|
Második strófa
Kalypszo 2006.12.09. 22:16
 Az első a három szellem közül
Mikor Scrooge fölébredt, olyan sötét volt, hogy ágyából kitekintve alig tudta megkülönböztetni az ablakot szobája tömör falaitól. Éppen azon iparkodott, hogy éles szemével valahogy áthatoljon a sötétségen, amikor egy szomszédos templom órája elütötte a négy negyedet. Így hát az órára kezdett hallgatni.
Nagy csodálkozására a nehéz harang tovább kongott - a hat után elütötte a hetet, hét után a nyolcat s így tovább, szabályosan, egészen tizenkettőig; akkor elhallgatott. Tizenkettő! Két óra múlt, mikor lefeküdt. Ez az óra elromlott. Jégcsap kerülhetett a szerkezetébe. Tizenkettő!
Megnyomta ismétlőórája rugóját, hogy ellenőrizze azt a bolond torony-órát. Az óra gyors kis pulzusa tizenkettőt vert, aztán megállt.
- Ej, lehetetlen - mondta Scrooge -, hogy egész nap aludtam s még a következő éjszakába is jócskán belealudtam. Lehetetlen, hogy valami baja esett a napnak, s most déli tizenkét óra lenne!
Ez a gondolat annyira izgatta, hogy kimászott az ágyából, és tapogatózva az ablakhoz ment. Kénytelen volt házikabátja ujjával letörölni a jégvirágokat, hogy láthasson valamit; de igen keveset látott akkor is. Csak annyit állapíthatott meg, hogy még mindig igen ködös és fölötte hideg az idő, s hogy nem hallatszik fel az összevissza szaladgáló emberek nagy lármája, ami pedig mindenesetre kitört volna, ha az éjszaka hirtelen legyőzi a fényes napot, és birtokába veszi a világot. Ez nagy megnyugvás volt neki, mert ha nincsenek napok, amiket számítani lehet, akkor a "fizessen Ön lát után három napra ezen első váltóért Ebenezer Scrooge úrnak vagy rendeletére" és így tovább - még annyi biztosítékot sem nyújtana, mint az Egyesült Államok értékpapírjai.
Scrooge újra lefeküdt - gondolkozott, gondolkozott, újra meg újra végiggondolta a dolgot, de nem tudott kiokosodni. Minél tovább gondolkozott, annál inkább elképedt, és minél inkább iparkodott nem gondolkozni, annál inkább gondolkozott.
Marley szelleme végtelenül izgatta. Valahányszor érett vizsgálódás után eldöntötte magában, hogy álom volt az egész: az esze, akár egy elengedett erős rugó, újra visszapattant előbbi helyzetébe, s újra elébe tárta ugyanazt a kérdést, hogy rágódjék rajta: "Álom volt-e vagy sem?"
Ilyen állapotban feküdt Scrooge mindaddig, míg a toronyóra el nem ütött még három negyedórát; akkor aztán riadtan eszmélt rá, hogy a kísértet látogatást ígért neki akkorra, mikor a toronyóra egyet üt. Elhatározta, hogy ébren fog feküdni, míg az óra el nem múlik; és tekintve, hogy éppolyan kevéssé tudott volna elaludni, mint akár a mennybe szállni, ez volt talán a legbölcsebb is; amit elhatározhatott.
A negyedóra oly hosszú volt, hogy nemegyszer komolyan azt hitte, öntudatlanul elszunyókált, és elmulasztotta az óraütést. Végre megütötte fülét a hang.
- Bim-bam!
- Negyed - számolta Scrooge.
- Bim-bam!
- Fél! - mondta Scrooge.
- Bim-bam!
- Háromnegyed - mondta Scrooge.
- Bim-bam!
- Egy óra - szólt diadalmasan Scrooge -, egy óra és semmi egyéb!
Ezt még akkor mondta, mikor az óra harangja nem kondult meg - most aztán az is elütötte mély, komoly, kongó, mélabúshangon: EGY. Abban a pillanatban fény lobbant fel a szobában, és félrehúzták Scrooge ágyának függönyét.
Az ágy függönyét - igaz lelkemre mondom - egy kéz húzta félre. Nem a lábtól való, nem is a hátsó függönyt, hanem azt, amelyik felé az arca fordult. Az ágy függönye félre volt húzva; és Scrooge, amint félig ülő helyzetbe emelkedett, szemtől szemben találta magát azzal a földöntúli látogatóval, aki a függönyt félrehúzta: olyan közel, mint én vagyok most hozzátok, én pedig képzeletben akár kezet is foghatnék veletek.
Különös figura volt - gyermekhez hasonlított: de mégsem annyira gyermekhez, mint inkább öreg emberhez, aki valami természetfölötti közegen át nézve látszólag eltávolodott a nézőtől, és a gyermek arányaira kisebbedett. Haja, amely nyakába és hátába lógott, fehér volt, mint az öreg embereké; de arcán nem volt egy ránc sem, s a bőre, mint a finom virágszirom. Karja igen hosszú és izmos, kezének is mintha szokatlan erős szorítása lett volna. Igen kecses formájú lábszárai és lábfeje csupasz, éppen mint felső végtagjai. Tiszta fehér tunikát viselt; dereka körül szépséges ragyogású fényes öv fonódott. Friss zöld magyal-ágat tartott a kezében; s különös ellentétben ezzel a télies jelképpel, ruháját nyári virágok szegélyezték. De legkülönösebb az volt, hogy a feje búbjáról ragyogó tiszta fény sugárzott, amely mindent láthatóvá tett; nyilván ezért hordott komolyabb pillanataiban sipka helyett nagy oltókupakot, amit most a hóna alatt tartott.
