|
Ötödik strófa
kalypszo 2006.12.09. 22:18
 A karácsonyi ének vége
Igenis - mégpedig tulajdon ágyának oszlopa volt. Övé az ágy, övé a szoba. De ami legjobb, ami legnagyobb boldogság a dologban: övé a hátralevő idő is, hogy megjavulhasson.
- Élni akarok a Múltban, a Jelenben és a Jövőben! - ismételte Scrooge, miközben kimászott az ágyból. - Versengjen bennem ennek a háromnak szelleme. Ó, Jacob Marley! Isten és a karácsony dicsértessék ezért! Térden állva mondom ezt, vén Jacob, térden állva!
Úgy felhevült, úgy izzott a sok jó szándéktól, hogy megtört hangja alig akart engedelmeskedni. A szellemmel való viaskodása közben hevesen zokogott, s arca könnyben ázott.
- Nem tépték le - kiáltotta Scrooge, karjába szorítva egyik ágyfüggönyét -, nem tépték le, a karikákat sem, semmit! Itt vannak, itt vagyok én is, azoknak a dolgoknak az árnyait, amik megtörténhettek volna, szét lehet kergetni. Szét is fogom. Tudom, hogy szét fogom kergetni!
Keze eközben folyvást a ruháján matatott; kifordította, felvette kifordítva, ráncigálta, rosszul húzta fel, mindenféle különös dolgot cselekedett vele.
- Nem tudom, mitévő legyek! - kiáltotta Scrooge, egy lélegzetre kacagva és sírva, s valóságos Laokoont csinált magából a harisnyáival. - Könnyű vagyok, mint a toll, boldog, mint egy angyal, vidám, mint egy iskolás fiú, szédülök, mint a részeg. Vidám karácsonyt mindenkinek! Boldog újesztendőt az egész világnak! Hopp! Hahó! Hopp! Hahó!
Kiugrált a nappaliba, s most ott állt, tökéletesen kimerülve.
- Itt az a csésze, amiben a zablevesem volt! - kiáltotta Scrooge, újra nekilódulva, és megkerülve a tűzhelyet. - Itt az ajtó, amelyiken Jacob Marley szelleme belépett! Ebben a sarokban ült a mostani karácsony szelleme! Itt az az ablak, amelyikből a bolygó szellemeket láttam! Igaz az egész, valóság az egész, megtörtént minden! Hahaha!
Valóban: olyasvalakihez képest, aki oly sok esztendőn át kijött a gyakorlatból, pompás, nagyszerű nevetés volt ez. Ősapja a ragyogó nevetések hosszú, hosszú sorának!
- Nem tudom, hányadika van - mondta Scrooge. - Nem tudom, mennyi időt töltöttem a szellemek között. Semmit sem tudok. Valóságos kisbaba vagyok. Mindegy. Nem bánom. Hadd legyek kisbaba. Hahó! Hopp! Hahó!
Áradozását templomi harangszó szakította meg - soha még ilyen vidám csengést-bongást nem hallott. Csengj, bongj, harang, bim-bam! Bim-bam, csengj, bongj, harang! Ó, csudaszép, csudaszép!
Az ablakhoz rohant, kinyitotta, és kidugta fejét. Se köd, se pára; tiszta, fényes, vidám, bizsergető hideg; hideg, mely muzsikájával táncra perdíti a vért; aranyos napfény; tiszta égbolt; édes, üde levegő; víg harangszó. Ó, csudaszép, csudaszép!
- Milyen nap van ma? - kiáltott le Scrooge egy ünneplőruhás fiúnak, aki talán azért ólálkodott arrafelé, hogy őt nézze.
- Micsoda? - kérdezte elbámulva a fiú.
- Milyen nap van ma, szép öcsém? - szólt Scrooge.
- Ma - felelte a fiú -, hát karácsony napja.
- Karácsony napja! - gondolta magában Scrooge. - Nem mulasztottam el. A szellemek mindent elvégeztek egyetlen éjszakán. Megtehetnek azok mindent, amit akarnak. Persze, hogy megtehetnek. Hahó, szép öcsém!
