|
Kleopátra
Kalypszo 2006.08.26. 17:35
Kleopátra
Kleopátra csaknem a legismertebb női személy az ókori és tulajdonképpen az egész történelem folyamán. Személyét a későbbi korok is ismerték és megjelenítették. A későbbi művészek két évezreden át több százszor is felidézték Kleopátrát. Mindig a kor ízlésének megfelelően ábrázolták. A középkorban mint egy minoszi főpapnő szerepel, kezében két kígyóval. A barokk korban selymekbe, brokátokba öltöztetik, elvékonyodó ujjai közé hatalmas gyöngyszemeket festenek. A szecesszió korában pucéran elnyújtózva ábrázolják. De mit is tudunk róla valójában?
Krisztus előtt 69-ben született, és 39 év elteltével önkezével vetett véget életének. Kleopátra a hetedik volt a Ptolemaioszok között ki ezt a nevet viselte. XII. Ptolemaiosz lánya, XIII. Ptolemaiosz testvére és egyszemélyben felesége volt. Férje elűzte őt hűtlensége miatt. Kleopátra valóban legendás szerető hírében állt. Gyönyörű, egzotikus szépségnek ábrázolták a történetírók, művészek. Cassius Dio ekként jellemzi: "Kleopátra nagyon szép volt, élete virágjában állt. Hangja rendkívül lágyan csengett, mindenkit elbűvölt. Külseje és beszéde egyaránt igen nagy vonzerővel hatott: még a legridegebb férfiak és a legádázabb nőgyűlölők is hálójába keveredtek." Dio persze túloz, de Plutarkhosz leírása tartózkodóbb, s ezzel együtt valószerűbb: "Jóllehet szépsége, úgy mondják, önmagában véve nem egészen ritka, sem olyan rendkívüli, amely már első pillanatban bámulatot kelt, a vele való közelebbi érintkezés ellenállhatatlanul elbűvölt bárkit, mert bájos alakja, megnyerő társalgása és egészen finom viselkedése mellett valamilyen sajátos varázzsal csábított." És valóban. Kleopátrának senki nem tudott ellenállni. Persze a hálójába került féfiak mind segítségül szolgáltak nagy álma megvalósításához. A két nagyhatalmú római államférfi, Caesar és Marcus Antonius segítségével szerette volna megteremteni a Nagy Sándor-i mintára elképzelt görög-keleti birodalmát. Most Kleopátrának a hozzájuk fűződő viszonyát fogom vizsgálni, s talán végül kiderül mi is volt a királynő valódi célja, s sikerült-e véghezvinnie nagy tervét.
A monda szerint Kleopátrát szőnyegbe csavarva vitték Caesar elé, aki Krisztus előtt 48-ban érkezett meg Alexandriába, az "Aranyvárosba". Caesar ekkor tette először egyiptomi földre a lábát, s az persze rögtön lenyűgözte. Alexandria a fényűzés, a kifinomult élet világvárosa volt. Vajon mit akart elérni Kleopátra ezzel a kihívó ajándékkal? Vajon ez egy szerelemre éhes királynő trükkje? Abban szinte teljesen biztosak lehetünk, hogy Caesarra és katonáira döbbenetesen hatott a milliós nagyváros. Rómához viszonyítva Alexandria tényleg "Aranyvárosnak" számított, hiszen a római Forum Romanum épületei mind később épültek. Róma ekkor még nem volt más, mint egy jókora vályogfalu, amely túl hamar duzzadt birodalommá. Caesar városát szűk sikátorok, rogyadozó épületek, bűz, és járványok jellemezték. Kleopátra Alexandriájában nagyvonalúan megtervezett utcákat láthattak a római katonák, amelyek gondos tervek alapján tagolták a lakónegyedeket. Láthatták a város hatalmas épületeit, Alexandria olyan jelképeit, mint a Szerapeion, a város szentélye, és mint a világ hetedik csodája, a Pharosz, a világítótorony, amely magasan emelkedik a kikötő fölé. Caesar fejében az egyiptomi fényűzés hatására kezdett kibontakozni az új, nagyszerű Róma építési terve. Azt is fel kellett ismernie, hogy ide gyülekezett mindenki, akinek csak neve és rangja van a tudomány és szépművészetek világában. Már Kleopátra szépapja, II. Ptolemaiosz azzá tette Alexandriát, amilyennek Caesar akkor, 48. októberén láthatta. A Pharosz világítótoronnyal szemben helyezkedett el a könyvtár, ahol az antik kor egész tudásanyagát felhalmozták sokezernyi írástekercs formájában. A palotaváros szentélyeiben és világi épületeiben a világ messzi földről idehívott tudósai munkálkodtak. A művészet és a tudomány ekkor még nem vált ketté, a tudományágak még nem szakosodtak úgy, ahogy ma ismerjük őket. A Földközi-tenger környékén nincs olyan híresség, akit ide ne csalogatott volna az államköltségen folytatott gondtalan élet, a határtalan kutatási lehetőségek biztosítottsága. Sokan valóban ide zarándokoltak: filozófusok, költők, szónokok, zenészek, szobrászok, festők. Az élet valóban felhőtlenül boldognak tűnhetett Caesar szemében. És minden bizonnyal feltűnt neki, hogy míg Rómában a senatus alig tudott védekezni a proletárokkal, a csőcselékkel szemben, addig itt, Alexandriában a legkülönbözőbb uralmi területekről jött emberek egyetértésben éltek egymás mellett. Az "Aranyvárost" negyedekre osztották, és a látogatót piacok, boltok, kifőzdék és csapszékek várták.
