|
Templomosok a máglyán
2007.01.14. 10:29
 Egy középkori koncepciós per
A templomosok perében modern korunk politikai pereinek már minden alkotóeleme megtalálható: manipuláció, megfélemlítés, propagandisztikus hatás mellett nem elhanyagolható szempont, hogy sem a perben részesek, sem a kívülállók ne láthassanak át tény és képzet, törvény és törvénytelenség, bűnösség és ártatlanság kettőségén. Már a hatalom a garázda, visszaél joggal, igazságszolgáltatással. Eszköztárában nyers erő és durva fegyverek helyett törvényszakaszok és perrendek találhatók. Ez az az átmeneti kor, amelyben - Ranke szavaival - először válik érezhetővé az újabbkori történelem hideg szellője.
A 14. század eleje Franciaországban a királyi hatalom és a központi államszervezet megerősödésének időszaka. Szép Fülöp (1285-1314) uralkodása alatt a francia országlakosoknak - parasztoknak, polgároknak, püspököknek - hirtelen rá kellett döbbenniük: életüket immár egy elvont, személyek fölötti eszme, az állam kezdi irányítani, melynek szervei egyre mélyebben és egyre váratlanabbul nyúlnak bele mindennapjaikba.
Az állami központosítás és a királyi abszolutizmus kialakítása a feudális széttagoltság korában nagyon is önálló országbárókkal szemben két évszázados, hosszú folyamat eredménye volt. A 13. század nagy francia uralkodói - Fülöp Ágost (1180-1223), IX. (Szent) Lajos (1226-1270) és III. Fülöp (1270-1285) - elsősorban azért voltak "nagyok", mert felségjogaikat hatalmas hűbéreseik rovására mind nagyobb területekre terjesztették ki. A királyok jogi és katonai eszközöket egyaránt bevetettek, hogy legfőbb hűbéruraságukat (suzeraineté) hathatósan éreztessék és elismertessék vazallusaikkal (akik közé az angol király is tartozott). A nagyurak engedelmességre kényszerítése, valamint az ortodox katolicizmusnak a kathar eretnekek rovására történt kiterjesztése után a francia királyságnak már csak egy számottevő riválisa volt a megnövekedett területű országban: az egyház. Ez ellen kellett fellépnie - akár koholt vádakkal is -, ha szuverenitásának érvényt akart szerezni.
A politikai propaganda szintjén Fülöp a királyi abszolutizmus intézményét a dinasztikus szentségre és a nemzeti egyházra igyekezett alapozni. A "nemzetegyháznak" fokozatosan függetlenednie kellett volna a pápaságtól. Ám a király és polgári származású tisztviselőinek erőszakos fellépése (1296-1303) a pápai szupremácia bajnoka, VIII. Bonifác ellen - akit koholt vádak alapján ki akartak közösíteni az egyházból - nem hozta meg az olyannyira áhított eredményeket.
A francia király a krónikus pénzhiány orvoslására adókat vetett ki, elkobozta a zsidók birtokait és javait - ezzel megkezdődött az első zsidóüldözés Franciaországban -, megsarcolta a lombard kereskedők és bankárok vagyonát. Ezután kerültek sorra a templomosok. A 13. század végén a templomosok voltak Európa legbefolyásosabb bankárai, az angol és a francia államkincstár őrzői. Rendjük felett azonban csak a pápa állt. A templomosok immunitást élveztek az állami adók fizetése alól, ügyeiket kizárólag maguk intézték. Franciaországban ők alkották a leghatalmasabb és legbefolyásosabb államot az államban. Már ez is elegendő lett volna ahhoz, hogy felhívják magukra Szép Fülöp figyelmét. De vagyonuk és pénzügyi manővereik még kívánatosabb célponttá tették őket az örökös pénzhiánnyal küzdő államkassza számára.
1307. október 13-a éjjelén a király rendeletileg letartóztatott minden templomost Franciaország területén. Ekkor száznegyven lovag került börtönbe. Sokan, megszimatolva a vészt, Angliába vagy Spanyolországba menekültek. Fülöp miniszterei - Guillaume Nogaret és Enguerrand de Marigny - nem tétlenkedtek: a szerzetes-lovagokat ugyanazokkal, a korban általános vádakkal illették, mint korábban VIII. Bonifác pápát: hitetlenség, eretnekség, boszorkányság, homoszexualitás. Azt állították, hogy a lovagok megtagadták Krisztust, leköpték a keresztet; egy Baphomet nevű, fekete macska formájú bálványt imádtak; obszcén rítusokat gyakoroltak.
