|
HARMADIK FEJEZET
Kalypszo 2006.08.13. 13:50
 Üstökösök és hullócsillagok.
HARMADIK FEJEZET.
Üstökösök és hullócsillagok.
I.
Az üstökösök már külső alakjuknál fogva is különböznek a bolygóktól és a többi égitestektől. Rendszerint ködhöz hasonló felhő gyanánt lebegnek az égen, sokat csak távcsövön át figyelhetni meg. Némelyek azonban szabad szemmel is láthatók, s voltak már oly üstökösök is, melyek fényes csóvájukkal az égbolt felét is áthidalták.
A szabad szemmel látható üstökösöknél két főrészt külömböztetünk meg, anélkül, hogy közöttük éles határt vonhatnánk. Az üstökös feje rendesen fényesebb annak a csóvájánál. A fej kerek vagy szabálytalan alaku magból áll, erős fénye néha állócsillaghoz vagy bolygóhoz teszi hasonlóvá; a magot ködnemű anyag, a coma veszi körül, ez közvetlenül a mag körül erősen világít, szélei felé pedig mindinkább halványabb.
Az üstökös csóvája vagy farka a coma folytatása, gyengén világitó, halvány-fehér fényár, mely az üstökös fejétől gyakran tetemes távolságokra terjed, szélei felé fokozatosan halványabb lesz, mindinkább kiszélesedik s az üstökösnek csak a Naptól elforditott oldalán fordul elő.
Az üstökös-fő és csóva alakja az egyes üstökösöknél általában igen külömböző, de ugyanazon üstökösnél is néha gyors változásoknak van alávetve. Vannak üstökösök, melyeknél a csóva a Nap felé forditott oldalon indul meg, s azután visszafelé görbül. Némelyeknél a magban hirtelen kitörések támadnak, miáltal az üstökös feje váratlanul nagy fényözönben úszik; másoknál ismét a csóva több mellékcsóvára bomlik s legyező módjára kiszélesbedik, mintegy kinyilik. Vannak üstökösök, melyek feltünésök után csakhamar két vagy több ágra oszlottak széjjel, két vagy több üstököst képezve egymás mellett; mások ismét egyetlen egy magból két, három vagy több csóvát eresztettek hátuk mögé, mintha több üstökössel egyesültek volna. Az üstökösök alakváltozásaira jellemző az 1881. évi üstökös, melyet Tebbut windsori csillagász (New-Sud-Wales) fedezett fel.
15. ábra. Donati-féle üstökös 1858-ban
Nagyobb távcsövekben az üstökös fején rohamos változásokat vettek észre. Különösen feltünő azon gyors változás, melyet az üstökös 1881 évi junius 26-án genfi idő szerint esti 10h-tól reggeli 2h-ig mutatott, tehát rövid 4 órai idő alatt.
Az üstökös esti 10h-kor kicsiny, fényes magot mutat, mely egy hosszú, de keskeny és fokozatosan szélesedő sugárnyalábot lövelt ki a Nap felé, a rendes csóvával ellenkező irányban. A sugárnyaláb csakhamar megfordul s parabolikusan hátra hajlítva a csóvával összefoly.
Reggeli 2h-kor teljesen más képet mutat az üstökös feje. A fényes magból 6-7 sugárnyaláb tör elő, melyek kiterjedésre nézve kisebbek az első sugárnyalábnál, korábban hajolnak vissza s görbülnek hátra, mint az első, s ezáltal jól határolt fényes felületet alkotnak, mely a spirális ködfoltokhoz hasonló szerkezetet mutat. Az egész üstökös fényár gyengén derengő burokban helyezkedik el, melynek fénye a világürben lassanként elmosódik. Az üstökös november vége felé már csak gyenge kozmikus ködfolthoz volt hasonló, amilyeneket nagy számmal találhatni derült éjjeleken az égboltozat külömböző tájain.
16. ábra. Donati-féle üstökös 1858-ban.
A naptól távolabbi regiókban az üstökös már csak gyenge ködfoltnak tűnt elő, s színképe csak négy fényes vonalból állott, mint azt a közönséges ködfoltok színképeiben észlelhetni s ez izzós, világító szénhidrogén gázra utal. Ott tehát még a színképelemző készülék sem tudott külömbséget találni az üstökös és a ködfoltok között.
