A templomos lovagok rejtélye

A Keleti-erdő

Az első templomosok a titokzatos Keleti-erdőben éltek. Az erdőben és az erdő körül a cisztercita majorokat leszámítva az összes épületet a templomosok birtokolták. Az épületek összefüggő láncot alkotnak az erdő körül. Csak az juthatott át rajta aki a templomosokhoz, vagy a cisztercitákhoz tartozott, az ő földjükön át vezetett csak út.

A Keleti-erdőtől nem messze van Payns, Hugues de Payns, annak az Hugues de Champagne-nak grófi székhelye, akinek története szorosan összefonódik a templomos rend alapításával, ő az, aki elhagyta grófi birtokát, hogy csatlakozzon az első lovagokhoz. És itt van Clairvaux, a cisztercita apátság, melynek apátja a templomos rend reguláját megfogalmazó Szent Bernát volt. A regulát a Trayes-i zsinaton fogalmazta meg.

Valójában ezen a vidéken, a Szajna és az Aube közötti területen született az a titokzatos, hatalmas, gőgös templomos rend, amelyről Michelet azt mondta, hogy bukása a nyugati civilizáció legnagyobb kataklizmája.

Felmerül a kérdés, hogy válhatott a clairvauxi apátság börtönné és rabokat senyvesztő tömlöccé? Hogy lehet, hogy az egykori templomosok után néhány rom maradt és a Szent Hubert hídnál található templomkő rajta a templomosok jelmondatával: "Non nobis, domine, non nobis, sed nomini tuo da gloriam." Nem miértünk, Uram, nem miértünk, hanem a Te nevednek dicsőségére.

A várfalak már a XV. Században romokban hevertek; a lovagok kápolnájának nyoma sem maradt. A rombolás tehát szisztematikus és szándékos volt. El akarták tüntetni a nyomokat vagy kerestek valamit? A templomosokhoz kötődő legfontosabb személyek:

Hugues de Payns, a templomosok rendjének hivatalos alapítója és első nagymestere, Payns-ban született feltehetően 1080 körül. A Champagne-család tisztje volt, korántsem a legkisebb rangúak közül való, mert aláírását a trayes-i grófság két fontos iratán is megtalálhatjuk. Az egyiken (1100. Október 21.) Hugo de Painz, a másikon Hugo de Paenciis néven szerepel.

Úgy tudjuk, részt vett az első keresztes háborúban, s ekkor még a blois-i és champagne-i gróf seregében szolgált. Feltehetően személyes ismeretségben állt Godefroy de Bouillonnal, két testvérével és unokatestvérével Baudouin du Bourg-ral, Edessza grófjával, aki II. Balduin néven Jeruzsálem királya lett. S ez nem mellékes, hiszen Hugues de Payns élete végéig élvezte a király támogatását és jóindulatát. 1104-ben vagy 1105-ben Hugues de Champagne kíséretében visszatért Keletre.

Tudjuk, hogy megnősült és született egy fia: Thibaut de Pahans, aki később, 1139-ben a sainte-colomb-de-sens-i cisztercita apátság apátja lesz... Sőt arról is tudunk, hogy e fiú meglehetősen kínos helyzetbe kerül, amiért elzálogosított egy drágakövekkel ékesített koronát és egy aranykeresztet (mely Szent Eligius kezét dicsérte, és az apátság tulajdona volt), hogy csatlakozhasson a második keresztes hadjárathoz.

1118-ban (Vacandard szerint 1119-ben) kilenc "istenfélő" lovag Hugues de Payns vezetésével megjelenik az épp akkoriban trónra került II. Balduin jeruzsálemi király előtt, azzal a kéréssel folyamodva őfelségéhez, hogy biztosítsák a Jaffából Jeruzsálembe vezető zarándokút védelmét.

A király beleegyezik a kérésbe, és palotájának azt a részét engedi át nekik szálláshelyül, melynek helyén valaha Salamon temploma állt. A Szent Sír kanonokjai szintén átadnak egy parcellát a templom helyén lévő birtokukból. Végül aztán a jeruzsálemi pátriárka, az amiens-i Gormond de Piquigny kezébe leteszik a szegénység, szüzesség és engedelmesség hármas fogadalmát... És mivel Salamon egykori templomának helyén laknak, a "Templom lovagjai"-nak nevezik őket.

Így kezdődik a templomosok története - a hivatalos változat szerint - és így folytatódik: mivel nagyon szegények voltak, sok-sok adományban részesültek, meggazdagodtak, és a rend tagjainak száma egyre nőtt. A hivatalos történet egyáltalán nem szól arról, hogy e kilenc lovag között ott volt André de Montbard, Szent Bernát nagybátyja, s arról sem, hogy 1125-ben egy új lovag csatlakozott hozzájuk: Hugó, Champagne grófja.

Hugues de Champagne 1077-ben született III. Thibaut (Blois és Champagne grófja) és Alex de Valois fiaként. Champagne-t 1093-ban kapta hűbérbirtokul. Nem vett részt az első keresztes hadjáratban, de 1104-ben vagy 1105-ben eljutott a Szentföldre, ahonnét 1108-ban tért vissza. Visszatérése után kapcsolatba lépett Stephen Harding cisztercita apáttal. A szent apát ettől az időtől kezdve egész kolostorát a héber szent szövegeknek aprólékos vizsgálatára állította, annak ellenére, hogy rendje inkább kontemplatív, mintsem tudós rend volt. 1114-ben Hugó rövidebb időt ismét a Szentföldön tölt; visszatérésekor, 1115-ben újra kapcsolatba lép Stephean Hardinggal, ezúttal azért, hogy a bar-sur-aube-i erdőben kolostoralapítás céljából a cisztercitáknak adományozzon egy "Vallée de l'absinthe" néven ismert területet. Stephen Harding egy fiatal szerzetest bíz meg az alapítvány vezetésével: Bernard de Fontaine-t, aki tizenkét gondosan kiválasztott szerzetessel a kijelölt helyen létrehozta a clairvaux-i apátságot.

