|
Kleopátra és Marcus Antonus viszonya
Kalypszo 2006.08.26. 17:34
KLEOPÁTRA ÉS MARCUS ANTONIUS
VISZONYA, TÖRTÉNETE
Az ókori világ leggyakorlottabb szeretői állítólag az egyiptomi nők voltak, de az az asszony, akinek a híre ebben a tekintetben húsz évszázadot is túlélt és két nagy drámaírót ihletett meg - Shakespeare-t és Shaw-t -, görög. Sorrendben a hetedik egyiptomi Kleopátra - az utolsó sarja annak a dinasztiának, amelynek első uralkodóját, Ptolemaiosz görög hadvezért Nagy Sándor bízta meg Kr.e. 323-ban Egyiptom kormányzásával - valóban varázslatos nő. Fizikai szépsége talán nem volt olyan lenyűgöző, mint ahogy egyes legendák sugallják, de minden bizonnyal azok közé a nők közé tartozott, akik más tulajdonságok birtokában szebbnek látszottak, mint amilyenek valójában voltak - legalábbis az elragadtatott hódolók szemében.
De még ha úgy festett volna is, mint az Óz gonosz boszorkánya, egyéb tulajdonságainak köszönhetően akkor is mindenkit elbűvölt volna. Jó nevelést kapott, élvezetesen társalgott, több nyelven beszélt, jól vágott az esze, tudta, hogyan kell bánni a férfiakkal, és járatos volt a hálószobai művészetben. Személyes varázsához kétségtelenül hozzájárult, hogy mint uralkodó nem volt elég erős: éppúgy meg lehetett hódítani, mint ahogy ő tudott hódítani, különösen, ha erős férfival került szembe.
Két leghíresebb szerelmi kapcsolata közül az elsőben teljesen rabul ejtette Alexandriában Julius Caesart, később azonban készségesen követte őt Rómába, és ott is maradt egészen Caesar meggyilkolásáig. A másodikban úgyszólván rabszolgájává tette Marcus Antoniust, de hűségesen kitartott mellette mindaddig, amikor már nem kerülhették el a közös végzetet.
Antoniusszal Alexandriában, Egyiptom nagyon görög fővárosában találkozott. A férfi akkor Caesar kíséretéhez tartozott és Kleopátrát sokkal jobban lekötötte a római félisten, semhogy ügyet vetett volna későbbi alárendeltjére. Amikor hat vagy hét évvel később, Kr.e. 41-ben igazán összetalálkoztak, Kleopátra huszonnyolc éves volt, már tíz éve királynő, és sokat tanult a tekintetben, hogyan lehet minden erkölcsi aggály nélkül élni a hatalommal, pompával és a körülmények kínálta lehetőségekkel. Marcus Antonius ekkor negyvenkét éves, színes egyéniségű, érett férfi és ünnepelt hadvezér, markáns férfiszépség és a Római Birodalom gazdag keleti felének kormányzója. Amikor Antonius a kis-ázsiai Tarszoszba érkezett azzal a szándékkal, hogy a birodalom határait még jobban kiterjessze kelet felé, maga elé idézte az egyiptomi Kleopátrát, hogy megbizonyosodjék a Római Birodalom iránti hűségéről, amit abban az időben egyesek kétségbe vontak.
Kleopátra elég sokáig halogatta a válaszát ahhoz, hogy megőrizze uralkodói méltóságát, de nem olyan sokáig, hogy bajt idézzen a fejére. A Küdnosz folyón érkezett Tarszoszba egy pompás bárkán. A folyó mentén tágra nyílt szemmel bámészkodó emberek között Plutarkhosz szerint az a hír terjedt el, hogy Aphrodité jött el Dionűszosszal múlatni az időt, s ez fogja segíteni Ázsia boldogságát.
Az első kérdés, amit el kellett dönteni, ismerősen csenghet a mai füleknek: "Nálad vagy nálam?" Elsőnek, mint házigazda, Antonius hívta meg Kleopátrát vacsorára, de a futár viszonymeghívással tért vissza, amit ő készséggel elfogadott. A fiatal birodalomtól látszólag független királyságok közül Kleopátráé volt a legfontosabb, és Antonius nem akarta az uralkodónőt megsérteni. Ezen az estén minden oka megvolt rá, hogy örüljön döntésének: valósággal elkábította az a gondosan megtervezett, káprázatos és fényűző lakoma, amelyet a tiszteletére rendeztek.