A nagyszerű látványból, melyet a szabad szemmel látható üstökösök nyujtanak, semmit sem vagy csak igen keveset találhatunk azoknál, melyeket csak a távcsöveken át szemlélhetünk. Ezek nagyobbrészt semmi csóvával nem bírnak, s csak ködhöz hasonló külsejük és saját mozgásuk árulja el üstökös természetüket.
A bolygóktól abban is külömböznek, hogy pályájuk általában az állatöv keretén kivül esik, minden irányban találunk üstökösöket. Mozgásuk időnként igen gyors, majd meg jóval lassúbb. Feltünésük idején rendesen a Naphoz közelednek, ilyenkor csóvájuk napról-napra nő és kiterjeszkedik; bizonyos idő mulva a Naphoz annyira közel érnek, hogy sugaraiban eltünnek s azután a másik oldalon ujból előkerülnek, nagyobb fényben és nagyobb pompával.
Néhány hónapnál tovább rendszerint nem is láthatók. Nem tartoznak mind a mi bolygórendszerünkhöz, nagy részük csak egyszer kerül a Nap közelébe s azután a végtelen világürbe távozik.
Kétségtelen, hogy addig, a míg bolygórendszerünk keretében mozognak, a Nap vonzó hatásának vannak alávetve s igy a Newton-féle törvény rájuk nézve is érvénnyel bir. Pályafutásuk tehát csak oly görbe mentén történhetik, mely a Newton-féle törvény értelmében egyáltalában lehetséges. Pályájuk ennélfogva vagy ellipsis, vagy hyperbola vagy parabola.
Az üstökös pálya alakját három megfigyelés alapján kiszámíthatjuk. Ha az üstököst háromszor, időben egymástól lehetőleg távol álló esetben megfigyeljük, s helyét az égbolton pontosan megállapítjuk, Newton, Olbers és Gauss módszere szerint a három adat elegendő a pálya elemeinek meghatározására. A pálya alakjának eldöntése egyes esetekben sok nehézséggel jár. Az üstököst ugyanis leginkább a pálya periheliuma közelében figyelhetni meg, a mikor tehát a gyújtópont közelében mozog; azonban a pálya ezen részében a parabola és a hyperbola nagy hasonlatosságot mutatnak a hosszúra nyúlt s nagy excentricitással biró ellipsishez. A pálya alakját ilyen esetekben az üstökös sebessége dönti el.
Ha ugyanis az üstökös a Földnek a Naptól való középtávolságában, azaz 149 millió kilométernyire távol a Naptól másodperczenkint 42 kilométernél kisebb sebességgel mozog, akkor pályája ellipsisalaku; ha sebessége éppen 42 kilométer, a pálya parabolikus; s 42 kilométernél nagyobb sebesség esetén a pálya: hyperbola. A Naptól való távolság folytonosan változó mennyiség, mindazáltal a sebességnek és a távolságnak viszonya mindenik esetben állandó s előre kiszámítható úgy, hogy a megfigyelés adatait csak össze kell hasonlítanunk a számitásból nyert adatokkal.
A parabolikus pálya meg van határozva, ha ismerjük a perihelium hosszát, távolságát a Naptól s az átvonulás idejét (epocha); ismerni kell továbbá a pálya hajlását, a felszálló csomópont hosszát és azt, hogy az üstökös a görbe pálya melyik ágán közeledik a Naphoz, tehát, hogy pályafutása direct, vagy retrográd-e?
Némely üstökös pályája a bolygók pályáját szeli s megeshetik, hogy az üstökös egy-két bolygó vonzási hatáskörébe jut úgy, hogy ezek pályájában háborgatják, gyakran kivetik a régi pályából s uj pályába kényszeritik. A Jupiter hatalmas tömegével az elliptikus pályán mozgó üstökösöket gyakran parabolikus vagy hyperbolikus pályára tereli, s igy örökre kiveti őket bolygórendszerünk hatásköréből. Igy történt az 1770-ik évi hires Lexell-féle üstökössel, mely megjelenésekor tetemes fényességü volt s a számitások szerint pályájában 5 év és 7 hó alatt járta körül a Napot. Rövid periodusu daczára azonban sem 1770 előtt, sem 1770 után nem látták. A további számitás uj világosságot deritett az üstökösre a mennyiben kitünt, hogy az üstökös 1767-ben igen közel járt a Jupiter bolygóhoz s ez az előbbi pályáját megváltoztatta, rövid periodusu elliptikus pályára terelte őt; uj pályáját azonban nem tarthatta meg sokáig, mert 1779-ben ismét a Jupiter volt az, mely uj pályájából kihajította s oly pályára terelte, melyen talán soha sem tér vissza bolygórendszerünk határai közé.