De amikor Scrooge egyre merevebben nézett rá, mégsem ezt találta legkülönösebb tulajdonságának. Mert amint az öve hol itt, hol amott szikrázott és csillogott, s ami egyik pillanatban fényes volt, máskor elsötétedett - úgy ingadoztak magának az alaknak határozott körvonalai is: most fél karja volt, most fél lába - aztán húsz lába, majd két lába fej nélkül, aztán megint feje test nélkül: s e leváló részeknek körvonalai is láthatatlanná válva olvadtak bele ebbe a sűrű homályba. És Scrooge még javában csodálkozott ezen, mikor a jelenés ismét régi alakját öltötte fel, határozottan és világosan.
- Te vagy az a szellem, akinek jövetelét bejelentették nekem? - kérdezte Scrooge.
- Én.
A hangja lágy és kedves volt. Különös módon halk hang, mintha messziről hallatszanék, nem közvetlen közeléből.
- Ki vagy, mi vagy? - kérdezte Scrooge.
- Elmúlt karácsonyok szelleme.
- Régen elmúlt karácsonyoké? - faggatta Scrooge, figyelve törpe alakját.
- Nem. A te elmúlt karácsonyaidé.
Scrooge talán senkinek sem tudta volna megmondani, ha megkérdezik: miért - de különös vágy fogta el, hogy sapkájában lássa a szellemet és megkérte, hogy födje be a fejét.
- Micsoda! - kiáltott fel a szellem - ilyen korán ki akarod oltani földi kézzel a világosságomat? Nem elég, hogy azok közül való vagy, akiknek szenvedélyei csinálták ezt a sapkát, és arra kényszerítenek engem, hogy évek hosszú során át mindig a szemembe húzva viseljem?
Scrooge tisztelettel tiltakozott, hogy neki nem volt semmi sértő szándéka, és tudomása szerint életének semmilyen korszakában nem "sapkázta fel" készakarva a szellemet. Aztán bátorkodott érdeklődni, hogy milyen ügyben fáradt ide.
- A te jóvoltodért! - mondta a szellem.
Scrooge kijelentette, hogy nagyon le van kötelezve, de akaratlanul is azt gondolta, hogy egy éjszakai zavartalan nyugalom sokkal célravezetőbb lenne. A szellem meghallhatta gondolatát, mert tüstént így szólt:
- Hát akkor azért, hogy megjavulj. Vigyázz!
Miközben beszélt, kinyújtotta erős karját, és szelíden karon fogta Scrooge-ot.
- Kelj föl! És jöjj velem!
Scrooge hiába hozakodott volna elő azzal, hogy az időjárás és a kései óra nem alkalmas a gyaloglásra; hogy az ágy meleg, a hőmérő pedig jóval fagypont alatt van; hogy ő csak könnyedén van felöltözve, papucsba, háziköntösbe és hálósipkába, és hogy meg is van hűlve. A szellem keze fogásának, bár oly gyöngéd volt, mint egy asszony keze, nem lehetett ellenállni. Fölkelt: de amint észrevette, hogy a szellem az ablak felé indul, könyörögve kapaszkodott a köntösébe.
- Én halandó, esendő ember vagyok - védekezett -, és lebukom.
- Engedd csak, hogy itt megérintselek, ez nagyobb dolgokban is segít! - és a szellem Scrooge szívére tette a kezét.
Amint e szavakat kimondta, áthatoltak a falon, s kint álltak a nyílt országúton; jobbra-balra szabad mező terült el. A város eltűnt. Nyoma se látszott. Vele együtt eltűnt a sötétség és a köd is, mert világos, hideg téli nap volt s a föld havas körös-körül.
- Uram Isten! - mondta Scrooge, összekulcsolva kezét, amint körülnézett. - Hiszen itt nevelkedtem! Itt töltöttem gyermekkoromat!
A szellem szelíden nézett rá. Gyöngéd érintését, bár könnyű volt, s csak egy pillanatig tartott, mintha még most is érezte volna az öregember. Érezte, hogy ezer illat szállong a levegőben, és mindegyik ezer gondolattal, réges-régen elfelejtett reményekkel, örömökkel, gondokkal volt tele.
- Reszket az ajkad - mondta a szellem. - És mi az az arcodon?
Scrooge szokatlanul elfogódott hangon azt mormogta, hogy valami pörsenés; és kérte a szellemet, hogy vezesse, ahová akarja.
- Emlékszel az útra? - kérdezte a szellem.
- De mennyire emlékszem! - kiáltotta hevesen Scrooge - bekötött szemmel is eljárnék rajta!
- Különös, hogy oly sok esztendőn át megfeledkeztél róla - jegyezte meg a szellem. - Gyerünk tovább.
Tovább mentek az úton. Scrooge ráismert minden kapura, cövekre, fára; végre feltűnt a távolban egy kis mezőváros, hídjával, templomával, kanyargó folyójával. Most néhány bozontos póni ügetett feléjük; hátukon fiúk, s ezek átkiabáltak más fiúknak, akik gazdaemberek-hajtotta könnyű falusi kocsikon és szekereken ültek. Ezek a fiúk mind széles jókedvükben voltak, és addig kiáltoztak egymásra, míg csak a tágas mezők úgy meg nem teltek vidám muzsikával, hogy a csípős levegő is kacagott a hallatára.