Caesar nemcsak vetélytársát, Pompeiust hajszolva érkezett Egyiptomba, hanem az állandó pénzhajsza is idekergette, mikor a Krisztus előtti 48. esztendőben partra szállt Alexandriában. A pénz volt az, amire legnagyobb szüksége volt, amivel katonáit megbékíthette, amivel javíthatott a helyzetén. A triumvirátus összetűzését követően a három férfi civakodása polgárháborúvá fajult, s ez felemésztette Caesar vagyonát.
Caesar előkelő patríciuscsaládból származott. Mariushoz fűződő rokonsága (nagynénje Marius felesége volt), illetve határozott fellépése, céltudatos politikai nyilatkozatai miatt a római plebsz hamar szívébe zárta, s szinte már bálványozta. Aktív közéleti tevékenységét azzal kezdte, hogy Sulla hívei közül jó néhányat bevádolt. Ezt a néppárt határozott tetszéssel fogadta és különböző papi tisztségeket adtak Caesarnak. Ezután sorra kapta a különböző tisztségeket. 65-ben aedilis lett, 63-ban pontifex maximus, 61-ben pedig propraetorként Hispánia helytartója lett. Caesar Krisztus előtt 60-ban tért vissza Hispániából, s szövetséget ajánlott a senatus ellen fellázadt Pompeiusnak, valamint az ambiciózus Crassusnak. Pompeiusra a senatus ugyanis harci sikerei miatt nagyon féltékenyen tekintett. Nem engedélyezték neki a kijáró diadalmenetet, valamint katonái végkielégítését, s ezzel ellenfeleivé váltak. A titkos szövetségük értelmében összehangolták politikai tevékenységeiket, ezzel egy olyan legyőzhetetlen hatalmat teremtenek, amely leigázza a római senatust és a népet. A triumvirátus, amely nevét valójában később, a második triumvirátus (Kr. e. 43) mintájára kapta eredeti célja valójában Caesar consulsága, Pompeius keleti intézkedéseinek jóváhagyása, illetve Caesar és Crassus befolyását növelő törvények keresztülvitele volt. A viszony és az egyetértés később megromlott a három férfi között, s ez szinte polgárháborús helyzetet okozott. Már nem egymásért, hanem egymással harcoltak, és ez nem csak nekik, de a római népnek is ártott.
Tehát Caesar legfontosabb oka, amiért Egyiptomba indult a pénz volt. A katonái már zúgolódtak: Rómának békét szereztek a meghódított Hispániában és Galliában Caesar vezetése alatt. Akkor bátor fellépése annyira lebilincselte őket, hogy életüket és vérüket neki ajánlották. Vele lépték át a Rubicont és támadtak Róma ellen, hogy a senatussal szemben az ő akaratukat juttassák érvényre. De a végső, várva-várt győzelem elmaradt. A katonák már haza akartak térni a családjukhoz, nem pedig Pompeiust és híveit üldözni keresztül-kasul a Római Birodalom területén. A katonák megtanulták, milyen is az, mikor a senatus parancsai helyett egyetlen ember becsvágyát, hangulatát, szeszélyét kell követniük, ezáltal egyetlen személynek voltak kiszolgáltatva. A galliai hadjáratok óta Caesar megváltozott, s vele együtt a seregnek is változnia kellett. Az afrikai Thapszoszban igencsak megnőtt a sereg önbizalma: legyőzték a túlerőben lévő Pompeius hívek csapatait, s ezáltal olyan vérengzős hangulatba kerültek, amelyet nem állíthatott meg semmi és senki. Sebesülteket gyilkoltak, a kis katonák a mészárlás leple alatt elégtételt vettek elöljáróikon, valamilyen rég elszenvedett sértés miatt. Caesarnak tűrnie kellett a fegyelem meglazulását, az erkölcsök elvadulását. A háború megszokott állapottá vált, Caesar katonáiból megfékezhetetlen horda lett. Emellett Róma nem felejtette el Thapszoszt, Caesar pedig rájött, hogy már nem terhelheti tovább katonáit, eljött a nyugállományba helyezés és a jutalmazás ideje. Emiatt az utolsó, egyiptomi akciójuknak jól kell sikerülnie. Egyiptomban amúgy is trónharc dúlt a testvérházaspár, Kleopátra és Ptolemaiosz között. Caesar azonban szavatolta apjuknak, XII. Ptolemaiosznak a helytartói méltóságát. Persze méltányos összeg - majdnem Egyiptom egész évi jövedelme - fejében nyerte meg a király Caesart, és ellenfelét, Pompeiust, akivel szintén szerződést kötött.
