|
Keresztrefeszítés
Kalypszo 2006.12.09. 22:24
Keresztrefeszítés
A keresztrefeszítés módszerei
A keresztrefeszítést valószínűleg a perzsák kezdték alkalmazni. Nagy Sándor vezette be Egyiptomban és Karthágóban, és úgy tűnik, az utóbbiaktól tanulták el a rómaiak. Bár nem a rómaiak találták fel a keresztrefeszítést, ők tökéletesítették mint a kínzás és halálbüntetés formáját, mely lassú, a legnagyobb fájdalommal és szenvedéssel járó halált volt hivatva előidézni. A kivégzés egyik legcsúfosabb, legkegyetlenebb módja volt, melyet rendszerint csak rabszolgák, idegenek, forradalmárok és a legaljasabb bűnözők számára tartottak fönn. A római törvény rendszerint védte polgárait a kereszthaláltól, kivéve a katonaszökevényeket.
Kezdeti formájában Perzsiában az áldozatot vagy egy fára, vagy egy függőleges póznára kötözték, ill. szögezték, abból a meggondolásból, hogy a bűnös áldozat lába ne érintse a szent földet. Csak később használtak igazi keresztet, ami egy függőleges cölöpből (stipes) és egy vízszintes keresztrúdból (patibulum) állt, és több változata is volt. Bár a régészeti és történelmi bizonyítékok erősen arra utalnak, hogy Jézus idejében Palesztinában a rómaiak többnyire az alacsony T-alakú keresztet használták, a keresztre feszítés gyakorlata gyakran változott az adott földrajzi területen belül is az ítéletvégrehajtók elképzeléseitől függően, és latin keresztet vagy más félét is használhattak.
Szokás szerint az elítélt maga vitte keresztjét a cölöptől, ahol megkorbácsolták a város falain kívülre, a keresztrefeszítés helyére. Rendszerint mezítelen volt, hacsak a helyi szokások ezt nem tiltották. Mivel az egész kereszt súlya feltehetően jócskán meghaladta a 300 fontot (136 kg), az áldozat csak a keresztrudat vitte.
A 75-125 fontnyi (34-57 kg) keresztrudat keresztben a nyakszirtjére helyezték, amit aztán vállaival egyensúlyozott. A megfeszítés helyszínére tartó menet élén egy százados vezette római katonai csapat ment. Az egyik katona egy táblát (titulus) vitt, amin az elítélt neve és bűnei voltak feltüntetve. A titulust aztán a kereszt tetejére függesztették. A római őrség nem hagyta ott az áldozatot, amíg meg nem győződött annak haláláról.
A város falain kívül állandó helyen egy súlyos facölöpöt ástak függőlegesen a földbe, amelyre 1 patibulumot rögzítették. Ezt a műveletet - T-kereszt esetében - eresztékek és csapok segítségével végezték, kötél-erősítéssel, vagy anélkül. Hogy a haldoklás folyamatát meghosszabbítsák, gyakran egy fahasábot vagy deszkadarabot rögzítettek a cölöpre félmagasságban, ami durva ülésül (sedile vagy sedulum) szolgált. Csak nagyon ritkán és valószínűleg Krisztus kora után alkalmaztak egy további hasábot (suppedaneum) a lábak helyzetének rögzítésére.
A kivégzés helyén a törvény előírásai szerint az áldozat borból és mirrhából kevert keserű folyadékot kapott enyhe fájdalomcsillapítóként. A bűnöst ezután hanyatt a földre dobták, a patibulum hosszában kiterjesztett karokkal. Ezután a kezeket vagy odaötözték, vagy odaszögezték a keresztfához, bár úgy tűnik, a rómaiak inkább a szöget alkalmazták. Egy megfeszített test maradványai, amit Jeruzsálem közelében egy Krisztus idejéből származó csonthalomban találtak, azt mutatják, hogy a szögek kb. 1318 cm hosszú, fokozatosan vékonyodó vastüskék voltak, 1 cm-es átmérővel. Továbbá a csontmaradványok, valamint a torinói lepel tanúsága szerint a szögeket általában inkább a csuklón keresztül verték a keresztrúdba, mint a tenyéren át.
Miután mindkét kart a keresztrúdhoz rögzítették, a patibulumot az áldozattal együtt a cölöpre emelték Alacsony kereszt esetében ezt viszonylag könnyen el tudta végezni négy katona. Magas kereszthez azonban favillákat vagy létrákat kellett használniuk.
A következő lépés a lábak kereszthez rögzítése volt, kötéllel vagy szeggel. A csontmaradványok, illetve a torinói lepel szerint a szögelés volt az elterjedt római gyakorlat. Bár a lábakat a cölöp oldalához vagy a lábtartóhoz (suppedaneum) szögelhették volna, rendszerint közvetlenül a cölöp elülső oldalához szegezték. Ahhoz, hogy ezt elvégezzék, a lábakat térdben meghajlították, és a felhúzott lábakat kissé oldalra fordították.