- Ezek csak az elmúlt dolgok árnyai - mondta a szellem. - Nem tudnak rólunk.
A vidám utasok közelebb értek; s amint közeledtek, Scrooge megismerte és megnevezte valamennyit. Miért volt oly mérhetetlenül boldog, hogy láthatja őket? Miért csillogott hideg szeme, miért ugrált a szíve, mikor elhaladtak mellette? Miért töltötte el az öröm annak hallatára, hogy víg karácsonyt kívánnak egymásnak, mikor keresztutakhoz, mellékutakhoz érve, ki-ki a maga otthona felé igyekszik? Mi volt Scrooge-nak a víg karácsony? Badarság! Mi hasznát vette valaha is?
- Az iskolából még nem távozott el mindenki - mondta a szellem. - Ott van még egy magános gyerek, akiről a barátai megfeledkeztek.
Scrooge azt mondta, hogy ismeri. És zokogott.
Leértek a főútról egy olyan utcába, melyre Scrooge jól emlékezett, s hamarosan eljutottak egy komor, vöröstéglás épülethez, amelynek tetején szélkakast hordó kis kupola volt, s abban csengettyű lógott. Nagy ház volt, de elmúlt gazdagságra vallott; mert a tágas melléképületeket nemigen használták, a falaik nedvesek, mohosak voltak, ablakaik betörtek, kapuik kidőltek. Baromfi kotyogott, páváskodott az istállókban; a kocsiszíneket, fészereket pedig benőtte a fű. Odabent sem maradt meg több a régi dicsőségből; mert amint beléptek a rideg előcsarnokba, és végignéztek egy sereg szoba nyitott ajtaján: szegényes berendezésűnek, hidegnek, csupasznak látszott valamennyi. Földszag terjengett a levegőben, fagyosan kopár volt az egész hely, és valahogy összekapcsolódott az ember agyában a gyertyavilágnál való gyakori fölkeléssel s a nem túlságosan sok evéssel.
A szellem és Scrooge keresztülmentek az előcsarnokon a ház végében levő ajtó felé. Az kinyílt előttük, és hosszú, csupasz, szomorú szobát tárt fel, amelyet még csupaszabbnak mutatott néhány sor sima fenyőfa-pad és asztal. Egyik mellett egy magányos fiú olvasott, közel a gyöngén égő tűzhöz; és Scrooge leült egy padba, és sírva nézte szegény, elfelejtett, egykori énjét.
A háznak minden lappangó visszhangja, a faburkolat mögött cincogó, rágcsáló egerek, a félig fölengedett ereszcsatornából a szomorú hátsó udvarra hulló vízcsöppek, egy magányos nyárfa kopasz ágai közt felhangzó sóhajok, egy üres kamra ajtajának lomha ki-be csapódása - még a tűz pattogása is -, mind, mind ellágyító hatással hullott Scrooge szívére, és szabadabb utat engedett könnyeinek.
A szellem megérintette karját, és rámutatott ifjabbik énjére, aki figyelmesen olvasott. Hirtelen egy idegen öltözetű ember állt meg az ablak előtt: csodálatos módon valószerű, határozottan kivehető alak volt; övében fejszét hordott, és kantárszárán vezetett egy fával megrakott szamarat.
- Ni, hiszen ez Ali Baba! - kiáltott fel elragadtatva Scrooge. - Az a drága, öreg, becsületes Ali Baba! Igen, igen, tudom. Egy karácsonyestén jött el legelőször, éppen így, mikor azt a magányos gyermeket egyedül hagyták itt. Szegény fiú! És Valentine - mondta Scrooge -, meg az ő vad bátyja, Orson; itt jönnek ők is! Meg az a hogyishíjják, akit álmában egy szál alsónadrágban tettek le Damaszkusz kapujába - hát nem látod? Meg a szultán lovásza, akit a szellemek a feje tetejére állítottak: ott áll ni, a fején! Úgy kell neki. Nagyon örülök. Minek akarta feleségül venni a hercegkisasszonyt!
City-beli üzletbarátai valóban csodálkoztak volna, ha hallják, amint Scrooge természetének egész komolyságával beszél ilyen dolgokról, igen különös, síró-nevető hangon, és ha látják fölhevült, izgatott arcát.
- Itt a papagáj! - kiáltotta Scrooge. - Zöld a teste, sárga a farka, feje búbján valami salátához hasonló kinövés! - ez az! Megszólította szegény Robinson Crusoe-t, mikor a sziget körülhajózása után hazaérkezett; Szegény Robinson Crusoe, hol voltál, Robinson Crusoe? Azt hitte, álmodik, pedig dehogy. A papagáj beszélt, hiszen tudod. Ott megy Péntek, ni, hogy szalad a kis öböl felé, mintha szemét vették volna ki! Hajó! Hopp! Hahó!
Aztán, rendes természetéhez éppenséggel nem illő gyors átmenettel azt mondta, előbbi énjén szánakozva: - Szegény fiú! - és sírva fakadt újra.
- Szeretném - mormogta Scrooge, zsebre dugva a kezét és körülnézve, minek utána kézelőjével megtörölte szemét - szeretném... de most már késő.