Amikor Caesar partra szállt Alexandriában a helyzet már feszült volt, és átláthatatlan. Amint megérkeztek a rómaiak, és letelepedtek a kikötő melletti római helyőrségi szálláshelyen, Ptolemaiosz csapatai görög vezérükkel, Akhillasszal az élen rögtön körülfogták őket. Nem lehetett tudni, hogy ezzel védeni vagy fenyegetni akarták-e őket, kínos helyzet alakult ki. És ekkor lép színre Kleopátra. Nem tudjuk, hogy első találkozásuk tényleg úgy történt-e, ahogy azt a szőnyegtörténet meséli, mindenesetre a történet elég valószínűtlen ahhoz, hogy igaz legyen, ámbár a római sereget körülvevő ptolemaioszi gyűrűn valamiképpen át kellett jutnia a királynőnek. S akkor már miért ne szőnyegben? Amikor Kleopátrát Caesar először megpillantja, kellemetlen helyzetbe hozza őt: ez a csinos, fiatal nő. Teljesen kiszolgáltatja magát neki, és mindent elkövet, hogy az első kedvező élményét megerősítse, és döntő érvvé változtassa. Caesar pedig nagy szoknyavadász hírében állt. Katonái így suttogtak róla:"Városok, óvjátok asszonyaitokat! Itt jön velünk a kopasz kéjenc!" Kegyeit nagyvonalúan osztogatta mind Hispániában, mind Galliában, s most a csillogó Egyiptomban is. Ami nehézséget okozott Caesarnak, az a politikai következmény volt. Tudta, hogy ha most a királynőt befogadja szállására, akkor azzal félreérthetetlenül mellette foglal állást, és beleszól Egyiptom belügyeibe. Mindenesetre Caesar nem sokat tétovázott. Ez a románc az öregedő rómait új tavasszal ajándékozta meg, Kleopátrának pedig meghozta a hivatalos egyiptomi egyeduralkodói elfogadtatását. Néha ilyen egyszerű a politika.
Suetonius ezt írja Caesarról: "Úgy mondják, magas termetű, izmos, fehér bőrű, telt arcú, élénk fekete szemű férfi volt. Jó egészségnek örvendett, csak élete utolsó éveiben ájult el túl gyakran, és sokszor nyugtalanító álmok gyötörték. Két alkalommal is nyilvános ülésen fogta el az epilepsziás roham. Ami a testápolást illeti, elég sajátos fogalmai voltak róla: nemcsak hogy rendszeresen borotváltatta magát és vágatta a haját, hanem némelyek szerint egész testén is kitépetett minden egyes szőrszálat. Igen nehezen viselte el csúnya kopaszodását, mert gyakran észrevette, hogy ellenfelei emiatt kicsúfolják. Ezért rászokott, hogy ritkuló haját a tarkójáról előrefésülje a halántéka mentén." Az 52 éves Caesar megfiatalodott a mindössze 21 éves királynő oldalán. És ez nem volt más, mint reálpolitika.