- Hahó! - kiáltott vissza a fiú.
- Ismered-e azt a baromfi kereskedést, innét a második utca sarkán? - kérdezte Scrooge.
- Meghiszem azt - felelte a fickó.
- Okos gyerek vagy! - mondta Scrooge. - Ritka okos gyerek. Nem tudod, eladták-e azt a díszpulykát, amelyik kinn lógott a bolt előtt? Nem a kicsit gondolom: a nagyot.
- Azt, amelyik olyan nagy, mint én? - kérdezte a fiú.
- Nagyszerű gyerek! - mondta Scrooge. - Élvezet beszélni vele. Azt, azt, csibém!
- Még ott lóg - felelte a fiú.
- Igazán? - szólt Scrooge. - Hát menj és vedd meg!
- Tartsa bolonddá a...
- Nem, nem - mondta Scrooge -, komolyan beszélek. Menj és vedd meg, mondd nekik, hogy hozzák ide, majd én utasítást adok, hogy hová vigyék. Gyere vissza a legénnyel, és kapsz egy shillinget. Ha öt percnél hamarább itt vagy vele, fél koronát adok.
A fiú úgy eltűnt, mintha puskából lőtték volna ki. De erős keze legyen annak, aki fél ilyen gyorsan is el tudja sütni a fegyverét.
- Bob Cratchitékhoz küldöm - suttogta kezét dörzsölgetve, nagyot kacagva Scrooge. - Sose fogja megtudni, hogy ki küldte. Kétszer akkora, mint Pici Tim. Az egész angol anekdotakincsben nincs olyan jó tréfa, mint az, hogy én ezt Bobhoz küldöm!
Nem valami szilárd kézzel írta fel a címet, de valahogy mégiscsak felírta, aztán lement, hogy kinyissa a kaput, és megvárja a baromfi kereskedő legényét. Amint ott állt, jöttére várva, szemébe ötlött a kopogtató.
- Szeretni fogom, ameddig csak élek! - kiáltotta Scrooge, megkoppantva kezével. - Alig néztem rá mindmostanáig. Milyen becsületes kifejezése van az arcának! Csudálatos egy kopogtató! - No, itt a pulyka. Hahó! Hopp! Adj Isten! Vidám karácsonyt!
Ez volt aztán a pulyka! Sohase állhatott meg a lábán ez a madár. Úgy összeroppant volna testének súlya alatt egy szempillantásra, mint két pecsétviasz-rúd.
- Sehogy sem bírhatja el ezt gyalog Camden-Townig - mondta Scrooge. - Üljön kocsiba.
Azt a kacagást, amivel ezt mondta; azt a kacagást, amivel a pulykát kifizette; azt a kacagást, amivel a kocsit kifizette; azt a kacagást, amivel a fiút megjutalmazta - csak az a kacagás múlhatta fölül, amivel lélegzetéből kifogyva, visszaült székébe - ott kacagva tovább, míg könnybe nem lábadt a szeme.
A borotválkozás nem volt könnyű feladat, mert keze még mindig erősen reszketett; a borotválkozáshoz pedig figyelemre van szükség még akkor is, ha közben nem táncol az ember. De még ha levágja is az orra hegyét, flastromot ragaszt a helyére, és tökéletesen meg van elégedve.
Pompásan kicsípte magát, és végre lement az utcára. Az emberek úgy özönlöttek ekkor, ahogy a mostani karácsony szellemének társaságában látta; és Scrooge, amint kezeit hátul összefonva lépdelt közöttük, gyönyörködő mosollyal nézett mindenkire. Egy szó mint száz: oly ellenállhatatlanul nyájas volt a külseje, hogy három-négy jókedvű fickó odaszólt neki: - Jó reggelt! Víg karácsonyt! - És Scrooge gyakran mondta később, hogy valamennyi víg hang között, amit életében hallott, ezek csengtek legvidámabban a fülébe.