Mikor a szögelést befejezték, a titulust szöggel vagy spárgával a keresztre erősítették, közvetlenül az áldozat feje fölé. A katonák és a civil tömeg gyakran kigúnyolták az elítéltet, és a katonák rendszerint elosztották egymás között a ruháit. A haldoklás hossza általában 3-4 órától 3-4 napig terjedhetett, és nyilvánvalóan fordított arányban volt a korbácsolás keménységével. Ha a korbácsolás viszonylag enyhe volt, a római katonák siettetni tudták a halált a lábak térd alatti eltörésével (crurifragium vagy skelokopia).
Nem volt ritka, hogy rovarok szálltak, majd másztak be a haldokló és tehetetlen áldozat nyitott sebeibe, szemeibe, füleibe, orrüregébe, és ragadozó madarak szakították a testet ezeken a pontokon. SBt, szokás volt a holttesteket a kereszten hagyni a ragadozó állatok zsákmányául. A római jog szerint azonban az elitélt hozzátartozói levehették a testet, hogy eltemessék, miután engedélyt kaptak rá a római bírótól.
Mivel senki sem élhette túl a keresztre feszítést, a család nem vehette át a testet, míg a katonák meg nem győződtek az áldozat haláláról. Ez szokás szerint úgy történt, hogy a római őrség egyik tagja karddal vagy dárdával az áldozat oldalába szúrt. Ez a hagyomány szerint a mellkas jobb oldalán át a szívig hatoló szúrt seb volt - halálos döfés, melyre valószínűleg a legtöbb római katonát megtanították. A torinói lepel is ilyen jellegű sebre utal. Továbbá a szabványos gyalogsági dárda, ami 1,5-1,8 m hosszú volt, könnyen elérhette a szokásos alacsony kereszten megfeszített ember mellkasát.
A keresztre feszítés orvosi szempontból
A keresztrefeszítés ókori módszerei és az anatómia ismeretében módunk van arra, hogy képet alkossunk e lassú kivégzési mód orvosi vonatkozásairól. Nyilvánvaló, hogy minden sebbel heves fájdalmat, agóniát akartak okozni, és a halál oka is több tényezőre vezethető vissza.
A keresztrefeszítést megelőző korbácsolás az elítélt meggyengítésére szolgált. Álló testhelyzet okozta alacsony vérnyomás, sőt keringési sokk lehetett a következménye jelentős vérveszteség esetén. Amikor az áldozatot a kezek átszögelésére készülve háttal a földre dobták, a korbács ejtette sebek minden valószínűség szerint újra felszakadtak és porral szennyeződtek. Ráadásul a korbács szakította fájó sebek minden lélegzetvételnél a durva facölöphöz dörzsölődtek. Ennek következtében a vérveszteség a. hát sebein keresztül valószínűleg tovább nőtt a keresztre feszítés kínjai közben.
A kitárt, de nem egészen kinyújtott kezek csuklóit a patibulumhoz szögezték. Bizonyított, hogy a csukló csontjai és szalagjai elég erősek a rajtuk függő emberi test súlyának megtartására, a tenyér viszont nem. A vasszegeket tehát valószínűleg az orsócsont és a kéztőcsontok, vagy a kéztőcsontok két sora között verték át, vagy közvetlenül az erős, szalagszerű hajlítóizom függesztő szalagja és a különböző kéztőcsontok között húzódó szalagokon keresztül. Bár a szög a csukló több pontján is áthaladhat a csontok között anélkül, hogy törést okozna, a nagyon fájdalmas csonthártyasérülés valószínűsége nagynak tűnik. Továbbá az átvert szög szétzúzza a meglehetősen nagy, középső érző-mozgató ideget (4. Az ideget érő inger kínzó nyilallást, égfa fájdalmat kelt mindkét karban. Bár a közbülső ideg átvágása a kéz részleges bénulását eredményezi, a sok szalag vasszöggel történt átszúrása és összehúzódása karomszerű markolást okozhat.
A legáltalánosabban elterjedt módszer szerint a lábakat a cölöp külső oldalára szögezték egy vasszöggel, melyet a második és harmadik lábközépcsont között, közvetlenül a lábtőcsontokhoz való csatlakozásnál vezettek át. Valószínű, hogy a szögek a mély szárkapoccsonti ideg, és a középső és oldalsó talpi idegek ágait megsértették. Bár a korbácsolás jelentős vérveszteséggel járt, maga a keresztrefeszítés viszonylag vértelen eljárás volt, mivel egyetlen nagyobb ütőér sem halad át a keresztrefeszítés közben megsértett anatómiai pontokon, kivéve talán a mély talpi ívet.