Kleopátra birodalma minden pompáját felvonultatta Caesar előtt, ő pedig boldogan élvezte az édes semmittevést, hiszen a keleti fényűzés mindig is vonzotta. Majd kéthónapos kéjutazásra indulnak a Níluson, az ősi fáraóbirodalom néma tanúján. Nemcsak kéjutazás ez, hanem hatalmi fölényük fitogtatása. A szerelmesek átadhatják magukat álmaiknak: Caesar egyre Nagy Sándor-szerűbbnek érezhette magát, Kleopátra pedig elérte eredeti célját, megnyerte magának Róma első emberét, s ezzel közelebb került elképzelt birodalmának megvalósításához. A két hónap alatt megtekintik a piramisokat, az ódon Memphiszt, a hatalmas Thébát. Ezt látva Caesar saját birodalmát egyre elmaradottabbnak látja, s azalatt a kis idő alatt, amíg majd hazatér mélyreható reformokat hajtat végre Rómában. Végül, az utazás végére elérnek Denderába. A Ptolemaiosz-dinasztia itt emeltetett templomot önmagának. Caesar elképesztőnek találja a templom méreteit, s még inkább azt, hogy itt valaki már életében istenné válik. Pedig Kleopátrával, és utazásuk gyümölcsével, Kaiszarionnal éppen ez történik, a szentély hátsó falában kőbe vésik őket, mint a fáraókat már évszázadok óta.
De hogy valóban Caesar fia volt-e a gyermek nem tudhatjuk biztosan. A hataloméhes királynőről feltételezték, hogy csak hazudta, hogy még jobban magához láncolja a férfit, hiszen szüksége volt rá álma megvalósításához. Ezenkívül a Ptolemaioszok mindig csak magukkal egyenrangú partnert választottak, s tartottak elfogadhatónak. Így Kleopátrának Caesar volt a legmegfelelőbb férfi, hiszen bizonyos értelemben ő volt Róma koronázatlan királya. Kaiszarion azonban lehet, hogy valóban Caesar fia volt, mert más férfi nem gyanúsítható meg ebben az időszakban az apasággal. Valószínűleg így látta ezt a pár leghatalmasabb későbbi ellensége, Octavianus is. Ő közvetett módon erősíti meg a fiút származásában, mert amikor 18 év múltán legyőzi Antoniust az actiumi csatában, Kaiszarionban lehetséges vetélytársat lát, úgy véli, a fiú veszélyezteti az ő igényeit, s ezért végül meggyilkolja.
Caesar méltán lehetett irigy Kleopátra istenné válására, hiszen a denderaui templom hátsó falán a királynőt ábrázoló rajzok mind a mai napig fennmaradtak. Kleopátrát a fáraók szokásos testtartásában ábrázolták, s oldalán Kaiszarion áll. A sír falain kőbe vésett jelenetek az egész világot ábrázolják: dolgozó embereket, legelésző állatokat, túlérett kalászokat. A képek azt sugallják, hogy az e világi hétköznapok életét a fáraók lehetőleg minél teljesebb mértékben akarták átvinni a túlvilágra. Ez az ősi egyiptomi sírhagyomány. Kleopátra sírjában azonban nemcsak a merev, egyiptomi ábrázolás látható. Itt már megjelent az ősi egyiptomi és a modern hellenisztikus ábrázolásmód keverékéből született egyipto-görög stílus. Azt is tudjuk, hogy ez a makedón Nagy Sándor hódításának köszönhető. Igaz hódítóként érkezett Egyiptomba, de tudta, hogy nem szabad elnyomnia az itteni kultúrát sem, ezért rábízta magát Sziva jósdájára, és Amon jóisten megtestesüléseként jelenik meg az egyiptomiak előtt, így vonul be az egyiptomi istenvilágba.
Kleopátra minden ősénél tökéletesebb érzékkel követi példaképét: Nagy Sándor valamennyi utóda közül egyedül ő tudta olvasni a szent írásjeleket, a hieroglifákat, és egyedül ő tudott alattvalóival anyanyelvükön érintkezni. Emellett még számos idegen nyelvet beszélt. Kleopátra nagyon intelligens nő volt, aki tudta, hogyan kell egyesíteni a hagyományt, és az újdonságot. Nem biztos azonban, hogy ugyanolyan volt, mint az egyiptomi nők többsége. Lehet, hogy jobban hasonlított a görög nőkre. Egy tekintetben azonban nagyon hasonlított a makedón dinasztia többi sarjára: a magatartásában. Ugyanolyan irgalmatlan, becsvágyó, és hataloméhes volt, mint ősapái. Talán Kleopátra épp azért képzelte el magának a saját Nagy Sándor-i birodalmat, és azért követte hűen példáját, mert ő maga is tőle származott. I. Ptolemaiosz fáraó Nagy Sándor rokona, barátja, és harcosa volt egy személyben, és ő alapította meg a független Egyiptomot, s kezdte meg a görög és egyiptomi kultúra egyesítését. A dinasztia élete korántsem volt mentes az izgalmaktól. Ebben a családban szinte minden megtörténhetett: testvérházasság, gyilkosság, erőszak, és brutalitás.
