|
Karácsonyi mese
KARÁCSONYI MESE I.
A magas falak fölé emelkedo vékony platánfa próbált levegohöz jutni az iskolaudvaron, ahova éppen kiengedtek minket. Ezen a napon azonban Garouste úr síphangjára nem a megszokott zsivajjal válaszoltunk, ahogy egyébként a szünetekben szoktunk. A Fiú születésének eloestéjén voltunk. Aznap arra ítéltek bennünket, hogy ködben sétáljunk a külvárosi sárban, így olyan fáradtak voltunk, amilyen fáradtak csak hétéves fiúk lehetnek tizenöt kilométerrel a lábukban.
A kollégisták papucsba bújtak. A többiek a kijárat felé fordulva várták, hogy értük jöjjenek, és kiszabadítsák oket mindennapos börtönükbol. Nem túl nagy étvággyal haraptam bele egy kiflibe, lélekben már máshol jártam, a karácsonyeste misztériuma foglalkoztatott, melyben hamarosan elmerülhetek, az örök érvényu szertartás gondolata. A fogadószoba ajtaja mögött kell majd várakoznunk, míg meggyújtják a betlehemi jászol gyertyáit... Mama így kiált majd:
- Bejöhettek!
Mi pedig beszaladunk a szobába, mely egyedül e zen az estén kel életre. A parányi lángok odavonzanak bennünket a gyermeket körülálló pásztorok és állatok kis csoportjához. A lámpácska, mely Heródes csomagolópapír hegycsúcsra épült palánkvárában ég, titokzatos és tiltott ünnep illúzióját kelti bennünk. Térden állva énekeljük a kedves kis dalt:
Istálló volt a szállása,
Szalma volt a fekhelye,
Istálló volt a szállása,
mIsten oda alászálla.
Isten leereszkedése a lelkünkbe hatol majd... A jászol mögött lesz mindegyikünk számára egy ajándékcsomag és egy levél, melybe maga Isten írta be fo bunünket. Már el is képzeltem a lakatlan szoba mélységes sötétjét a jászol körül: egyetlen tolvaj sem tarthatta vissza többé a lélegzetét az alkóv és az ablakok levélmintás függönyei mögött. A falakon a halott emberek arcképei az örökkévalóság mélyérol hallgatják vékony hangunkat. Aztán este lesz, és a gyermek elalvás elott még egy utolsó pillantást vet vasalt orrú cipojére, összes cipoje közül a legnagyobbikra - arra, amelyik a kandalló hamujában részese lehet annak a titoknak, amit minden karácsonykor mindhiába próbálok leleplezni. Az alvás ugyanis olyfajta zuhanást jelent, amit egyetlen gyermek sem kerülhet el.
Így hát elore átéltem ezt az áldott estét, fejemet a kapu felé fordítva, amelyen hamarosan belép a szobalány. Kezdett alkonyodni. Bár még négy óra sem volt, izgatottan vártam, remélve, hogy elobb jönnek értem. Hirtelen üvöltözés hallatszott az udvar egyik sarkából. Az összes gyerek kiabálva rohant oda:
- Kislány, kislány!
A kis Jean de Blaye-nak hosszú, göndör hajfürtjei miatt kellett kiállnia a kínzatást. Lányos fürtjei kivívták a leborotvált fiúfejek megvetését. Csak én csodáltam oket titokban, mert a kis Lord Fautleroy hajfürtjeire emlékeztettek, akinek imádtam a történetét, melyet a Saint Nicolas 1887-es számában olvastam. Ha kedvem támadt elérzékenyülni és sírni, elég volt rápillantanom az anyja karjában ülo kis Lord képére, s elolvasni a képaláírást:
Igen, mindig is édesanyja volt a legjobb, legmeghittebb barátja...
Ám a többi gyerek nem ismerte a Saint Nicolas 1887-es számát, s nem tudták, hogy Jean de Blaye hasonlít a kis Lordra, így aztán kínozták. Én pedig gyáván távol maradtam az egésztol, annyira gyengének éreztem magam.