- Mit szeretnél? - kérdezte a szellem.
- Semmit - mondta Scrooge. - Semmit. Múlt éjszaka egy fiú karácsonyi énekbe fogott az ajtóm előtt. Szeretném, ha adtam volna neki valamit; ez az egész.
A szellem elgondolkozva mosolygott, legyintett a kezével, és ezt mondta: - Most hadd lássunk másik karácsonyt!
Scrooge előbbi énje nagyobbra nőtt e szavakra, a szoba pedig kissé sötétebb és piszkosabb lett. A faburkolat megvetemedett, az ablakok összerepedeztek; vakolattörmelék hullt le a mennyezetről, s helyében a puszta léc látszott; de hogy mindez hogyan történt, azt Scrooge éppoly kevéssé tudta volna megmondani, mint ti. Csak annyit tudott, hogy ez egészen rendjén van; hogy így történt minden: hogy ő megint egyedül volt itt, mikor a többi fiú hazament vidám vakációra.
Most nem olvasott, hanem kétségbeesve járt fel s alá. Scrooge a szellemre nézett, és fejét búsan megrázva, aggodalmas pillantást vetett az ajtó felé.
Az ajtó kinyílt: a fiúnál sokkal fiatalabb kislány szökkent be rajta; nyaka köré fonta karját, sokszor megcsókolta és "édes, kedves bátyjának" szólította.
- Azért jöttem, hogy hazavigyelek, édes bátyám! - mondta a gyermek, tapsolva kis kezével és előrehajolva nevettében. - Hogy hazavigyelek, haza, haza!
- Haza, kicsi Fanny? - válaszolt a fiú.
- Igen! - mondta a gyermek, boldogsággal eltelve. - Haza, mégpedig egészen. Haza, örökre. Apa kedvesebb, mint máskor szokott lenni, olyan a házunk, mint a mennyország! Egy nyájas estén, mikor lefeküdtem, olyan szelíden beszélt velem, hogy újra meg mertem kérdezni: Hazajöhetsz-e; és azt mondta, hogy igen; és elküldött kocsin, hogy hozzalak el. És most férfi lesz belőled! - mondta tágra nyílt szemmel a gyermek - és sohasem kell ide visszatérned; de mindenekelőtt az egész karácsonyt együtt töltjük, és olyan vígan leszünk, mint senki a világon!
- Egész kis hölgy vagy már, Fanny! - kiáltott fel a fiú.
A leányka tapsolt, nevetett és megpróbálta elérni a fiú fejét; de mert ehhez túlságosan kicsiny volt, újra felkacagott, és lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja. Aztán gyermekes mohóságában az ajtó felé kezdte vonszolni; ő pedig szíves örömest ment vele.
Egy rettentő hang azt kiáltotta odakünn: - Hozzák le Scrooge úrfi ládáját! - és az előcsarnokban megjelent maga az iskolamester, dühös leereszkedéssel meregette szemét Scrooge úrfira és undort keltett benne, ahogy kezet rázott vele. Aztán bevezette őt meg a húgát a világ legfogvacogtatóbb fogadószobájába, ahol a falon függő térképek s az ablakokban elhelyezett ég- és földgömbök viaszosan csillogtak a hidegtől. Itt előszedett egy palack különösen híg lőrét s egy darab különösen tömött kalácsot, s e csemegék egy részét átnyújtotta a fiataloknak; ugyanakkor kiküldött egy sovány cselédet, hogy kínálja meg egy pohár "valamivel" a kocsist, aki azt felelte, hogy köszöni a gazdának, de ha ez a valami az, amit a múltkor megkóstolt, inkább nem kér belőle. Mivel Scrooge úrfi holmiját ezalatt felrakták a kocsi tetejére, a gyerekek nagy örömmel vettek búcsút az iskolamestertől; beültek a kocsiba, és vígan hajtattak végig a kerti úton: a gyors kerekek tajték gyanánt sodorták le a zúzmarát és havat az örökzöldek sötét leveleiről.
- Mindig törékeny teremtés volt, akit egy lehelet is elfújhatott volna - mondta a szellem. - De csupa szív volt!
- Úgy van - kiáltotta Scrooge. - Igazad van. Nem tagadom, szellem, Isten mentsen!
- Asszony korában halt meg - mondta a szellem -, és ha jól tudom, gyermekei maradtak.
- Egy gyermeke - válaszolta Scrooge.
- Igaz - mondta a szellem. - Az unokaöcséd!
Scrooge mintha kényelmetlenül érezte volna magát; kurtán ennyit felelt csak: - Igen.
Bár csak egy pillanatja múlt még, hogy maguk mögött hagyták az iskolát, máris egy város forgalmas utcáin voltak, ahol árnyékszerű járókelők mozogtak, árnyék-kocsik és szekerek tülekedtek, és semmi sem hiányzott egy igazi város kavargásából, összevisszaságából. A boltok díszítéséről nyilvánvaló volt, hogy itt is megint karácsony ideje járta, de este volt, s az utcákat kivilágították.
A szellem megállt egy bizonyos üzlet ajtajánál, és megkérdezte Scrooge-ot, hogy ismeri-e.
- Hogy ismerem-e! - kiáltott fel Scrooge. - Hát nem itt inaskodtam?