De erre a prűd Róma nem mondhatott semmit, hiszen ott a köztársaságból éppen diktatúra kezdett kialakulni, ami korántsem volt különb az egyiptomi családi harcoknál. A Krisztus előtti 80-as évekig a diktátori címet csakis vészhelyzet esetére tartották fenn, de ekkor Sullának sikerült elérnie, hogy a nép megmentésének ürügyével magát helyezhette a politikai csúcsra, hogy az ő kezében egyesüljön minden fontos tisztség. Az ókori Rómában a diktátori hivatal ilyen átértékelődése pusztító következményekkel járt. Ebben a zűrzavarban próbált rendet tenni a triumvirátus, de a három férfi mindegyike azon is fáradozott, hogy egyidejűleg a másik kettőt kiüsse a nyeregből. A birodalom, amely ekkora már három kontinensen fekszik, óriási adókat szed a meghódított tartományoktól, s ezekből a pénzekből mindenki részesülni akar Minden embert a pénz- és hatalomvágy hajt, s ebben a káoszban a római nép képes megfeledkezni Sulla iszonyú diktatúrájáról, és újra egy erős emberért kiáltanak. Először Pompeius az, aki úgy érzi, éppen rá van szüksége Rómának, majd pedig Gaius Iulius Caesar jelentkezik. Mindketten gyűlölik a senatust és a köztársaságot, s egyetlen céljuk az egyeduralom. Caesar ennek a kornak méltó gyermeke volt: pénzéhes, hatalomvágyó és egocentrikus nagyság.
Caesar törvénykezésében, mind a nagyszabású építési, felújítási és szépítési terveiben azt a szándékot ismerték fel a rómaiak, hogy miképpen alakítja valaki a város arcát egyeduralmi igényeihez. Szándékainak megvalósítása érdekében 170 000 embert töröltetett az ingyenes gabonához juttatandók listájáról. Így akarta a polgárokat rákényszeríteni, hogy a szűzföldek feltörésével és megművelésével maguk biztosítsák a megélhetésüket. A politikai klubokat és egyesületeket betiltja, és a maga embereit helyezi a senatusba, és a hivatalok élére. Sőt idegen gallokat is hívott a senatusba, ezzel még jobban maga ellen fordítja a római népet. Amikor aztán vetélytársát, Pompeiust legyőzi, alig maradt ép család Rómában. De Caesarnak még ez sem volt elég: megünnepli az áldozatok halálát, s még gyűlöltebbé teszi magát, mikor azt jelenti ki, hogy szerinte a köztársaság az semmi, test és alak nélküli név csupán, merő agyrém. Megveti az ősök és az erkölcsök tiszteletét. Ezt akkor bizonyítja be legjobban, mikor családjának isteni ősanyja, Venus Genetrix szobra mellé állítja a szentélyében Kleopátra aranyszobrát. Pedig tudta, Rómában az élő ember istenítése iszonyatot kelt. S Kleopátra házasságtörő, még ha királynő is. Róma már megérkezése napján ellene fordul. A diktátor a város falain kívül szerelmi fészket rendeztet be, ahová Kleopátra kedve szerint ki-be járhat, testvérférje, Ptolemaiosz szeme láttára. A nő pedig állandóan fiával jár-kel, s ezzel egyértelműen bejelenti trónkövetelő szándékát. Egy félegyiptomi törvénytelen gyermek, mint Caesar lehetséges utódja, ez riadóztatja Rómát, valamit tenni kellett.