Kleopátra háziasszonyi bemutatkozása azonban csak előjátéka volt a jövőbelieknek. Antonius merőben személyes okból teljesen elfeledkezett a keleti hadjáratról éppúgy, mint Fulviáról, a feleségéről, aki Rómában hasznosította kivételes politikai tehetségét a férje érdekében. Antonius és Kleopátra a 41-40-es év telét együtt töltötte Alexandriában. Kleopátra természetesen tudott Fulviáról, mint ahogy az imádott férfi egyéb szenvedélyes kapcsolatairól is, és a verseny arra sarkallta, hogy minél vonzóbbá tegye a vele töltött időt, s Antoniusnak eszébe se jusson másra gondolni. Nem is gondolt. Mire a tél végén el kellett mennie Alexandriából, mert híre jött, hogy a birodalom keleti határát megtámadták a parhusok, Kleopátra áldott állapotban volt.
Antonius csak 37 őszén tért vissza hozzá. Miközben kelet felé vonult, hogy csapatai élére álljon, hírét vette, hogy Fulvia sikertelen lázadást szított Octavianus ellen, s a férjnek nem kis munkájába került, hogy jóvátegye felesége tapintatlanságát. Fulvia Görögországba menekült, és ott nemsokára meghalt. Antonius ezután Rómába sietett, s rövid ellenségeskedés után megkötötte Octavianusszal és a triumvirátus harmadik, jelentéktelenebb tagjával, Lepidusszal a brundisiumi békét, s legalább a következő három évre fönnmaradt a status quo. Az alkut megpecsételendő, Antonius feleségül vette Octavianus éppen megözvegyült húgát, Octaviát, aki szép volt és művelt, és fiatalabb Kleopátránál. Az alexandriai palota levegőjét a hírre súlyos döbbenet ülte meg.
Antoniusnak rengeteg tennivalója volt Rómában. Például pénzt kellett felhajtania és csapatokat toboroznia egy újabb keleti hadjárathoz, mert meg akarta erősíteni helyzetét az Octavianusszal való politikai vetélkedésben. Csak 37 közepére sikerült ismét tető alá hoznia a megállapodást vetélytársával, ezúttal Tarentumban, ennek értelmében százhúsz hajóját átengedte Octavianusnak, aki cserében húszezer gyalogost ígért neki. Amikor ennek az évnek őszén Szíriába hajózott, magával vitte Octaviát, de félútról visszaküldte Rómába, gyönge egészségét, terhességét és a gyermeknevelést hozva fel ürügyül, és azzal a céllal, hogy mérsékelje fivére becsvágyát. Miután megérkezett Szíriába, egy percet sem vesztegetve, odahívta Kleopátrát. Az egész telet ott töltötték édes-kettesben.
Ugyanakkor bizonyos alkut is kötöttek. Octavianus semmi jelét nem mutatta, hogy be akarja váltani a szárazföldi harcosokra vonatkozó ígéretét (nem is váltotta be soha), így hát Antoniusnak szüksége volt Kleopátra gazdag és erős birodalmának támogatására. Cserében a támogatásért segítséget nyújtott a királynőnek belső ellenfelei legyőzéséhez, és kisebb területeket adott át neki a Közel-Keleten, miáltal Kleopátra királysága majdnem olyan nagy és hatalmas lett, mint elődeinek Nagy-Egyiptoma. Antoniusnak az ellen sem volt kifogása, hogy a keleti miszticizmus gyümölcsöztessék kapcsolatukban és helyzetük megszilárdítására. A két szerelmes kinyilvánította saját, valamint hároméves ikergyermekeik, Alexander és Kleopátra istenségét, miáltal az asszonynak Julius Caesartól származó fia több fokkal lejjebb került a ranglétrán. Amikor 36 májusában Antonius ismét megindult kelet felé, úgy látszott, biztosan ülnek a nyeregben: Antonius elsöprő győzelemre számított, Kleopátra pedig harmadik közös gyermeküket várta.
Antonius azonban elkövette azt a hibát hogy túlságosan előretört, és csak kevés erőt hagyott hátra az utánpótlás védelmére. Amikor az ellenség tönkretette az ostromhoz használatos nehéz fegyverzetét és málhás szekereit, kénytelen volt visszafordulni. Egy újabb Szíriában eltöltött tél után Kleopátrával és a három gyermekkel együtt visszatértek Alexandriába, szívében némi elégedetlenséggel amiatt, hogy nem sikerült a vállalkozás, és hogy ebben a balsikerben meglehetősen nagy szerepe volt az egyiptomi nőnek. Ezalatt Octavia nagy tiszteletet vívott ki Rómában gyermekei lelkiismeretes nevelésével, Antoniust pedig keleti szeretőjével való tartós enyelgése miatt úgy emlegették, mint valami lelkiismeretlen szatírt. Octavianust viszont mindjobban becsülték, amiért kemény kézzel kormányozta a nyugati tartományokat, főleg roppant tehetséges új hadvezérének, Agrippának köszönhetően.