Bementek. Egy kötött sapkát viselő öreg úr láttára, aki olyan magas írópolc mögött ült, hogyha még két hüvelykkel magasabb, a mennyezetbe veri a fejét - nagy izgalommal kiáltotta Scrooge:
- Ni, hiszen ez Fezziwig, az áldott lélek! Feltámadt az öreg Fezziwig.
Az öreg Fezziwig letette a tollat, és felnézett a toronyórára, amely hetet mutatott. Megdörzsölte kezét, megigazgatta terjedelmes mellényét; nevetett egész lénye, cipője hegyétől jóindulatának székhelyéig; s kikiáltott kényelmes, sima, zengő, zsíros, kedélyes hangon:
- Hó, hó, Ebenezer, Dick, gyertek ide!
Scrooge előbbi énje, amely most már fiatalemberré nőtt, fürgén belépett inastársával együtt.
- Ez meg Dick Wilkins - szólt Scrooge a szellemhez. - Hitemre, az. Ő bizony. Nagyon ragaszkodott hozzám ez a Dick, nagyon. Szegény Dick! Istenem, Istenem!
- Hó, hó, fiaim - mondta Fezziwig -, ma este nem dolgozunk többet. Karácsony estéje van, Dick. Karácsony, Ebenezer! Hamar föl a táblákat a kirakatokra - kiáltotta az öreg Fezziwig, nagyot csattantva a tenyerébe -, egy, kettő!
El sem hinnétek, milyen gyorsan végzett a dolgával ez a két fickó! Kirohantak az utcára a táblákkal - egy, kettő, három -, helyükre tették - négy, öt, hat -, rájuk rakták és becsavarták a keresztvasakat - hét, nyolc, kilenc -, s már vissza is jöttek, mielőtt tizenkettőig számolhattál volna - fújva, mint valami telivér mének.
- No, most csülökre! - kiáltotta az öreg Fezziwig, csudálatos mozgékonysággal ugorva le a magas írópolc mellől. - Rakodjatok el, fiaim, hadd legyen helyünk bőségesen! Csülökre, Dick! Rajta, Ebenezer!
Elrakodni! Nem volt olyan holmi a világon, amit ők ne akartak vagy ne tudtak volna elrakni, amikor az öreg Fezziwig rájuk nézett. Egy perc alatt megvolt az egész. Úgy eltettek minden megmozdíthatót, mintha örökre ki akarnák zárni a forgalomból; felsöpörték és meglocsolták a padlót, megtisztították a lámpákat, jól megrakták a tüzet, s olyan kellemes, meleg, száraz és fényes bálteremmé varázsolták az üzletet, hogy különbet téli éjszakán nem is kívánhat az ember.
Belépett egy hegedűs a kottájával, fölment a magas írópolchoz, zenekari emelvénnyé alakította át, és hascsikarítóan hangolni kezdett, mint ötven gyomorgörcs. Belépett Fezziwigné; arca egyetlen nagy, széles mosolygás. Belépett a három Fezziwig kisasszony, sugárzóan, szeretetre méltóan. Belépett hat sebzett szívű udvarlójuk. Beléptek mind az üzletben alkalmazott legények és leányok. Belépett a szolgáló, unokabátyjával, a pékkel. Belépett a szakácsné, fivére legjobb barátjával, a tejesemberrel. Belépett a szemközt szolgáló inas, akinek gazdáját azzal gyanúsították, hogy nem ad neki eleget enni; el próbált rejtőzni a szomszéd szolgálója mögé, akire rábizonyult, hogy az asszonya meg szokta cibálni a fülét. Beléptek valamennyien, egyik a másik után; ki szégyenlősen, ki vakmerően, ki bájosan, ki otrombán: kit huzigálni, kit taszigálni kellett - de mind beléptek valahogyan. Táncoltak is mind - húsz pár egyszerre; félig körbe, aztán megint vissza a másik oldalon; előre a középig meg vissza; aztán egészen körül, változatos, kedves csoportokban; akik előbb az első párt alkották, mindig visszatérnek forogva az utolsó helyre; az új első pár megindul, mihelyt ezek megérkeztek; végül mind első pár lett, és nincs utolsó, aki segítsen rajtuk! Mikor ezt az eredményt elérték: az öreg Fezziwig tapsolt, hogy hagyják félbe a táncot, elkiáltotta magát: Szép volt! - a hegedűs pedig forró ábrázatát egy söröskorsóba mártotta, amelyet éppen erre a célra készítettek neki. De megvetette a pihenést, és mihelyt előtűnt a korsó mélyéről, tüstént újra kezdte, bár még senki nem állt fel táncolni - mintha csak az előbbi hegedűst kimerülten hazacipelték volna egy kirakattáblán, ő pedig új ember volna, aki elhatározta, hogy lefőzi a másikat, ha addig él is.
Aztán megint táncoltak, aztán zálogosdit játszottak, aztán megint táncoltak, aztán kalácsot ettek, aztán puncsot ittak, aztán nagy darab hideg sültet ettek, aztán nagy darab hideg főtt húst ettek meg karácsonyi süteményt - és sok, sok sört ittak. De az este nagy eseménye a sült és főtt hús után következett, mikor a hegedűs (ügyes kutya volt ám az! Olyan legény, aki jobban értette a maga mesterségét, semhogy ti vagy én diktálhattunk volna neki!) - rázendített a "Sir Roger de Coverley"-re. Akkor az öreg Fezziwig felállt táncolni a feleségével. Első párnak álltak ők is, ami nem volt megvetendő munka; huszonhárom vagy huszonnégy pár következett utánuk, mind olyan, akivel nem lehet tréfálni: mind táncolni akar, és esze ágában sincs, hogy sétálgasson.