A keresztrefeszítés fő hatása - a kínzó fájdalmon túl - a normális légzés, különösen a kilégzés zavart volt. A test súlya a vállakon és a kinyújtott karokon függve egy idő után a belégzés állapotában merevítette meg a bordaközi izmokat, és ezzel akadályozta a passzív kilégzést. Ennek következtében a kilégzés elsődlegesen a rekeszizomra maradt, és felszínessé vált. A légzésnek ez a formája nem volt kielégítő, így hamarosan a vér fokozott CO2 tartalmához vezetett. Az emiatt, valamint a fáradtság következtében kezdődő izomgörcsök, tetanuszos összehízódások még tovább nehezítik a légzést.
A megfelelő kilégzéshez a testet a lábakra nehezedve, a könyök megfeszítésével, a vállak előregörbítésével meg kellett emelni. Ez a művelet azonban a test teljes súlyát a lábfejcsontokra helyezte, hasító fájdalmat okozva ezzel. Ezen túlmenően a könyök megfeszítése a csuklók szögek körüli elfordulásával járt és égő fájdalmat okozott a sérült közbülső idegek mentén. A test megemelése pedig a megkorbácsolt hátat a durva facölöphöz dörzsölte. A kinyújtott, felemelt karok izomgörcse és zsibbadása csak növelte a kínokat. Ennek eredményeképpen minden kilégzési kísérlet egyre gyötrőbbé és fárasztóbbá vált, és esetleg fulladáshoz vezetett.
Keresztrefeszítés esetében a halál tulajdonképpeni oka több tényezőből állt, és ha esetenként változott is valamelyest, a két legkiemelkedőbb ok valószínűleg keringési sokk és a kilégzésben beállt fulladás volt. A halált előidéző járulékos tényezők lehettek: vérveszteség, stressz okozta ritmuszavarok, vértolulásos szívelégtelenség, melyet a szívburki- és talán mellhártyaömleny gyors felhalmozódása okozott. A lábak térd alatti megtörése, ha végrehajtották, perceken belül fulladásos halálhoz vezetett. A kereszthalál minden tekintetben gyötrelmes volt.
Miután reggel 9 óra körül megkorbácsolták és kigúnyolták, a római katonák Jézust újra saját ruháiba öltöztették és a két tolvajjal együtt a keresztre feszítés helyére vezették Jézus szemmel láthatóan annyira meggyengült a kemény korbácsolás következtében, hogy képtelen volt a patibulumot a praetoriumtól a kb. 650 m-re levő Golgotára cipelni. Cirénei Simont szólították fel, hogy vigye Jézus keresztjét, és a menet megindult a Golgota felé, amit a keresztrefeszítések céljára alakítónak ki.
Itt - kivéve egy vászon ágyékkötőt - újra levetkőztették jézust, miközben valószínűleg újra felszakították a korbács ejtette sebeket. Ezután mirrhával kevert borral kínálták, de miután megkóstolta, visszautasította az italt. Végül Jézust és a két tolvajt megfeszítették. Bár az Írás a kézen átvert szögekről beszél, nincs ellentmondásban a régészeti leletek csuklósebeivel, mivel a régiek a csuklót a kézfej részének tekintették. A táblát Jézus feje fölé erősítették. Nem világos előttünk, hogy Jézust görög vagy latin keresztre feszítették-e. A régészeti leletek az előbbit, a korai századok hagyománya az utóbbit valószínűsíti. Az a tény, hogy Jézust később egy izsópszárra tett szivacsból kínálták borecettel (a növény szára kb. 50 cm hosszú), azt az elképzelést támasztja alá, hogy Jézust az alacsonyabb keresztrefeszítették.
A katonák és a polgári tömeg gúnyolta Jézust a keresztre feszítés megpróbáltatásai közepett, a katonák pedig sorsot vetettek a ruháira. Krisztus hétszer szólalt meg a kereszten. Mivel kilégzés közben beszélünk, ezek a rövid, tömör megszólalások különösen nehezek és fájdalmasak voltak számára. Kb. du. 3 órakor jézus "nagy fennszóval kiáltott" és lehajtva fejét meghalt. A római katonák és a nézelődők látták a halála pillanatát.
Mivel már közel volt a szombat kezdete, és a zsidók nem akarták, hogy a testek naplemente után a kereszten maradjanak, arra kérték Pilátust, hogy rendelje el a keresztre feszítettek lábának megtörését, ami sietteti halálukat. A katonák megtörték a két tolvaj lábait, de mikor Jézushoz mentek és látták, hogy már halott, nem törték meg a lábait, hanem az egyikük oldalba szúrta; valószínűleg gyalogsági dárdával, aminek nyomán váratlanul vér és víz folyt a sebből. Még aznap, néhány órával később Jézus testét levették a keresztről és sírba tették.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
