszemlélethez vonzódtak. Az ő igényüket elégítették ki a tantrikus tanok, amelyet indiai jógik (tantrikus gyakorlók) közvetítettek. Leghíresebb képviselőjük Padmaszambhava volt, aki a legenda szerint megtérítette Tibet régi, hagyományos isteneit és démonait. A 8. században az ő segítségével alapították meg Tibet első kolostorát, a Szamjét, ahol még ugyanebben a században nagy vitát rendeztek a fokozatos ösvényt hirdető indiai, és a hirtelen megvilágosodást tanító kínai tanítók között. Miután e vetélkedőt az indiai fél nyerte meg, ez az irányzat vált államvallássá. A 9. században megbukott a központi hatalom és az ország anarchiába süllyedt.
A buddhizmus csak a 11. században éledt újjá, amikor új tanítók érkeztek Indiából, és megkezdődött a tan terjesztésének második korszaka. A 11-12. században alakultak ki az új rendek, amelyek közül három vált igazán jelentőssé: a kadampa (a későbbi gelukpa elődje), a szakjapa és a kagyüdpa. A korábbi, császárkori hagyomány hívei eközben tudatosan elhatárolódtak az új irányzatoktól, és a nyingmapa ("régi rend") nevet vették fel. A kagyüdpa rend alakította ki a tulku-lámák ("reinkarnálódott vallási vezetők") intézményét, amelyet később a többi rend is átvett. Tibetben a kolostorok nemcsak szellemi, de világi hatalommal is bírtak, és sokszor idegen (mongol, kínai, mandzsu) segítséget vettek igénybe befolyásuk növeléséhez. Így időről időre más és más iskola ragadta magához a vezető szerepet. E harcból végül a 16. században a Congkapa által alapított gelukpa-rend került ki győztesen, amelynek vezető személyiségei, a dalai lámák, egészen az ország 20. században bekövetkezett kínai megszállásáig egyben Tibet politikai vezetői is voltak.
A tibeti iskolák hasonlítanak egymáshoz abból a szempontból, hogy valamennyien a különböző indiai buddhista irányzatok szinkretikus egységét képviselik, s kivétel nélkül a tantrát tartják a hagyomány betetőződésének. A tantra ezoterikus módszerei mindannyiuk szerint gyors utat kínálnak a megvilágosodás eléréséhez, ám minden iskola más és más tanítási hagyományt (avagy "láncolatot") képvisel. Ebből adódnak a köztük levő különbségek, amelyeket napjainkban - főleg nyugati követőik - gyakran eltúloznak. Napjainkban a buddhizmus Tibetben a kínai megszállás, kulturális elnyomás és népirtás következtében végveszélybe került, ám a külföldre menekült lámák (tantrikus mesterek) - élükön az Indiában élő XIV. Dalai Lámával - azóta világszerte széles támogatói réteget szereztek önmaguk és a tibeti vallás számára.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