De lettek volna bár kétannyian - mit, akár négyannyian is! -, az öreg Fezziwig helytállt volna, s a felesége nemkülönben. Ami az asszonyt illeti, a szónak minden értelmében méltó volt párjához. Ha ez nem elegendő dicséret, mondjatok különbet, és én azzal ruházom fel. Fezziwig lábikrájából mintha valósággal fény sugárzott volna. Úgy ragyogott a tánc mindegyik szakaszában, akárcsak a hold. Egyszer sem tudtátok volna megmondani, mi lesz vele a következő pillanatban. És mikor az öreg Fezziwig meg a hitestársa végigcsinálták az egész táncot - előre, hátra, kettős kézfogás, bólintás, meghajlás, meg a "dugóhúzó" és "tűbefűző" nevű figurák, aztán vissza a helyre -, akkor Fezziwig "felvágott", vagyis levegőbe kapta mind a két lábát, olyan ügyesen, mintha integetett volna vele - s úgy talpra esett megint, hogy még csak meg sem tántorodott.
Mikor az óra tizenegyet ütött, vége lett a házibálnak. Fezziwig úr és Fezziwigné asszonyság elfoglalta helyét jobbra-balra az ajtótól, s egyenként kezet ráztak minden kilépővel, víg karácsonyt kívánva nekik. Mikor a két inason kívül mindenki távozott már, ezekkel is azt cselekedték; így aztán elhaltak a vidám hangok, s a két fiú lefekhetett ágyába, egy pult alá, a bolt hátsó helyiségében.
Scrooge egész idő alatt úgy viselkedett, mint valami őrült. Szívvel-lélekkel ott volt régi énjében. Felismert mindent, emlékezett mindenre, örvendezett mindennek, s a legfurcsább izgalom vett erőt rajta. Csak most, mikor előbbi énjének és Dicknek ragyogó képe elfordult tőlük - csak most jutott eszébe a szellem; csak most vette észre, hogy az erősen nézi őt, s feje körül különösen tisztán ragyog a fény.
- Hogy ilyen csekélységért - mondta a szellem - milyen hálás ez az együgyű népség!
- Csekélységért?! - visszhangozta Scrooge.
A szellem intett neki, hogy hallgassa meg a két inas beszélgetését, akik túláradó szívvel magasztalták Fezziwiget, s mikor Scrooge meghallgatta ezt, így szólt a szellem:
- Nos, nem úgy van? Csak néhány fontot költött el a ti mulandó pénzetekből: hármat, talán négyet. Olyan nagy dolog ez, hogy megérdemel ilyen dicséretet?
- Nem erről van szó - mondta Scrooge, akit tűzbe hozott ez a megjegyzés, s tudtán kívül nem mostani, hanem régi énjének szíve szerint beszélt. - Nem erről van szó, szellem. A gazdánknak módjában van, hogy boldoggá vagy boldogtalanná tegyen bennünket, könnyűvé vagy terhessé tegye a szolgálatunkat; gyönyörűséggé vagy kínlódássá. Mondjuk, hogy ez szavakban és pillantásokban nyilvánul meg; olyan leheletszerű, jelentéktelen dolgokban, hogy lehetetlen összeadni, számon tartani. Hát aztán? Éppen olyan nagy boldogságot ad, mintha egy vagyonba kerülne.
Megérezte a szellem pillantását, és szava elakadt.
- Mi baj? - kérdezte a szellem.
- Semmi különös - mondta Scrooge.
- De talán mégis? - erősködött a szellem.
- Nem - felelte Scrooge -, nem. Csak szeretném, ha most szólhatnék egy-két szót az írnokomhoz. Ez az egész.
Előbbi énje éppen akkor oltotta el a lámpát, mikor ő ezt a kívánságát kifejezte; s Scrooge és a szellem ismét ott álltak egymás mellett a szabadban.
- Kifogyok az időből - jegyezte meg a szellem. - Gyorsan!
Ez nem Scrooge-nak szólt, sem bármely más látható lénynek, de a hatása tüstént mutatkozott. Mert Scrooge ismét látta önmagát. Most idősebb volt; élete virágjában levő férfi. Arcán még nem látszottak a következő évek kemény és rideg vonásai, de viselni kezdte már a gond és fösvénység jeleit. Volt a szemében valami mohó, sóvár, nyugtalan vibrálás, amely elárulta, hogy milyen szenvedély gyökeredzett meg benne, s hogy e növekedő fa árnyéka merre fog esni.
Nem volt egyedül, hanem egy szép, gyászruhás, fiatal leány mellett ült, akinek könnyes volt a szeme, s ezek a könnyek csillogtak az elmúlt karácsonyok szelleméből kisugárzó fényben.
- Nem nagy dolog - mondta szelíden a leány. - Neked igazán nem nagy. Más bálvány foglalta el a helyemet; s ha az felvidíthat és megvigasztalhat téged az eljövendő időkben úgy, ahogy én szerettem volna, akkor igazán nincs miért bánkódnom.