Nem messzire jutott még, amikor közeledni látta azt a tekintélyes külsejű urat, aki előző nap bent járt az irodájában, s azt mondta: - Ugyebár Scrooge és Marley? - Nyilallás támadt a szívében arra a gondolatra: hogyan néz majd rá ez az öregúr, mikor összetalálkoznak; de tudta, milyen úton kell haladnia és megindult rajta.
- Kedves uram - mondta Scrooge, meggyorsítva lépteit, és mindkét kezét megragadta az öregúrnak -, hogy van? Remélem, sikerrel dolgozott tegnap? Nagyon szép volt öntől. Vidám karácsonyt kívánok!
- Scrooge úr?
- Igen - mondta Scrooge -, ez a nevem, s félek, hogy nem örömest hallja. Engedje meg, hogy bocsánatot kérjek. És legyen olyan jó - itt Scrooge a fülébe súgott valamit.
- Uram Isten! - kiáltott fel az úriember, olyan hangon, mintha elakadna a lélegzete. - Kedves Scrooge úr, komolyan beszél?
- Engedelmével, igenis - mondta Scrooge. - Egy fillérrel sem kevesebbet. Sok hátralék van ebbe beleszámítva, biztosíthatom. Megteszi nekem ezt a szívességet?
- Kedves uram - mondta a másik, kezet rázva vele -, nem tudom, mit szóljak ilyen bőke...
- Kérem, ne szóljon semmit - vágott közbe Scrooge. - Jöjjön, látogasson el hozzám. Lesz olyan szíves?
- Hogyne! - kiáltotta az öregúr. És nyilvánvaló volt, hogy komolyan gondolja.
- Köszönöm - mondta Scrooge. - Nagyon lekötelezett. Ezerszer köszönöm. Áldja meg az Isten!
Templomba ment, aztán az utcákat rótta, megfigyelte a fel s alá siető embereket, megsimogatta a gyerekek fejét, kikérdezte a koldusokat, lenézett a házak konyháiba, és felpillantott az ablakokba, és úgy találta, hogy minden örömet szerez neki. Sohasem álmodta, hogy egy séta - vagy bármi más - ilyen boldoggá teheti. Délután megindult az unokaöccse háza felé.
Tízszer is elhaladt a kapu előtt, és nem volt bátorsága, hogy odamenjen és kopogtasson. De végre is elszánta magát és megtette.
- Itthon van a gazdája, lelkem? - kérdezte Scrooge a szolgálótól. (Csinos leány, csakugyan.)
- Igenis.
- Hol van, galambom? - folytatta Scrooge.
- Az ebédlőben, egyedül a nagyságával. Fölvezetem a lépcsőn a nagyságos urat, ha tetszik.
- Köszönöm. A gazdája ismer - mondta Scrooge, s a keze már rajta is volt az ebédlő kilincsén. - Majd csak ide megyek be, édesem.
Csöndesen lenyomta a kilincset, s az ajtó mögül bedugta a fejét. Éppen az asztalt vizsgálták (amely nagy dísszel volt megterítve), mert az ilyen fiatal háziasszonyok mindig idegesek efféle dolgokban, és szeretik látni, hogy rendben van-e minden.
- Fred! - szólalt meg Scrooge.
Uram Isten, hogy megijedt a fiatalasszony! Scrooge egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy az éjszaka a sarokban látta üldögélni, zsámolyra támasztva lábát - különben semmiképpen meg nem riasztja.
- Ejnye, az áldóját! - kiáltott Fred. - Ki az?
- Én, Scrooge bácsi. Eljöttem vacsorára. Nem dobtok ki, Fred? Hogy nem dobják-e ki? Szerencse, hogy Fred tőből ki nem rázta a karját. Öt perc alatt otthon érezte magát. Fred a legszívélyesebben viselkedett. Felesége hasonlóképpen. Ugyanígy Topper is, mikor megérkezett. A kis dundi is, amikor belépett. S a többiek nemkülönben, mikor ők érkeztek meg. Csudálatos társaság, csudálatos játékok, csudálatos összhang, csu-dá-latos boldogság!