1125-ben Hugues de Champagne feladja családját, lemond grófi birtokáról és követi a kilenc lovagot Salamon templomának helyén álló házukba. Na de nem azért, hogy az utat őrizze társaival! Mind az, amit a gróf tesz azzal a munkával függ össze, amit a kilenc jeruzsálemi lovag valójában végez, vagyis a Grál keresése.

Clairvaux-i Bernát 1090-ben született, Dijontól nem messze, a fontaine-i kastélyban. Apja Tescelin, anyja Aleth de Montbard, a burgundiai hercegi család leszármazottja. Tanulmányait Chatillon-sur-Seine-ben, a Saint-Vorles-templomban végezte. Nagy hatalma volt az emberek felett. Stephen Harding apátsága alatt lépett be Clairvaux-ba a bar-sur-aube-i erdőben, s ettől kezdve magához ragadja a Nyugat irányítását. Keményen megfed királyokat, pápákat, püspököket, hatalmas hűbérurakat - és mindenki engedelmeskedik ennek a törékeny testű, beteges, alázatos és rettenetes szerzetesnek. Pápák, királyok, püspökök és főpapok, Clunytől Saint-Denis-ig térdet hajtva tisztelegnek előtte. Szent Bernát hívta életre a templomos rendet, ő bízott küldetést rá, ő tanította a rend tagjait. E tanítás, e küldetés mindvégig titkos maradt, de mindkettő történelmi tényekben gyökerezett. A kilenc lovag közül legalább kettő nagyon közel állt Szent Bernáthoz. Egyikük Hugues de Payns volt, akit már régóta jól ismert, mint szomszédját és a champagne-i gróf seregének tisztjét; a másik tulajdon nagybátyja, a feltételezhetően szintén cisztercita André de Montbard volt. Valószínű, hogy a küldetést még Eutache de Boulogne champagne-i útja során jelölték ki, s a kis csapat tovább gyarapodott a majdani jeruzsálemi király kíséretét alkotó lovagokkal.

A frigyláda

Nyilvánvaló, hogy Clairvaux-i Bernát nem azért küldte őket a Szentföldre, hogy az utat őrizzék. Ha tényleg ebből állt volna a küldetés elég lett volna, ha támogatják Istenes Szent János ispotályosait. A zarándokút védelmét ígéretükhöz híven biztosították. Az út védelmétől eltekintve szerzetesi és nem lovagi életet élnek.

Később, amikor hivatalosan is elismerik a templomos rendet egyértelműen, kijelölik a Palesztinában állomásozó hadsereg feladatát: a szent helyeket kell őrizniük. 1118 és 1128 között mégsem erről van szó. Ez alatt az idő alatt semmilyen csatában nem vesznek részt semmiféle harcban. Elfoglalják a területet, ahol régen Salamon temploma állt. A titoknak csak egyetlen kulcsa lehet: a kilenc lovag nem csak azért érkezett, hogy a zarándokutat védelmezze, hanem azért is, hogy megtalálja, megőrizze és elvigye a frigyládát és a törvénytáblákat. Tudjuk, hogy voltak, akik tovább adták a törvényeket, hiszen máskülönben az emberiség sohasem haladhatott volna előre. De a törvény őrzői tudták azt is, mennyire veszélyes olyanok kezébe hatalmat adni, akik erre még nem eléggé érettek, így e kulcsok mindig titkosak maradtak, vagyis elérhetetlenek azok számára, akiket megfejtésükre nem készítettek fel.

A Grál pedig mindig a "tudás kelyhét" jelentette. Akkor pedig Szent Bernát küldöttei, akik azért indultak útnak, hogy a törvénytáblákat megtalálják, valójában a Grál keresésére indultak.

A troyes-i zsinat

Clairvaux-i Bernát kifejezetten a rend alapításának céljából hívta össze a troyes-i zsinatot 1128-ban. Bernát a champagne-i gróf beleegyezését és támogatását kérte, ami azt is jelentette, hogy a megalapítandó új rendet a gróf világi védelme alá kívánja helyezni. A templomosok hatalmas adományokban részesülnek, többek közt ők lettek a Keleti-erdő urai. A zsinaton Hugues de Payns bejelenti, hogy szerzetes katonákból álló rendet kíván létrehozni, s e rend magját, a Szentföldet megjárt kilenc lovag jelenti. A zsinat beleegyezését adja, és Bernátot bízza meg a regula megfogalmazásával és Bernát pedig le is diktálja a regulát Michel klerikusnak.

Előírják a fehér viseletet az új lovagok számára. A cisztercita szerzetesek szüzességi, szegénységi, engedelmességi és állhatatossági fogadalmat tesznek. Míg a laikus barátoknak akárcsak a templomosoknak a szüzesség, szegénység, és engedelmesség hármas fogadalmát kell betartaniuk. A cisztercita szerzeteseket borotválják, a templomosok és a laikusok fejét kopaszra nyírják, szakállukat meghagyják, csak próbaidő után tehetnek fogadalmat és mentesülnek a szerzetesek kötelező vallásgyakorlata alól. Szent Bernát regulája tehát azt sugallja, hogy a rendnek világi missziója van; küldetése az, hogy a világban munkálkodjék.