Caesar mindenesetre azzal dicsekedhet, hogy ugyanúgy szerezte meg Egyiptomot, mint hajdanán Nagy Sándor - harc nélkül. Bekebelezte a Római Birodalomba azt az egyetlen utolsó birodalmat is, amelyet mindaddig még nem sikerült provinciává tenniük. Most pedig úgy érzi, hatalma csúcspontjára érkezett: a sikertől megszédülve a birodalom egyeduralkodójává akar válni. Caesar azonban elszámította magát, Krisztus előtt 44-ben március idusán ugyanis gyalázatosan meggyilkolják. Már kora hajnalban felriasztották nyomasztó álmai, és Calpuria, felesége is vissza akarta tartani hirtelen rosszulléte és balsejtelmei miatt. A várakozó senatorok azonban küldöncöt menesztenek érte, s emiatt ha vonakodva is , de elindul villájából a senatus ülésére. Állítólag Decimus Brutus csak egyszerűen megragadja, és magával vonszolja. Az utcán útjukba áll Artemidórosz, Caesar egyik barátja, aki tudott az összeesküvésről, s a merénylet terveiről részletes feljegyzést készít. Az adatokat rejtő tekercset Caesar kezébe nyomja, de ő siettében bele sem pillant. A merényletet pontosan megtervezték: a Curia lépcsőjén fogadják Caesart, s bevezetik az épületbe. Egy Tullius Cimber nevű senator előlép, és kegyelmet kér száműzött testvére számára. Caesar elutasítóan int, erre Tullius letépi a tógáját, ez volt az előre megbeszélt jelük. A senatorok egymás után döfnek bele a diktátorba, nehogy csak egyetlen zsarnokölő legyen köztük. Ekkor hangzott el a híressé vált "Te is fiam, Brutus" mondat. A hely, ahol Caesart meggyilkolták még ma is látható Rómában: a "Macskafórumon", a II. caffé con tre effe ( A Három effes Cafffee) helyén állt az egykori Curia. A merénylők azonban nem gondoltak a zsarnok halálának következményeire. Hirtelen halála után a birodalomban hatalmi űr tátong. A merénylők a demokráciát akarták megszilárdítani, helyette azonban azt kellett tapasztalniuk, hogy Caesarral együtt egyszersmind elveszett az ő politikai mércéjük is.
Kleopátra számára is katasztrófát jelent Caesar halála, mert nagy álma, amelyet eddig a római-egyiptomi világbirodalomról dédelgetett magában, és amely szinte már karnyújtásnyira volt, egyszerre megszűnik. Rómából tengeri úton Alexandriába menekül. Ebben a káoszban Kleopátra megteheti, hogy fiát, Kaiszariont régenstársává teszi, és országának gondjaival foglalkozik. A balsors azonban tovább üldözi: távollétében a gazdag Egyiptomot súlyos csapások sújtották. Éhínségek, járványok (valószínűleg bubópestis), és felkelések gyengítették. Kleopátra megnyittatja az állami gabonatárolókat, hogy enyhítsen a legnagyobb nyomorúságon, és ezzel ismét a maga oldalára állítsa alattvalóit. Szinte világvégi hangulat fogta el, és ekkor még egyszer sikerül neki politikát csinálnia: elcsábítja Marcus Antoniust, Róma önjelölt első emberét, Caesar valamikori uralkodótársát. A birodalom újrafelosztásakor Antoniusnak a Kelet jutott. Egy Örményország elleni hadjárat után téli szállását Tarszoszban üti fel, Kis-Ázsia partjainál. Itt találkozik Kleopátrával, úgy látja, az új uralkodó oldalán tovább álmodhatja a maga örök álmát a hatalomról.
Marcus Antonius már Krisztus előtt 55-ben megismerkedett a királynővel, amikor ahhoz a védőkísérethez tartozott, amelyik Gabinius hadvezér parancsnoksága alatt visszavitte Egyiptomba Kleopátra apját Rómából. Azóta Marcus Antonius tekintélyes pályát futott be katonatisztként, és politikusként, és Caesar halála után rövid ideig eljutott az egyeduralom küszöbére is. Nagy csapás volt számára, mikor Caesar végrendeletében nem őt, hanem fogadott fiát, Octavianust nevezi meg örökösének. Ráadásul egy harmadik személy is bejelenti hatalomigényét: Lepidus, Gallia helytartója. Ez a három férfi volt a Római Birodalom három legnagyobb hatalmú embere, ezért Krisztus előtt 43 októberében titkos szövetséget kötnek a mai Bologna közelében. A triumvirátusnak törvényben biztosítják azt az öt évet, amely alatt úrrá kell lenniük a birodalomban uralkodó káoszon. A provinciákat a következőképpen osztják fel egymás között: Antonius kapja Galliát, Lepidus Hispániát, Octavianus pedig Afrikát, Szardíniát és Szicíliát. Még egy év sem telt el, de a triumvirek működése már akkor gyümölcsözőnek mutatkozott. 42-ben Philippinél legyőzik Caesar gyilkosait. A döntő csata fővezére Antonius volt, és a harc után barátot és ellenséget egyaránt levesz a lábáról azzal a nagylelkűséggel, amelyet a legyőzöttekkel szemben tanúsít. Antonius ezután már Görögországot, Kis-Ázsiát és Napkeletet is megkapja. Kleopátra is kihasználta Marcus Antonius kelet iránti imádatát: valószínűleg a keleti fényűzés az, amivel levette a lábáról a férfit. A velencei Tiepolo-festmény azt a legendát meséli el, amely szerint Kleopátra az új római uralkodó szeme láttára borban feloldotta, majd megitta legnagyobb és legszebb igazgyöngyét. A királynő egyszerűen megitta legnagyobb kincsét-a keleti fényűzésnek ezzel a szemléltető bizonyítékával egyszerűen lenyűgözte Antoniust. És ez még csak a kezdet volt...