A domonkos inkvizítorok tűzzel-vassal kényszerítették beismerésre a templomosokat. Sokan belehaltak a kínzásba, mások - mit tehettek volna mást - töredelmesen bevallották bűneiket. A királyi igazságszolgáltatás buzgón dolgozott azon, hogy minél több "bizonyítékot" vonultasson fel a templomosok ellen. Látványos kirakatper készült, amely végül is nem úgy került megrendezésre, ahogy azt megálmodói elképzelték. 1309. november 12-én egyetlen templomos sem jelent meg a párizsi bíróság előtt. Feleslegesen halmozták fel az aktákat és a tanúvallomásokat. A vádlók ügye rosszul állt, szinte nevetségessé váltak. Marigny főkancellár ezt nem tűrhette: 1310 májusában ötvennégy templomost égettetett el máglyán, ahogy az az eretnekeknek dukált.
A francia származású és franciabarát V. Kelemen pápa, bár vonakodott teljesíteni a király parancsát, 1312-ben a vienne-i zsinaton feloszlatta a rendet. Az adott körülmények között ez bölcs döntés volt: az egyház nem kiáltotta ki bűnösnek és nem bélyegezte meg a templomosokat. A rend tagjai más rendekhez csatlakozhattak. Vagyonuk a johannitákra szállt; Franciaországban azonban jórészt az állam tette rá a kezét birtokaikra - igaz, azzal a feltétellel, hogy a jövedelmeket a keresztes háború céljaira fogja felhasználni.
De Fülöpnek ez nem volt elég. 1314. március 19-én Párizsban a Templom megmaradt vezetőit - Jacques de Molay nagymestert, Godefroi de Charnay-t, a normann provincia fejét; Hugues de Peraud-t, a francia nagyvizitátort és Godefroi de Gonneville-t, az aquitániai rendház vezetőjét - egy bíborosi testület által életfogytiglani börtönre ítéltette. Az ítélet hallatán De Molay és De Charney a végsőkig felháborodva visszavonták korábbi vallomásukat, mire visszaeső eretnekként ott helyben elégették őket. A nagymester a lángok közt is azt kiáltotta, hogy ártatlan s a király és a pápa rövidesen követni fogja őt a halálba.
Így is történt. A templomosok tragikus története és a mártírhaláluk után köréjük és vagyonuk köré szőtt legendák azonban tovább élnek. Ezek jutnak eszünkbe, ha megállunk az Ile-de-la-Cité egy elhagyott sarkában, nem messze a Notre-Dame-tól, ahol tábla hirdeti: itt szenvedtek máglyahalált az első "koncepciós per" áldozatai.
A 19. század nemzeti történészei, a francia pozitivisták és a német államtörténeti iskola képviselői az első modern államférfinak kiáltották ki Fülöpöt, aki korát megelőzve a reformáció államegyház-gondolatát, sőt az állam és egyház szétválasztását igyekezett megvalósítani. A templomos per fennmaradt dossziéit kiadó és a per történetével foglalkozó historikusok is úgy vélték, hogy bár a rend ellen felhozott vádak hazugok, a templomosok pedig ártatlanok voltak, az állam ügye szent, s Fülöp helyesen tette, hogy azt mindenek fölé helyezte. Ez a felfogás irányította érdekes módon az angol és amerikai történetírást is. Joseph R. Strayer, a princetoni egyetem professzora például épp akkortájt kezdett a 14. század eleji Franciaország államszervezeti reformjaival foglalkozni, amikor az ötvenes években a CIA embere lett; ezek után talán nem véletlen, hogy Fülöp szerepét rendkívül pozitívan értékelte. A történész érdeklődése és egyéni nézetei természetesen nyomot hagynak az általa ábrázolt koron, sőt valószínűleg szerepet játszanak abban is, hogy melyik korszakot választja. Szép Fülöp és kora ideális kutatási terület azon történészek számára, akik maguk is hittel vallják, hogy az állam az egyéni, esendő ember felett álló transzcendens princípium, mely önmegvalósulása során teljes joggal ítélheti el és küldheti halálba az útjában állókat.
Más történeti hagyományok, tragikus történelmi tanulságok örököseiként nem feltétlenül szükséges elfogadnunk a korábbi historikus iskolák látásmódját és véleményét. Magunknak kell eldöntenünk, mit gondolunk és hogyan ítélünk állam és egyén, erkölcs és intézmény, igazság és igazságszolgáltatás bonyolult viszonyáról.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