Csak ekkortól kezdve számítanak szerzeteseknek. A regula azonban nem csak a kolostori életrendet szabályozza. Ne feledjük, hogy harci "lovagságot" alapítanak. Bernát valójában az írországi "Vörös Ág" vagy a "Sinn éin" mozgalom keresztény változatát hozza létre. Megfigyelhető Bernát regulájának és az újonnan alapított rendnek a kelta jellege. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a templomos rend troyes-i megalapításával közel egyidőben jelennek meg a világi lovagság első kezdeményei, melyek később megerősödnek, és egyre inkább elterjednek. Később a lovagság közé belépni akarókat beavatásban részesítik, és csak ezután ütik lovaggá. A lovagok fegyvereit kabbalisztikus jegyek díszítik.

Charpentier szerint Bernát azt szerette volna, hogy a templomos rend minden tevékenységhez kapcsolódjon, s egyszerre legyen szervezője, bírája és védelmezője. A meggazdagodás kezdettől fogva a terv része volt, ugyanis a regula kimondja, hogy a rend rendelkezhet földekkel, szabad emberekkel és jobbágyakkal, akik azt megművelik, lehetnek házai és az egyházi jövedelmekből is részesülhet.

Ez a kor minden szerzetesi közösségében így van, de ott az apátok viszonylag szabadon rendelkezhetnek apátságuk vagyonával. A templomosoknál szó sincs erről. Senki nem rendelkezhet a rend javaival a káptalan megkérdezése nélkül. A káptalan - korlátozott mértékben ugyan - rendelkezhet a rend javaival, de csak a rend érdekeinek szolgálatában - semmiféle kiadásra nem kerülhet sor, ha erre a rend valamely tagjának van szüksége. A lovagok a csatában nem kérhetnek negyedrészt, s ha fogságba esnek, nem fizethetnek váltságdíjat. Ezért aztán - néhány kivételtől eltekintve - a fogságba esett templomosokat mindig kivégzik.

Később Bernát megtiltja, hogy a cisztercita apátságok saját területükön kívül házakat, embereket vagy földeket fogadjanak el. Ezt nemigazán tartják be, mégis érezhető, hogy mi volt a clairvaux-i apát szándéka: minden olyan világi feladatot, melyet eddig az apátságok láttak el a templomos rendnek kell átvennie. Mivel a rend gazdag volt a lovagoknak szegényeknek kellett lenniük, de nem is erről van szó hanem arról hogy a rendben senkinek nem lehetett személyes tulajdona.

A kezdet

A troyes-i zsinaton megalapították a templomos rendet. Van regulája és viselete: a lovagok fehér, a katonák fekete ruhát és köpönyeget viselnek. A bal vállukon hordott vörös keresztet csak 1145-ben adományozta a rendnek III. Jenő pápa. Azonnal megkezdődik a toborzás. A templomosok életéről festett kép nem bővelkedik derűs színekben.

"Parancsnokuk egyetlen intésére jönnek vagy mennek; azt a ruhát hordják, amit kapnak, nem keresnek sem más öltözéket, sem más táplálékot... Az öltözködés és a táplálkozás terén óvakodnak a szertelenségtől... Együtt élnek, asszonyok és gyerekek nélkül... Egy fedél alatt laknak úgy, hogy semmit nem tekinthetnek sajátjuknak, még akaratukat sem...() Senki nem alsóbb vagy felsőbb rangú közöttük. A legjobbat, a legnemesebbet tisztelik... Hajukat kopaszra nyírják...Sohasem fésülködnek, ritkán mosakodnak, szakálluk torzonborz, portól bűzlenek..."

Bernát megengedte, hogy a templomosok püspökük beleegyezésével befogadják a kiközösítetteket.

"Vannak köztük gonosztevők, hitetlenek, leányrablók, szentségtörők, gyilkosok, esküszegők, házasságtörők, s így kettős a haszon: az ilyen emberek távozása az ország számára valóságos felszabadulást jelent; a Kelet pedig csak örülhet érkezésüknek mindazért a szolgálatért, amit számára nyújtanak majd."

Nyilvánvaló, hogy Bernát nem szerzeteseket, hanem katonákat akart faragni ezekből az emberekből. Mindenesetre özönlenek a katonák és az adományok. A szerzetesi lovagságot általános tisztelet övezi. S e tiszteletből Istenes Szent János is hasznot húz. Azok, akiket elriaszt a templomos rend szigora, az ispotályosok közt elnézőbb, de kevésbé lovagi légkörre találnak. A két rend húszszor is megmenti a Szentföldet, a templomosok hat nagymestere esik el a harcban. A rend nagyon rövid időn belül gazdag lesz. Keleten a zsákmányolt fegyverek, nyugaton az adományok özöne gyarapítja.

A rend - bár alapvetően egységes - kettős szervezeti felépítést mutat Keleten a rend hadsereg, nyugaton szerzetesi intézmény, melynek tagjai fegyvert viselnek ugyan, de csak védelmi célokra használhatják.

Világosan látszik, hogy minden egy előzetes terv szerint alakul. Kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a templomos rend hivatalos megalapítása előtt is létezett, akarták, megtervezték és előkészítették. És az is világos, hogy Szent Bernát az egyik mestere (ha nem nagymestere) volt.

A templomos rend

A regulából világosan kiderül, hogy a templomos rend átvállalja magára azokat a világi feladatokat, melyeket eddig a kolostorok láttak el. Miközben a templomosok regulája lehetővé tette, hogy a rend földekkel és házakkal rendelkezzen, valamint emberekkel, akik a földet megművelik, Szent Bernát saját rendjének megtiltotta, hogy ezen túl földeket, házakat, embereket fogadjon el. A bencés apátságok fokozatosan át is engedik földterületeiket a templomosoknak s e folyamat csak a templomos rend lerombolásával ér véget.

A világi hatalommal szemben már eddig is az egyházi privilégiumok védték őket, a pápa azonban külön privilégiumokat biztosít számukra a világi papsággal szemben, s ez által gyakorlatilag minden gyámkodástól megszabadítja őket.