De Scrooge másnap reggel korán benn ült az irodájában. Ó, korán ott volt. Csak első lehessen, és rajtaérhesse Bob Cratchitet, amint elkésik! Erre nagyon fente a fogát.
És meg is cselekedte, meg bizony! Az óra kilencet ütött. Bobnak se híre, se hamva. Negyed tíz: Bob még mindig nem látható. Teljes tizennyolc és fél percet késett. Scrooge tárt ajtónál ült, hogy láthassa, amikor belép.
Bob levette kalapját, mielőtt az ajtót kinyitotta; a sálját szintén. Egy szempillantás alatt székére kuporodott, s a tolla úgy vágtatott, mintha utol akarná érni az elmúlt kilenc órát.
- Hmm - dörmögte Scrooge, megszokott hangján, már amennyire képes volt utánozni -, hogy képzeli ezt, hogy ilyenkor érkezik?
- Nagyon sajnálom - felelte Bob. - Elkéstem.
- Elkésett - ismételte Scrooge. - Persze. Meghiszem, hogy elkésett. Jöjjön csak ide, kérem.
- Csak egyszer esik meg egy esztendőben - védekezett Bob, előbukkanva pultja mögül. - Többször nem fog megtörténni. Meglehetős vígan voltunk tegnap.
- No hát mondok magának valamit, barátom - szólt Scrooge -, nem szándékozom tovább tűrni, hogy így folyjanak a dolgok. És ezért - folytatta, lepattanva székéről és úgy mellbe lökve Bobot, hogy az újra visszatántorodott a pultja mögé -, és ezért tüstént felemelem a fizetését!
Bob reszketett, és kissé közelebb oldalgott a vonalzóhoz. Hirtelen az a gondolata támadt, hogy leüti vele Scrooge-ot, leszorítja, és segítségért meg kényszerzubbonyért kiabál.
- Vidám karácsonyt, Bob! - mondta Scrooge félreérthetetlen komolysággal, megveregetve az írnoka hátát. - Vidámabb karácsonyt, derék jó Bob, mint amilyet én annyi esztendőn át szereztem magának! Fölemelem a fizetését és vállalom, hogy segítek küszködő családján, a dolgait pedig még ma délután megbeszéljük, Bob, forró karácsonyi puncs mellett! Rakja meg mind a két tüzet, és vásároljon még egy széntartót, mielőtt még egy i-re is pontot tenne, Bob Cratchit!
Scrooge még különb volt, mint amilyennek látszott. Állt a szavának, de ennél sokkal, sokkal többet is tett; s ami Pici Timet illeti, aki nem halt meg, hát annak második apja lett. Olyan jó barát, olyan jó gazda, olyan jó ember vált belőle, hogy különbet nem látott még ez a régi jó város, de egyetlen jó öreg város, falu, tanya sem az egész öreg világban. Akadtak, akik nevettek változása láttán, de nem bánta; hadd nevessenek, ügyet sem vetett rájuk; mert volt benne annyi bölcsesség, hogy tudja: soha semmi jó nem történhetik ezen a földtekén úgy, hogy némely ember torkaszakadtából ne nevetne rajta, és mert tudta, hogy az ilyenek mindenképpen vakok maradnak, kellemesebbnek találta, ha vigyorogva hunyorgatják a szemüket, mintha kevésbé vonzó alakban jelentkezik a betegségük. A tulajdon szíve nevetett: s ez éppen elég volt neki.
Több találkozása nem volt szellemekkel: de mindvégig tartózkodott az effajta "szellemeskedéstől"; és mindig azt mondták róla, hogy ha van élő ember, aki igazán tudja, hogyan kell a karácsonyt megülni, hát ő az. Kívánom, hogy igaz lélekkel mondhassák ezt rólunk is, valamennyiünkről. Most pedig, ahogyan Pici Tim mondotta: Isten áldjon meg mindnyájunkat!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