- Micsoda bálvány foglalta el a helyedet? - kérdezte a férfi.
- Az arany bálványa.
- Ilyen igazságosan bánik a világ az emberrel! - mondta Scrooge. - Semmit sem ítél meg olyan keményen, mint a szegénységet: a szavával pedig semmit sem ítél el olyan szigorúan, mint hogyha gazdagságra törekszik valaki!
- Túlságosan félsz a világtól - felelte szelíden a fiatal leány. - Minden más reménységed beléveszett abba az egybe, hogy kikerülheted a világ piszkos gáncsoskodásait. Láttam, amint egyenként kihaltak belőled a nemesebb törekvések, és most már csak legfőbb szenvedélyed tartja benned a lelket: a nyereség vágya. Nem így van-e?
- Eh mit - vágott vissza a férfi. - Ha ennyivel bölcsebb lettem is, hát aztán? Veled szemben nem változtam meg.
A leány megrázta a fejét.
- Vagy talán igen?
- A mi egyezségünk nagyon régi. Akkor kötöttük, amikor szegények voltunk mind a ketten, és nem bántuk, ha azok is leszünk mindaddig, míg majd eljön az ideje, hogy türelemmel, szorgalommal világi javainkat is gyarapíthatjuk. Te igenis megváltoztál. Más ember voltál, mikor megegyeztünk.
- Gyerek voltam - mondta türelmetlenül a férfi.
- Tulajdon érzelmeid is megmondják neked, hogy nem vagy az, aki voltál - felelte a leány. - Én most is az vagyok. Ami boldogságot ígért, mikor szívben egyek voltunk, az csupán nyomorúság most, mikor nem vagyunk egyek többé. Nem akarom elmondani, hányszor és mennyi fájdalommal gondolkoztam én ezen. Elég az hozzá, hogy gondolkoztam, és visszaadhatom a szabadságodat.
- Kívántam valaha, hogy visszaadd?
- Szóval, nem, soha.
- Hát mivel?
- A megváltozott természeteddel, a megváltozott gondolkodásoddal, az életed megváltozott légkörével, megváltozott végső reménységeiddel. Mindennel, ami a szemedben becsessé, értékessé tehette szerelmemet. Ha soha semmi nem történt volna köztünk - mondta szelíd, de szilárd pillantással a leány -, mondd, választanál-e engem most, és megpróbálnád-e elnyerni a szerelmemet? Dehogy!
Úgy látszott, hogy a férfi akarata ellenére is belátja ennek a föltevésnek az igazságát. De küszködött magával, és azt mondta:
- Nem hiszed te ezt.
- Nagyon szeretnék mást hinni, ha tudnék - felelte a leány -, Isten a tanúm! De ha egyszer beláttam ezt az igazságot, tudom, hogy milyen erős és ellenállhatatlan. Hihetem-e, hogy ha szabad volnál ma, ha holnap vagy már tegnap szabad lettél volna, szegény leányt választasz feleségül te, aki még akkor is, mikor meghitten beszélgetsz vele, mindent nyerészkedő szemmel nézel: ha pedig őt választod, ha egy pillanatra cserbenhagyod legfőbb elvedet, jól tudom, hogy megbánod majd később. Tudom - és visszaadom a szabadságodat. Fájó szívvel, mert szeretem azt, aki egykor voltál.
A férfi szólni akart, de a leány, fejét félrefordítva tovább folytatta:
- Meglehet, félig-meddig remélem is, ha a múltakra visszaemlékszem, hogy ez fájni fog neked. De csak nagyon-nagyon rövid idő telik belé, s a magad jószántából elkergeted ezt az emléket, mint valami haszontalan álmot, amelyből szerencsédre fölébredtél. Tegyen boldoggá az az élet, amit magad választottál.
A leány otthagyta, és elváltak egymástól.
- Szellem - kiáltott fel Scrooge -, ne mutass nekem semmi egyebet. Vezess haza. Mi gyönyörűséged telik abban, hogy gyötörsz engem?
- Egy árnyat mutatok meg - mondta a szellem.
- Ne többet - kiáltott Scrooge -, ne többet! Nem akarom látni. Ne mutass többet!
De a könyörtelen szellem belekapaszkodott mind a két karjába és kényszerítette, hogy figyelje meg azt, ami most történik.
A színhely más volt: nem éppen tágas vagy díszes, de igen kényelmes szoba. A kandalló mellett egy szép leány ült, annyira hasonlatos az előbbihez, hogy Scrooge mindaddig azt hitte: ő az, míg meg nem pillantotta tisztes matróna alakjában, a kandalló másik oldalán. A szobában olyan lárma volt, mintha lázadás ütött volna ki - mert több gyerek volt ott, mintsem Scrooge izgatott lelkiállapotában meg tudta volna számlálni; s éppen ellenkezően a költő dicsérte gulyával, nem negyven gyerek viselkedett úgy, mintha egy lett volna, hanem mindegyik külön-külön úgy, mintha negyven lenne. Ennek következménye minden képzeletet felülmúló lárma volt; de ezzel, úgy látszik, senki sem törődött; ellenkezőleg, anya és leánya szívből nevettek, és nagyon élvezték a dolgot; s az utóbbit, aki hamarosan belékeveredett a mulatságba, irgalmatlanul megcibálták a kis betyárok. Mit nem adtam volna, ha közéjük tartozhatom! Ámbár én sohasem lettem volna képes ilyen nyersen bánni vele, nem bizony! A világ sűrű kincséért össze nem borzoltam, le nem ráncigáltam volna azt a befont hajat; ami pedig azt a drága kis cipőt illeti, le nem húzom, ha az életemről van is szó! Hogy játékból átfogjam a derekát, mint ez a vakmerő gyereknépség tette: azt sem mertem volna megcselekedni; attól féltem volna, hogy büntetésből köréje nő a karom, és sohasem egyenesedik ki többé. De az ajkát mégis nagyon szerettem volna megérinteni; kérdezgetni őt, hogy kinyissa a száját; lesütött szemének pilláira nézni, és soha pirulásra nem kényszeríteni; kibontva látni hullámos haját, melynek egy rövid fürtöcskéje megbecsülhetetlen értékű emlék lett volna: egyszóval, bevallom, szerettem volna gyermek módjára részesülni akár a legkisebb szabadságban, és férfi módjára becsülni e szabadság értékét.