A szerzeteseknek át kellett esniük egy beavatási szertartáson, melynek pontos idejét nem határozták meg, hanem a mesterek belátására bízták.

Katonák csak azok lehettek a rendben, akik nemesek volta, jó családból és törvényes házasságból születtek. Nem tettek fogadalmat, de beiktatásukkor ígéretet tettek, hogy engedelmeskedni fognak, lemondanak személyes javaikról, tiszteletben tartják a ház szokásait és szabályait és őrzik a Szentföldet.

A szerzetesek és a világi lovagok öltözéke egyforma volt, aki nem ismerte őket semmilyen különbséget nem látott közöttük. A lovagokon kívül a templomosoknak volt egy másik katonai szervezete is, amely azokból a személyekből állt, akik a rendben szolgáltak ugyan de nem voltak nemesek, akárcsak a lovagok ők is lovon harcoltak és fegyvereik is hasonlóak.

A templomosok regulája a lovagoknak fehér a katonáknak barna köpenyt ír elő. 1141-ben a pápa adományozza nekik a vörös keresztet, melyet a bal vállukon viselnek.

Arról, hogy milyen lehetett ez a kereszt, a mai napig folynak viták, ezért máig nincs egységes álláspont e téren. A templomosok keresztje, mely a nagymesterek fegyverein és a pecséteken látható a kelta keresztre vezethető vissza. Görbe vonalakból épül fel és a portugál nyílt tengeri flotta vitorláin láthatóhoz hasonló. Itt egy újabb bizonyíték a rend kelta jellegét illetően.

A templomosoknak valószínűleg láng alakú keresztjeik is voltak, az ilyen kereszten a szárak végei szétfoszlanak, s olyanok akár a kettéhasadt láng. A tüzet és a rubint összekapcsoló allegória egyértelműen alkímiai jellegű - a templomosok pedig egészen biztosan foglalkoztak alkímiával. Elképzelhető, hogy a kereszteknek a renden belül megkülönböztető szerepük volt.

A rend vezetője a nagymester. Korlátlan hatalommal rendelkezik, botot és vesszőt tartva a kezében ábrázolják. A botot a karddal, a vesszőt az ostorral szokták azonosítani. A botot abakusznak nevezik, négyszögletes peremben végződik, és egy gömb koronázza. E botnak szimbolikus jelentése van: mértéket jelent és Áron élő botját jelképezi. Azt jelenti, hogy a nagymester az építészek mestere. A vessző talán az ostornak felel meg. A beavatott fáraó is abakuszt és ostort tartott a kezében. E jelvények hasonlósága, sőt szinte tökéletes egyezése márcsak azért is különös, mert a templomosok nem ismerték Egyiptomot. A nagymesternek valóban szinte fáraói hatalma van a rend és a templomosok felett, s nem kizárt, hogy e hatalom spirituális természetű. A templomosok néha "Isten képviselőjének" vagy a "pápa első helyettesének" nevezték, s a rendben pápai kiváltságokkal rendelkezett. A nagymester a rend általános apátja, aki zsinati választás során kerül hivatalába. Ő szervezi meg a hadsereget, részt vesz a király haditanácsán, és a harcban vezeti csapatát. Katonai vezetőként tejhatalma van. Szerzetesként azonban köteles betartani a regulát és alá van rendelve a pápának, apátként - tehát hivatalnokként - a káptalannak. Rendelkezhet tehát az emberekkel, a rend vagyona vagy "politikája" fölött azonban nincs hatalma.

A nagymesternek, mint katonai vezetőnek vezérkara is van. Ennek első embere a várnagy, utána következik a tábornagy, aki a fegyverekért és a lovakért felel. Négy lova és egy rendkívül értékes harci ménje van, melyet turcomannak neveztek.

Háznépét két magas rangú lovag, egy káplán, egy három lóval rendelkező klerikus, egy "katona", egy szaracén tolmács és szolgák alkotják. A szolgák közé tartozik egy "turcople" (bennszülött szolga), egy patkolókovács, egy szakács és két istállófiú, akik a turkománt gondozzák.

Nála van a rend lobogója, a Baussant-nak, vagy Bausséantnak nevezett fekete-fehér zászló. A csatában ez olyasféle szerepet játszik, mint a tábornagyi zászló, táborozáskor pedig a nagymester sátra felett lobog. A Bausséant mindenek előtt hadi lobogó, csatában a kapitány helyét jelzi.

A káptalan választja meg a nagymestert.

A Szentföldön élő elöljárókból és a palesztinai komturokból állt a Tanács, s valószínűleg csak tanácsadói joggal rendelkezett. A nagymestert távolléte esetén a legmagasabb rangú elöljáró helyettesítette, felruházva felettese minden méltóságával és kiváltságával.

A Szentföld többi elöljáróját kinevezték. A katonai rendfokozattal rendelkező lovagoknak 3 lovuk volt, köztük egy harci mén és egy istállómesterük, aki önkéntesként vagy fizetségért szolgált. Az önkénteseket szigorúan tilos volt megütni.

Az épületekben a lovagok külön cellákban háltak - egy matracuk, egy párnájuk, egy lepedőjük és egy takarójuk volt. Hadjárat idején sátorban aludtak.

A lovagok után következtek a katonák. Ők is lóháton harcoltak, egy lovat és egy szolgát tarthattak. Hálóteremben aludtak, a lovagokéhoz hasonló fekhelyen. Hadjáratban nem volt sem, sátruk sem üstjük, szabad ég alatt aludtak és egy tálból ettek.

A sereghez tartozott még egy szakács, egy patkolókovács és segédje. A zászlóvivő fogadta fel és irányította az istállómestereket egy hadizászló segítségével. Valamennyien szerzetesek és katonák voltak - 2 lovat és egy fegyverszolgát tarthattak. 