Ez idő tájt új pénzt veretnek Alexandriában: az egyik felén a szép, érett Kleopátra látható, a másik oldalon az érzéki Marcus Antonius. Az uralkodók azonban nem csupán az érméken egyesülnek: Antoniust még sokkal jobban elvarázsolja a gazdag, egzotikus élet, mint hajdan Caesart. Ez már kezdte nyomasztani Rómát! És ami még rosszabb: Antonius sorra Kleopátrának és gyermekeiknek adományozza a megszerzett keleti provinciákat. Az a férfi, aki új földeket akar meghódítani, most szétosztja a régieket. A Kleopátrának adományozott területek mélyen benyúlnak Levante földjére. Azok a pénzérmék, amelyek ebből az alkalomból veret, új korszak kezdetét jelzik: Kleopátra birodalma bekebelezi ezeket a tartományokat.
A 34-es évben olyan eseményre kerül sor, amely végképp fellázítja a rómaiakat. Alexandria gümnaszionjában Marcus Antonius és Kleopátra arany trónszékeken foglal helyet. Előttük kiskorú gyermekeik ülnek, akik az elkövetkezendő ceremónián számukra kiutalásra kerülő országok jelvényeit és viseletét hordozzák. Kaiszarion- Caesar és Kleopátra fia 13 éves, egyidejűleg XV. Ptolemaiosz uralkodótársa- megerősíttetik jogaiban, mint Egyiptom uralkodója. A Római Birodalom keleti provinciáit pedig közös gyermekeik között osztják szét. Sorra avatják fel a királyokat: a hatesztendős Alexandrosz Héliosz Arménia királya, valamint a médek királya az Indusig, vagyis a Párthus Birodalom királya lesz. Ikernővére, Kleopátra Szeléné Kürénaika királynője lesz, vagyis a mai Líbia és Egyiptommal határos részéé. A még csak két esztendős Ptolemaiosz Philadelphosz királyaként nemcsak a néhai Szeleukida Birodalom szír országait kapja, hanem Kis-Ázsiának az Eufrátesz és a Hellészpontosz (mai Dardanellák) közé eső részét. Mindeközben Marcus Antonius törvényes felesége, Octavia egyre csak várja a híreket. A rómaiak már azt hiszik, Antonius megőrült. Pedig nem, csak magával ragadta a Napkelet, ő is olyan szobrokat emeltet magának, mint a fáraók.
A görögországi, actiumi csatában egy mindent eldöntő csatát vívott Marcus Antonius és Octavianus, akitől eleinte nem sokat vártak. Itt dőlt el, hogy melyik város lesz majd az antik világ központja: Róma vagy Alexandria, és hogy ki lesz a Római Birodalom valódi "királya". Miután a legfontosabb kikötők Octavianus kezére jutottak, az isteni párnak nem volt könnyű dolga. Ha stratégiai szempontból nézzük a dolgot nyilvánvaló: itt, a birodalmának legszélső peremére szorítva Antonius már nem nyerhet. Rómára már nem tud csapást mérni, amelyet a kikötők nyújtotta biztos háttérrel végrehajthatott volna az Adriai-tengeren át. Vajon tudta-e ezt Antonius és Kleopátra? Néhány tény emellett szól: az utánpótlást szállító hajók egy részét Antonius elégettette, hogy ezek ne eshessenek az ellenség kezébe. Ami megmaradt, az néhány hatalmas, erődítményszerű hadigálya, pár sebes futárhajó, valamint Kleopátra flottája.