Ez az Agrippa hajtja végre majd Octavianus, valójában azonban Róma bosszúját Antonius ellen, a hadvezér katonai kudarcai, a tiszteletre méltó Octaviával szembeni komisz viselkedése, keleti kényúrhoz illő (római férfihoz méltatlan) fényűzése miatt, főleg pedig azért, hogy római provinciákat merészelt odaajándékozni egy idegen királynőnek! Ami Kleopátrát illeti, habár a római jog szerint nem házasodhattak össze Antoniusszal, sorsát elválaszthatatlanul összekapcsolta vele. Szüntelenül mellette volt a haditanácsban éppúgy, mint kevésbé hivatalos alkalmakkor, ötszáz hadihajójából kétszázat átadott neki, továbbá nagymennyiségű harci eszközt bocsátott rendelkezésére és minden joga és oka megvolt rá, hogy részt vegyen az Octavianus elháríthatatlannak látszó támadására való felkészülésben. 32 májusában a görög partokat ítélték legmegfelelőbbnek egy tengeri ütközethez, így hát Athén felé hajóztak. Ősszel megindultak nyugatnak, és a part menti védelmi támaszpontok középpontjában, Patriae-ban rendezték be főhadiszállásukat, várva az összecsapást.
Agrippa azonban húzta az időt, hagyta, hadd merüljenek el az élvezetekben, katonáik és hajósaik pedig hadd fásuljanak bele az egész télen át tartó tétlen várakozásba. Amikor végül márciusban lecsapott, teljesen váratlanul és egyetlen ponton tette: Menthonénál, a Peloponnészoszi-félsziget délnyugati csücsként. Villámgyorsan elfoglalta a támaszpontot, majd onnan kiindulva ismétlődő támadásokkal nyugtalanította a többi kikötőt és az egyiptomi utánpótlási vonalakat. Antonius és Kleopátra ijedtében sietve kivonta csapatait Patriae-ból, és a mintegy ötven mérföldre, északra fekvő Actiumban, az Amrakiai-öbölben fekvő mai Vonitsától nyugatra szándékozott berendezkedni. Mire odaértek, Octavianus serege körülzárta flottájukat az öböl északi partjánál, Agrippa hajóhada pedig a bejáratnál.
Némi óvatos csatározás után kiderült, hogy a vártnál jóval nagyobb erőkkel állnak szemben, mind a szárazföldön, mind a tengeren, ezért úgy látták, okosabb, ha meglépnek. Így is tettek. (Annak, hogy Kleopátra cserbenhagyta volna Antoniust a tengeri ütközet kellős közepén, nincs semmi alapja.) De mire néhány hét múlva megérkeztek Alexandriába, habár a királynő látványos felvonulást rendezett, hogy visszatérésük diadalmenetnek látsszék, az ötszáz hajóból mindössze hatvan maradt, szárazföldi hadseregükből pedig semmi: embereik vagy megszöktek, vagy fogságba kerültek. A palotát fásult levertség ülte meg, az egymást érő lakomák olyasféle szerepet játszottak, mint amikor valaki félelmében fütyül a sötétben. Az erőltetett tivornyázás ellenére az utolsó telük nyomorúságosan telt el.
A győzelmekbe azonban Octavianus is belerokkant. Szüksége volt Alexandria gazdagságára. A 30-as év tavaszán és nyarán indított támadásait nem lehetett megállítani. Augusztusban elfoglalta a várost (az eseményt azzal ünnepelte meg, hogy fölvette az Augustus Caesar nevet). Mialatt csapatai megrohanták a palotát, Antonius - akit úgy tájékoztattak, hogy Kleopátra öngyilkos lett - igazi rómaihoz illően kardjába dőlt. Amikor ezt Kleopátra megtudta, rejtekhelyére - a mauzóleumába - hozatta, de már késő volt: a férfi a karjaiban halt meg. Octavianus katonái betörtek a mauzóleumba, és foglyul ejtették a királynőt, de a győztes megengedte neki, hogy eltemesse szerelmesét.
Octavianus sem mártírt nem akart tenni belőle azáltal, hogy kivégezteti, sem szánalmas látványosságot római diadalmenetéhez. Egyszerűen meg akart tőle szabadulni. Arra számítva, hogy semmitől sem fél úgy, mint attól, hogy harci szekéren vonszolják végig Róma utcáin, és hogy keleti nő lévén, ért a mérgekhez, közvetítők útján meggyőzte róla, hogy van számára kiút. És Kleopátra, ha nem is áspiskígyóval, de megmérgezte magát. Octavianus pedig méltó módon eltemettette, úgy, ahogy kívánta, Antonius mellé.
Egyiptom pedig a Római Birodalom szerves része lett.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