A hadsereghez tartoztak még a "Turcople"-nak nevezett segédcsapatok - jellegzetesen szentföldi seregről van szó, melyet ott helyben toboroztak és többnyire örményekből állt. Vezetőjük a "Turcoplier" közvetlenül a nagymesternek és a tábornagynak volt alárendelve.

A hadsereg

1130-ban, amikor Hugues de Payns visszatér Palesztinába az összetoborzott lovagokkal, és Salamon templomába megy - ez a templomosok központja, ahol a nagymester székel -, a rend Keleten és Nyugaton egyaránt szilárd alapokon áll.

1128-tól 1298-ig (a Szentföld elhagyásáig) 22 nagymester követte egymást.

A harmadik, Éverard des Barres (1147-1149), aki VII. Lajossal érkezett Franciaországba, Clairvaux-ba ment, s a szerzetesi élet teljes szigorát vállalva elküldte lemondását Jeruzsálembe. A hatodik, Philippe de Naplouse, egy év után mondott le. A hetedik, Odon de Saint-Amand (1171-1179) fogságban halt meg, mert nem volt hajlandó váltságdíjat fizetni. A nyolcadik, Arnaud de Torroge (1179-1184) szintén fogságba került, és szabadulása fejében megígérte, nem harcol többé a muzulmánok ellen; lemondott és Nagy Preceptor vált belőle. A tizenötödik, Pierre de Montaigu (1219-1233) lemondott vagy lemondatták. Öten csatában estek el: Bernard de Tramelay (1149-1153), Gérard de Riderfort (1188-1191), Armand de Périgord (1233-1247), Guillaume de Sonnac (1247-1251) és Guillaume de Beaujeu (1273-1291). A huszonkettedik, Jacques de Molay Szép Fülöp és Guillaume de Paris máglyáján végezte.

Az ispotályosok és a templomosok feladata volt a frank seregek felderítése és bekerítése. Felosztották egymás között az előőrs és a hátvéd szerepét. A két rend hősiesen versengett egymással, időnként voltak komolyabb összetűzések. Minden nézeteltérés ellenére a két rend segítette egymást még a harcokban is. A templomosok egyik harci előírása kimondja, hogy a társaitól elszakadt lovagnak az ispotályosok hadi zászlajához kell csatlakoznia. Katonai szempontból jelentéktelen a különbség a két rend között, legfeljebb az, hogy az ispotályosok fehér keresztet és vörös köpenyt, a templomosok pedig fehér köpenyt és vörös keresztet viselnek. Az ispotályosoknak saját flottájuk és haditengerészetük volt. Erődjeik egészen kiválóak voltak. Lovagságuk - bár regulájuk nem volt annyira szigorú, mint a templomosoké - rendkívül jelentős szerepet játszott.

A nyugat

A lovagok első küldetésüknek eleget tettek: elhozták a törvénytáblákat, s Keleten így nem maradt más, mint a Szentföld "védelme". A templomos rend kiváltságait és vagyonát elsősorban katonai tevékenységének köszönhette. E kiváltságok előnyeit pedig csak Nyugaton élvezhették, ahogy vagyonukat is szinte kizárólag nyugati javak alkották. A kiváltságok, melyeket különböző pápák adományoztak a templomosoknak a korabeli viszonyok között egészen kivételes helyzetet biztosítottak a számukra.

Először is az egyházhoz tartoztak s így mentesültek a földesúri vagy királyi törvényhozás alól, az adókat is beleértve, és mint szerzetesek saját területeiken menedékjoggal rendelkeztek.

Mentesültek továbbá az egyházi törvényhozás kötelessége alól is mivel kizárólag a pápa hatalmának voltak alárendelve. Következésképpen semmilyen adót vagy tizedet nem fizettek. Egy pápai bulla a templomosok káplánjait a püspökök kegyelmi jogával ruházza fel. A templomosok birtokai minden üldözött számára menedéket jelenthettek. Az adományok között pedig nemritkán teljes falvak szerepeltek, földesúri joggal, vagyis az alsó és felső igazságszolgáltatás jogával.

A templomosoknak keresztes váraik vannak, melyeknek a legtöbb része major. A keresztes vár általában egy négyszögletes alapon épült falból áll, melynek négy saroktornyához további épületek csatlakoznak, innen az erődítményjelleg. A tornyok azonban inkább csak a falaknak szolgálnak támasztékul, védelmi funkciójuk jelentéktelen. Ez a bekerített négyszög alkotja a várnégyszöget, melynek három oldalát rendszerint vizesárok veszi körül, a negyedik természetes vagy mesterséges tóra néz. Mivel a regula szigorúan korlátozza a húsfogyasztást a tó nemcsak védelmi célokat szolgál, hanem az itató és a halastó szerepét is betölti, talán a hal az alapélelmet jelentette.

A várnégyszögben található a "nagy ház", azaz a kolostor épülete, a lovagok és a komtur lakhelye. Emeletes épület, falait rendszerint támasztornyok erősítik. Ebben az épületben található vagy innen nyílik a lovagok kápolnája, egy üres négyzet vagy téglalap alakú terem, ami nem tévesztendő össze a keresztes vár mindenki számára nyitva álló kápolnájával.

Ugyanebben a várnégyszögben kap helyet a többi épület: a major, a "fogadó" és a kézművesek műhelye. A "kolostor" részt, vagyis a "nagy házat" általában fal választja el a többi épülettől, melynek alapjai a legtöbb keresztes vár esetében máig fennmaradtak. A major épületeiben él a háznép, földművesek, inasok, pásztorok stb., akik a gazdasági munkákat végzik. Családostul élnek ott a kolostorba azonban nem léphetnek be; e tilalom fokozatosan érvényes az asszonyokra, ami érthető, hiszen végső soron szerzetesek lakhelyéről van szó.