Krisztus előtt 31. szeptemberében az éj leple alatt a kikötőöböl csapdává változott: Antonius hajói pirkadatkor egymás mögött elhagyják a szűk kijáratot, Octavianus flottája széles ívben elzárja előttük az utat a nyílt tenger felé. Antonius ugyan ék alakba akar fejlődni, hogy valahol áttörje a záróvonalat, de ellensége egye kijjebb, és kijjebb csalogatja őket a nyílt víz felé. Mindkét fél hajóhada szárnyakra oszlik, az arcvonal közepe elvékonyul. Ezután megadják a jelet a támadásra, és a szárnyak hevesen összecsapnak. Szárazföldi hadviselésről van szó valójában, amelyet tengeren alkalmaznak. Octavianus hajóira csak úgy záporoznak a lándzsák és nyílvesszők Antonius hajóiról. A rómaiak erre hajítógépek lövedékeivel és gyújtónyilakkal válaszolnak. A csata még egyáltalán nem dőlt el, mikor hirtelen Kleopátra flottája -mindenféle előzetes megbeszélés nélkül- előrenyomul. Középtájt áttöri az arcvonalat, és kelet felé elvitorlázik. Marcus Antonius értetlenül áll magában, aztán kiad pár gyors parancsot, átül egy gyors küldönchajóra, és Kleopátra nyomába ered. Vezér nélküli serege elveszti a csatát, de Antonius hamar beéri Kleopátrát. Elkerüli azonban a királynőt, s arra gondolt, vajon miért árulta el őt? Egyáltalán árulásnak számított-e ez a különös távozás?
Kleopátra valószínűleg látta Octavianus fölényét, s tudta, ezt a csatát nem lehet megnyerni. Lehet, hogy pánikba esett, látva az ellenség fürge hajóit, összehasonlítva Antonius lomha óriásgályáival. Egyes vélemények szerint a királynő így akarta megvédeni flottáját a rómaiak dühétől, hogy bázisává válhasson a majdani ellenállásnak. Sok tudós azonban úgy véli, hogy a királynő menekülésével nyitva akarta hagyni annak a lehetőségét, hogy megkörnyékezze, s játékaiba bevonja a harmadik rómait, Octavianust is. Vele azonban már nem jött létre a szerelmi kapcsolat, s a napkeleti világbirodalom Alexandria vezetésével soha nem jön már létre.
Antonius, a fenyegető vereség és ősi ellenségével való megszégyenítő vereség miatt kardjába dőlt. Kleopátra a maga sírboltjába vitette a haldoklót, amely valahol Nagy Sándor sírjának a közvetlen közelében lehetett. A holttestet, mint valamely fáraóét, saját kezűleg balzsamozta be és helyezte örök nyugalomra. Ő maga elsáncolta magát Octavianus közeledő csapatai elől a sírboltban. Ha Kleopátra Octavianus elé járulna, már nem lenne semmije, amit felajánlhatna neki, hiszen minden kincse az ő kezébe került. Egy olyan asszony állna az uralkodó elé, aki lázasan, sebesülten (Antoniust gyászolva sebeket ejtett magán) gyermekei életéért könyörög. Magáért nem emelne szót. Így hát inkább úgy dönt, nem várja be a végzetét, inkább önkezével vet véget életének, s így megőrizheti emberi méltóságát. Valószínűleg nem kígyóval maratta halálra magát, ahogy azt az antik írók szívesen emlegetik, hanem valami apró tárggyal, amit a római őrökön át könnyen bejuttathattak hozzá. Kleopátra tehát halott, s vele együtt az álom is. Vele együtt véget ért a fáraók kora, és nemsokára elnémultak a hieroglifák is, melyeket csak a múlt században sikerült újra megfejteni. Alexandriából nem a világ fővárosa lett, hanem a legújabb római provinciának, Egyiptomnak legnagyobb támaszpontja. Épp ellenkezője annak, mint aminek a királynő szánta.
Mit ért el egyáltalán? Vagy csak két nagyhatalmú római államférfi játékszere volt, pénzforrásuk, és kispárnájuk? Az biztos, hogy Caesar, ahol csak tudta támogatta őt. Az egyébként oly hidegfejű Caesar elvesztette a fejét Egyiptomban, teljességgel szem elől tévesztette politikai megfontolását. Magatartását nem magyarázhatjuk mással, mint hogy oly erősen vonzódott az asszonyhoz.
Antonius nem első pillantásra, csak tarszoszi találkozásuk után vált az asszony rabjává. Kleopátra pénzelte a férfi minden hamvába holt hadjáratát, és együtt mentek a pusztulásba. Plutarkhosz szerint. Ha a királynő gyászolt, akkor teljes szívvel gyászolt, s ha szeretett, akkor teljes szívvel szeretett. Így tette ezt Antoniussal is.
A szeretett férfiakkal együtt kellett a sírba tennie álmait a minden eddiginél hatalmasabban és pompásabban feltámadó Egyiptomról. Az utókorra nem hagyott képet öregkoráról, csak az időtlenül fiatal ábrázatot, olyan időtlent, mint országában a piramisoké.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