Ezen a napon mégis megdöbbentem, hogy a falka nemcsak azt kiabálja: "Kislány, kislány!", hanem más szavakat is, amiket eloször nem is értettem. A fal mellett osontam oda, hogy magamra ne vonjam a kíméletlen bandavezér figyelmét, aki Jean de Blaye esküdt ellensége volt. Campagne-nak hívták, két évvel idosebb és egy fejjel magasabb volt nálunk, valóságos óriás a szemünkben, csaknem isteni erovel megáldva. A gyerekek körbeállták Jean de Blaye-t, és ezt kiabálták:
- Elhiszi! Elhiszi! Elhiszi!
- De mit hisz el? - kérdeztem egyik osztálytársamtól.
- Elhiszi, hogy a Jézuska jön le a kandallóból...
Gondolkodás nélkül rávágtam:
- És?
De társam közben újra üvölteni kezdett a farkasokkal. Még közelebb mentem: Campagne megszorongatta a kis de Blaye csuklóját, miután jól a falhoz nyomta.
- Elhiszed, igen vagy nem?
- Fáj!
- Valld be, és elengedlek...
Erre a kis de Blaye hangos és eroteljes hangon, mint egy hitét megvalló mártír, így szólt:
- A mama mondta, a mama nem hazudik.
- Halljátok? - üvöltötte Campagne. - A kisasszony mamája nem hazudik!
Alázatos nevetésünk közepette Jean de Blaye megismételte:
- A mama nem hazudik, a mama nem csapott be engem... - E pillanatban észrevett, és hozzám fordult:
- Frontenac, te nagyon jól tudod, hogy igazat mondok. Az elobb beszélgettünk errol séta közben!
Campagne felém fordult, én pedig hebegni kezdtem kegyetlen macskaszeme láttán:
- Csak azért csináltam, hogy gúnyt uzzek belole...
A hétéves kor a gyengeség, a gyávaság kora. Ekkor Garouste úr közeledett felénk, a banda szétszéledt. Indultunk felöltoinkért és táskáinkért.
Jean de Blaye utolért az utcán. A szobainas, aki hazakísérte, szívesen szegodött a szobalányom társaságába.
- Tudod jól, hogy igaz... csak megijedtél Campagne-tól, ugye? Csak mert megijedtél tole?
Zavarba jöttem. Tiltakoztam az ellen, hogy megijedtem volna Campagne-tól... Nem, nem tudom, hogy igaz vagy sem... Végül is az egésznek nem sok jelentosége van, hiszen megkapjuk a játékot, amit kértünk... De honnan tudta a Jézuska, hogy Jean ólomkatonákra és szerszámosládára vágyik, én pedig játék istállóra és játék farmra?... És hogy lehet, hogy a játékok a Magasin Universel Áruházból valók?
- Ki mondta ezt neked?
- Láttam tavaly az árcédulákat...
Jean de Blaye ugyanazt ismételgette:
- Ha egyszer a mama mondta...
Éreztem, hogy megzavartam.
- Figyelj, mondtam, ha úgy döntenénk, hogy egyáltalán nem alszunk, akkor csak meg kellene gyújtani a gyertyát, fogni egy könyvet vagy beülni egy fotelbe a kandalló mellé, hogy biztosan ébren legyünk, mire megjön...
- A mama azt mondja, ha nem alszunk, nem jön el...
A boltok fényesen ragyogtak a párától nedves járdákon. A Cours des Fossés sétálóutcát ellepték az árusok bódéi. A gázlámpák megvilágították a rózsaszín cukorkákat, s kedvünk támadt beléjük kóstolni, mert túl rossz minoséguek voltak ahhoz, hogy vásároljunk belolük.
- Úgy is tehetnénk, mintha aludnánk...
- Akkor tudni fogja, hogy csak úgy teszünk, mert o mindent tud...
- Igen, de ha a mama az, o elhiszi majd, hogy alszunk.
Jean de Blaye megint rákezdte:
- Nem is a mama az!
Elértünk az utca sarkára, ahol el kellett válnunk a téli szünet végéig, Jean ugyanis másnap vidékre utazott. Könyörögtem neki, hogy ne aludjon majd el karácsonyeste, én pedig elszántan készültem nyitva tartani a szememet. Majd elmeséljük egymásnak, mit láttunk... Megígérte, hogy megpróbálja. Utána néztem. Néhány másodpercig még láttam a vállán himbálózni hosszú göndör lánytincseit, azután kicsiny árnyéka eltunt az esti ködben.
/FRANÇOIS MAURIAC/
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