A vendégfogadó az utazókat szállásolja el, a zarándokutak mentén a zarándokokat. Az utazók védelme a templomosok egyik állandó feladatát jelenti. A falakon kívül sokszor menhely vagy leprakórház áll. A keresztes várak kápolnái a "Miasszonyunk" nevet viselik.

Minden egyes keresztes várhoz tartoznak majorok, bár területenként más és más rendszer szerint gazdálkodtak rajtuk. A majorokon kívül a komturok másféle javak - köztük az ingatlan vagyon  - hasznosításával is foglalkoznak.

Több keresztes vár együtt képzett egy "baylie"-t, melyekben a területi káptalanokat tartják. Itt veszik fel az új tagokat. Némelyikben beavatási szertartásokat végeznek; az új tagok itt teszik le fogadalmukat. E gyűléseket éjjelenként tartották, és csak néhány lovag vehetett részt rajtuk. A per során ezért fogják boszorkánysággal vádolni őket.

A baylie-k a tartományi házak irányítása alatt állnak. A tartományi házzal együtt alkotják a tartományt.

Kilenc tartomány van: három önálló és hat páros: Portugália, Aragónia, Mallorca, Kasztília és Leóna, Franciaország és Auvergne, Anglia és Írország, Németország és Magyarország, Alsó- és Felső-Itália, Apúlia és Szicília.

Portugália külön egységet jelent. Területén kizárólag portugál lovagok és katonák tartózkodnak, Portugália mestere pedig a ciszterciták kezébe teszi le esküjét. A templomosoknak négy központi házuk van Portugáliában.

Aragóniában, mint ahogy az egész mediterrán partvidéken, a templomos épületek hadi készültségben álló katonai erődök.

Mallorcán csak egyetlen hatalmas keresztes vár épült. A mediterrán partvidéken valószínűleg ez jelentette a templomosok flottájának irányító központját.

Kasztília és Leóna együttesét 24 körzet alkotja - az ide tartozó erődök és keresztes várak a santiago-de-compostellai zarándokút vonalán sorakoznak.

Ha a bayliek-et és a keresztes várakat földrajzi elhelyezkedésük szempontjából szemügyre vesszük jól megfigyelhető, hogy mindegyiknek meg van a maga tükörképe, amellyel szorosan össze van kötve.

A templomos utak

A keresztes várban az utazó bármikor megpihenhetett. Mivel az egyházhoz tartozott, menedékhelyet is jelentett, kolostora pedig vendégfogadót. Ebben a korban a vendégfogadás kötelezettségét szigorú előírások szabályozták. Így volt ez a templomosoknál is azzal a különbséggel, hogy ha az utas elhagyta az északára menedéket nyújtó kolostort, vállalnia kellett az út minden veszélyét. Ezek közül az egyik legveszélyesebb a földesúri vagy törvényen kívüliekből összeverődött rablóbandák támadása volt. Az utak összekötik a keresztes várakat. Világosan látszik, hogy nem a váraknak volt szükségük az útra, hanem a várakat szándékosan az utak mellé építették. Szorosan ragaszkodtak ezekhez az utakhoz.

A mocsarak, erdők, vadállatok s főleg a paraszti vagy nemesi rablóbandák miatt a középkorba óriási gondot jelentett a közlekedés, a személy és teherszállítás egyaránt. Aki útra kelt az életét vagy legalábbis a magával vitt vagyontárgyakat kockáztatta. Csak az élvezhetett bizonyos fokú védelmet, aki valamiféle hatalomhoz tartozott. A templomosok házai általában elég közel vannak egymáshoz, s így az utazókat végig fegyveresek kísérik, és szükség esetén megvédik őket. Néhány keresztes várat egyértelműen azért építettek, hogy az utak védelmét biztosítsák. Az ilyen keresztes várak többnyire gázlók vagy hidak közelében, vagy az utat megszakító folyó két partján helyezkednek el.

A zarándokmeneteket felfegyverzett lovagok kísérték, e szolgálatuk a kereskedő konvojokra is kiterjedt. A templomosok, akik elleneztek bármiféle vámot és korlátozást, gyakran megtalálták a módját, hogy a konvojokat mellékutakra terelve elkerüljék a fizetést. A templomosok vállalták a raktáros szerepét, és ők szervezték meg a piacokat, ami rendkívül fontos, mert a kereskedők áruikat csak itt tudták eladni.

A templomos rend gazdagsága

A templomosok munkái közül a leg figyelemre méltóbb a bankrendszer kiépítése volt. A bankrendszer kiépítése a kereskedelem fejlesztését szolgálta. A templomosok az utak kiépítésével s az utak mentén a pihenőhelyek, vendégfogadók, raktárak felállításával a biztonságos árucseréhez szükséges feltételeket akarták megteremteni.

Ebben a korban a váltópénz fémből készült, a fém pedig nehéz, nagyobb pénzösszeg szállításához többnyire igavonó állatokra volt szükség. Az utak egyébként sem voltak biztonságosak a rablóbandák állandó támadásai miatt.

A templomosok a kockázat csökkentése érdekében birtokaik egész területén bevezették a váltólevél rendszerét. Arról van szó, hogy a megbízó a "fémet" letétbe helyezte valamelyik keresztes vár raktárában. A keresztes vár könyvelője e letét ellenében kiállított egy váltólevelet, amely egy másik keresztes várban volt érvényesíthető. Itt a megbízó a papír bemutatásával a tetszése szerint választott pénznemben megkapta a letétbe helyezett fém ellenértékét.