De most kopogtattak az ajtón, s erre tüstént olyan tülekedés következett, hogy a nevető képű, összezilált ruhájú leányt egy nekihevült, zajos csoport cipelte az ajtóig - éppen jókor, hogy köszönthesse a családapát, aki egy karácsonyi játékokkal és ajándékokkal megrakott ember kíséretében érkezett haza. Most volt csak lárma, küzdelem - és roham a védtelen teherhordó ellen! Felmásztak a hátára, létra helyett széket használva erre a célra, hogy belévájkálhassanak a zsebeibe, elrabolják tőle a barna papírba burkolt csomagokat; keményen megmarkolták a nyakkendőjét, belekapaszkodtak a nyakába, püfölték a hátát, s a lábát is megrugdosták túláradó szeretetükben. Micsoda bámuló és örvendező kiáltások fogadták minden egyes csomag kibontását! Micsoda rettentő híradás volt, hogy a kisbabát tetten érték, amint szájába dugott egy babakonyhába való serpenyőt, és több, mint gyanús, hogy lenyelt egy fatalpra ragasztott játékpulykát! Micsoda megnyugvás volt, mikor kiderült, hogy ez az aggodalom - tévedés! Micsoda öröm, hálálkodás, elragadtatás! Ez mind egyformán leírhatatlan. Elég az hozzá: a gyerekek, izgatottságukkal együtt, lassanként kikerültek a nappaliból, egyesével feltipegtek a lépcsőn az emeletre, ott aztán lefeküdtek, és ilyenformán mégiscsak elcsendesedtek.
És most Scrooge feszült figyelemmel nézte, amint a ház ura a gyöngéden hozzásimuló leánnyal meg az édesanyjával leült a tulajdon tűzhelye mellé; amint elgondolta, hogy egy másik, éppen ilyen bájos és sokat ígérő teremtés apjának szólíthatta volna őt, és tavasza lehetett volna élete sivár telének - és igazán nagyon elhomályosodott a szeme.
- Bella - mondta a férj és mosolyogva fordult feleségéhez -, ma délután egy régi barátodat láttam.
- Kit?
- Találd ki!
- Ugyan, hogy találhatnám ki? Várj csak, hátha mégis - tette hozzá egy lélegzetre, elnevetve magát, mikor a férjét nevetni látta -, Scrooge-ot!
- Scrooge volt, csakugyan. Elmentem az irodája ablaka előtt, és mert nem volt becsukva, és gyertya égett odabent, akarva, nem akarva, meg kellett látnom. Úgy hallom, az üzlettársa haldoklik: egyedül ült ott. Egyedül van az egész világon, azt hiszem.
- Szellem - szólalt meg Scrooge megtört hangon -, vigyél el engem erről a helyről.
- Mondtam neked, hogy ezek elmúlt dolgok árnyai - szólt a szellem. - Olyanok, amilyenek: nekem ne tégy szemrehányást miattuk.
- Vigyél el! - kiáltott fel Scrooge. - Nem tudom elviselni! A szellemhez fordult, s mikor látta, hogy annak az arcában valami különös módon együtt vannak mindazoknak az arcoknak töredékei, amiket megmutatott neki: birkózni kezdett vele.
- Hagyj el engem! Vigyél vissza. Ne kísérts tovább!
Küzdelem közben - ha ugyan küzdelemnek lehet nevezni azt, hogy a szellem semmi látható ellenállást nem fejtett ki, és ellenfele, minden erejét megfeszítve sem tudta megmozdítani - Scrooge megfigyelte, hogy a fénye magasan, ragyogva lobog, s mert homályosan érezte, hogy valami összefüggés van e fény és a szellemnek fölötte való hatalma közt, megragadta az oltókupak-sapkát, és hirtelen belenyomta a szellem fejébe.
A szellem összegörnyedt alatta, úgyhogy az oltókupak egész alakját eltakarta; de hiába nyomta Scrooge lefelé teljes erejével, nem tudta eltakarni az alóla kiáradó fényt, amely megszakítás nélkül ömlött szét a földön.
Érezte, hogy teljesen ki van merülve, és ellenállhatatlan álmosság fogja el; aztán azt is érezte, hogy a tulajdon hálószobájában van. Búcsúzóul még egyszer megnyomta a sapkát; eközben lankadtan esett le a karja; alig ért rá, hogy ágyába vánszorogjon, máris mély álomba merült.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