A váltók tökéletes biztonságot jelentettek ugyanis csak azok a könyvelők tudták hitelesíteni őket, akik ismerték a megfejtésükhöz szükséges titkos jeleket. Nem tudjuk, hogy miféle titkosírást használhattak a váltók elkészítéséhez.

A templomosok bankja olyan megbízhatóan működött, hogy egy idő múlva, akinek volt valamilyen vagyona az a templomosok felügyeletére bízta azt. Több püspökség is náluk helyezte el a vagyonát. Franciaország királya a rend párizsi szerzetes házában tartotta kincstárát, s könyvelője a templomosok könyvelője volt.

Mivel a rend könyvelői kiválóan értettek az adók kezeléséhez, a király nemegyszer a rendet bízta meg a királyi adók behajtásával.

Kölcsönzéssel is foglalkoztak, mivel bőségesen volt pénzük. Hatalmas összegeket adtak kölcsön Szép Fülöpnek, aki másként nem tudta volna lánya hozományát előteremteni. Gyakran adtak kölcsönt a püspököknek is, akik valószínűleg ebből a pénzből fedezték az építkezéseket. Szívesen adtak kölcsön magánszemélyeknek is, de még zálogkölcsönnel is foglalkoztak.

A templomosok kezén akkora összegek futottak át, hogy akár meg is béníthatták volna a gazdaságot. A kultúra, a kereskedelem, a kézművesipar, az építészet csak akkor "működik" ha van pénzforgalom. A templomosok akár azt is megtehették volna, hogy felhalmozzák váraikban a pénzt, ennek következtében a forgalomban lévő pénz mennyisége igen csak csökkent volna, következésképpen a gazdaság összeomlott volna. De ez nem következettbe.

A templomosok a rendelkezésükre álló összegeket mindig birtokvásárlásra fordították. Ez a területnövekedés rövid időn belül olyan méreteket öltött, hogy Szép Fülöp - alig valamivel a rend letartóztatása előtt - dekrétummal próbálta megakadályozni a további vásárlásokat, de a dekrétumot nem sokkal a kibocsátása után vissza kellett vonnia.

Érthető, hogy Szép Fülöp, akinek - mint a kormányoknak általában - sohasem volt pénze, ezért a templomosok vagyonára fente a fogát.

Világi hatalmat csak két módon: erővel vagy pénzzel lehet fenntartani. A nemesség ereje pedig a templomosokhoz áramlott, akik a világ akkori legütőképesebb hadseregével rendelkeztek. A nemesség hozzájuk csatlakozott, a vagyon is az ő kincstáraikban halmozódott fel.

Regulájuk előírja, hogy alamizsnával kell segíteni azokon, akik ennivalójukat sem tudják megfizetni, ezért minden szerzetes házban hetente háromszor osztottak alamizsnát. Ezen kívül pedig két templomosnak mindig meg kellet hagynia annyi ételt, hogy a maradékból egy nincstelen is jóllakhasson.

Tudomásunk szerint ezeket az előírásokat mindig szorosan betartották.

A templomosok, ha tehették, felszabadították jobbágyaikat, akik így szabad bérlők lettek a földeken. Ezt persze nem mindig tehették meg, jobbágyaiknak viszont olyan jól ment a soruk, hogy a "polgárok" számára nem jelentett lecsúszást, ha leányuk jobbágyfiúval házasodott össze.

A katedrális

A templomos rend belső felépítése egy piramissal ábrázolható. Viszont az emberhez méltó lét szellemi ébredése - az ember sajátja. Erre példa az ember összhangja a természettel; pl. Ima, ének, tánc. Ez az út természetesen csak a "szerzetesek" számára járható.

Ez az a mágia, amit a kézműves fiú az apjától, az inas a mesterétől vesz át. A bencés szerzetesek nagyon fontosnak tartották ezt. (A munka hasonlítása az imádsághoz.) Az emberi munka eredménye idézheti elő az ember "szellemi ébredését". (pl. Építészet, zene, színek, formák)

Egyes elméletek szerint a vallások mindig hasonulnak ahhoz a valláshoz, amit felváltanak.

Az épületek elkészítésekor ki akarták használni a választott terület adottságait. Mint pl. Salamon templománál. Új eszközük a gótika volt. A romantika és a gótika közti különbség nem magyarázható "átmenettel", a boltozatok különbségéből adódóan. A gótika más rendszer. A gótikus templom "közös otthont" jelentett, ahol még táncoltak is. Példa erre a chartres-i katedrális misztériuma című könyv.

Közkeletű nézet szerint a gótikát a cisztercita rend teremtette meg. A szükséges pénzt a templomos rend adta, mivel a nép szegény volt. A legfontosabb templomok nekik köszönhetően épültek fel. E mesterek hívő emberek voltak.

A templomos lovagok hármas küldetése áll ebben: Megtalálni Mózes frigyládáját, fellendíteni a civilizáció fejlődését, felépíteni a templomokat.

A letartóztatás

1307. szeptember 14-én IV. Fülöp elrendelte, hogy tartóztassák le a királyság összes templomosát. A templomosok egyre növekvő hatalma súlyosan fenyegette a fennálló érdekviszonyokat. A templomos rend felszámolásához vezető okok, amelyek a történelmi forrásokból kiszűrhetők, határtalan aljasságról árulkodnak.

Kezdetben II. Frigyes császár próbálta uralma alá hajtani a templomosokat, amikor kudarcot vallott, megfosztotta a rendet a javaitól, majd rágalommal illette őket.

III. Ince pápa is próbálkozott ezzel, de ő sem járt sikerrel, így nem próbálkozott tovább.

Grouvelle szerint Szent Domonkos rendje is szerette volna felhasználni a rendet. Mivel a templomosok felett sehogy sem tudtak hatalmat szerezni 1209-ben "víg barátok" vagy Gaudens néven új lovagrendet szerveztek dominikánus irányítással. Részt vettek a templomosok perében és jócskán részesedtek a rend javaiból.

Szép Fülöp is a hatalmába szerette volna keríteni a rendet. Először csellel majd erőszakkal próbálkozott, amivel végül el is érte, amit akart. Megpróbálta a fiát felvetetni a templomosok hadseregébe, bízva abban, hogy előbb-utóbb nagymester lesz belőle. Ezt a kérését Jacques de Molay visszautasította.

Másodszorra Szép Fülöp azt kérte a pápától, hogy vonja össze az ispotályosokat és a templomosokat és rendelje őket egyik fia parancsnoksága alá. Ez sem sikerült.

Végül rágalomhadjáratot indított a templomosok ellen és "tanúkat" keresett eretnekségük és erkölcstelenségük bizonyítására. Ezek a tanúk többnyire a rendből kizárt szerzetesek voltak.

A templomosokat kínvallatással akarta rávenni, hogy az ellenük felhozott vádakat beismerjék. Azt kellett bevallaniuk, "milyen fogadalmakat és ígéreteket tettek, amikor beléptek a rendbe; hogy megtagadták Urunkat, Jézus Krisztust, és leköpték a keresztet; hogy szemérmetlen csókokat adtak és kaptak; hogy szodómiára buzdították a szerzeteseket, és bálványokat imádtak". Akik bevallottak mindent azokat fogságban tartották, a többieket kivégezték.

A per kulcsfigurája Guillaume de Paris domonkos szerzetes. Az első vádiratok 1305-ben készültek, ezekez II. Jaime aragóniai királyhoz juttatták el, de az ügynek nem lett folytatása.

Nogaret-et kiközösítik az egyházból, Guillaume de Paris bármikor eretnekpert indíthat ellene, így inkább az ő megbízására tanúkat keres. Szeptember 23-án főpecsétőrré nevezik ki és felmentik a kiközösítés büntetése alól.

Szép Fülöpnek a templomosok vagyona kell, az inkvizíciónak pedig maga a rend.

A templomosok pere is rágalommal és árulással kezdődött, mint az inkvizíció összes többi pere általában. A rágalom volt az egyetlen fegyver, ami ellen a templomosok nem tudtak védekezni. Mivel a templomosokat általános tisztelet övezi, be kellett bizonyítani, hogy méltatlanok erre a tiszteletre.

Az első vádak a katonákat érték, miszerint elárulták a kereszténységet, mert szövetkeztek a muzulmánokkal, ezért miattuk veszett el a Szentföld. Nyugaton nem is tudják, hogy kik azok a muzulmánok, de abban biztosak, hogy ördögi teremtményekről van szó. Tehát a templomosok az ördöggel cimborálnak és nap, mint nap megtagadják Jézus Krisztust. Boszorkányok, bálványokat imádnak és tőlük kapják a hatalmukat. A templomosok maradék tekintélyét is aláássák azzal, hogy elterjesztik róluk, hogy szodomiták, ami a nép körében egyenlő volt a becstelenséggel. A vándorok és az inkvizíció szokásos futárai a domonkos barátok elterjesztették e rágalmakat.

A templomosokat tehát letartóztatták. A letartóztatás híre nem érhette váratlanul a rendet, mégsem tanúsítottak ellenállást, bár biztosan ők győztek volna, ha harcra került volna sor.

Nem tanúsítottak ellenállást, mert a regula megtiltja, hogy keresztények ellen fogjanak fegyvert. Védekezni is csak akkor védekezhettek, ha már háromszor támadtak rájuk. Egyedül a nagymester adhatott volna parancsot a harcra, de mivel nem kaptak utasítást, egyszerűen engedelmeskedtek a regulának.

Börtönbe vetették, kihallgatták, megkínozták őket, így hát vallottak. Akik nem tettek beismerő vallomást, azokat nyomban kivégezték. A jegyzőkönyvbe pedig azt írták, amit a vádlottaktól hallani akartak.

Minden hamis, a vádak, a jegyzőkönyvek, a vádiratok, minden, amit a templomosok ellen felhasználtak.

Az újabb kihallgatások kínzások nélkül történtek. Sokan visszavonták korábbi vallomásukat, így viszont visszaesőknek számítottak, akiket máglyára lehetett küldeni. Valójában senkinek nem volt esélye a megmenekülésre.

1312-ben, Bécsben általános zsinatot hívtak össze, hogy a templomosok ügyében ítéletet hozzanak. V. Kelemen azonban a zsinatot megkerülve pápai bullában feloszlatta a templomos rendet. A döntés értelmében a rend vagyona a jeruzsálemi Istenes Szent János rendjére szállt.

Sem az egyházban, sem a világiak között nem akadt senki, aki a templomosok védelmére kelt volna, leszámítva, hogy néhány területi zsinat Németországban és Itáliában egyszerűen felmentette őket. Portugáliában a király kifejezetten az ő számukra alapította meg a "Krisztus lovagjai" rendet. A templomosok belépésükkor ide vitték át minden vagyonukat, jelvényként pedig megőrizték a templomos keresztet.

1314. március 18-án Jacques de Molay nagymestert, aki nyilvánosan visszavonta korábbi vallomását, az Ile de la Cité csúcsán máglyára vetették, mint eretneket és visszaeső bűnöst.

Néhány évvel később a százéves háború feldúlta egész Franciaországot. Bajor Izabella Troyes-ban a Kapeting-dinasztia nevében lemondott a francia trónról a Plantagenet-ház javára. Gyors hanyatlás indul meg, a reneszánsz megpróbál visszatérni eredeti forrásaihoz, de mindenütt az egyház állja útját. A civilizáció letért eddigi útjáról és más irányba haladt tovább.