A távcső fölfedezése előtt természetesen csak a szabad szemmel látható üstökösöket ismerték, azóta igen nagy az oly üstökösöknek a száma, melyeket csak a távcső segitségével fedeztek fel s szabad szemmel sohasem láttak; ezek a teleszkopikus nagyságu üstökösök. Az 1890. év végéig a szabad szemmel fölfedezett s régi iratokban fölsorolt üstökösök száma 569 volt, ezekhez járul a távcső fölfedezése óta talált 200 teleskopikus nagyságu üstökös.
A rövid periodusu üstökösök közül az Encke-féle Pons által fölfedezett üstökös keringési ideje a legrövidebb; pályáját 3.6 év alatt futja meg. Az Encke-féle üstökös más tekintetből is nevezetes szerepet játszott az üstökösök történetében.
A visszatérő Encke-féle üstököst 1881. évi augusztus 25-én Pulkowán üdvözölték először. Az üstökös rendkivül gyengén világitó ködfolthoz hasonlitott s alig tünt ki a sötét világürből. 1881. évi helyzete s előre kiszámitott pozitiója között mindinkább növekedő külömbség mutatkozott, mely 1 és fél időpercznél nagyobb összegre emelkedett. Backlund, ki Astens halála után ezen üstökös pályaszámitásával foglalkozott, azt állitá, hogy a tetemes külömbség elenyészik, ha a számitásokból a világürben föltételezett ellenálló közeg miatt a számitásokba bevezetett állandó tényezőt elhagyja, melyet még elődje, Astens vezetett be. Továbbá kimutatta, hogy az üstökös mozgása 1819-1865-ig rendszeresen gyorsult, keringési ideje tehát állandóan kisebbedett, ellenben 1871-1881-ig a gyorsulás felényire olvadt, s jelenleg már igen jelentéktelen úgy, hogy az üstökös immár csak a gravitatio törvényei szerint végzi futását. Mivé lett hát a föltételezett ellenálló közeg állandónak gondolt fékező hatása? Egyszerre megint kérdésessé vált.
Ekkép a titokzatos aether helyett más, eddig talán részben még ismeretlen hatókhoz csatlakoznak valahányszor az üstökösök mozgásában észlelt rendellenességek magyarázatát keresik. E tekintetben már sokszor a hullócsillag-rajokra gondoltak. Bizonyos körülmények között az aetherhez hasonló ellenállásokat gyakorolhatnak az üstökösökre; s mivel anyaguk a pálya mentén egyenlőtlenül van elosztódva, könnyü megérteni, miért nem fejtenek ki állandóan egyforma ellenálló hatást az üstökösökre. Az Encke-féle üstökös pályája a hires Biela-féle üstökös pályáját átszeli, s igy mindkettő a Nap körül való keringésükben az égür közel egy pontján halad keresztül. Ma már tudjuk, hogy a Biela üstököse meteor-rajra oszlott széjjel s ez pályája mentén szabálytalanul szétterül. Az Encke-üstökös tehát minden körülforgásában ezen meteor-rajnak más és más részét szeli keresztül, igy az ellenállás külömböző lehet s attól függ, hogy a raj a pályák csomópontjában milyen anyagelosztódással bir.
Sok üstökösnél a Napnak intensiv hatása van az üstökös magjára. Zöllner szerint a mag szilárd és folyós anyagok conglomeratuma, mely a Nap fényét visszaveri, polarizálja és folytonos spektrumot ád. A perihelium közelében az üstökösnek a Nap felé forditott részén erős gőzképződés támad, amikor is bizonyos mennyiségü elektromosság lesz szabaddá, mely a gőz molekuláiban a Nap felé hajtatik fel. Az elektromosság neme azon anyagok chemiai összetételétől függ, melyeknek elgőzölgéséből származott. A legtöbb üstökösnél a keletkezett elektromosság ugyanoly nemü, mint az, mely a Napon az ott végbemenő hatalmas revolutiók által válik szabaddá.
Az egynemű elektromosságok ekkép taszitó hatást létesitenek a Nap és az üstökös gőz-molekulái között. Az elektromos taszitó erő csökkenti az üstökös gőzeinek Nap felé irányitott sebességét, csökkenti mozgási energiájukat; s midőn az energiát teljesen felemésztette, megváltozik az üstökös gőzmolekuláinak mozgási iránya s az egész csóva, mely eddig a Nap felé tartott, hátrafordul s az üstökös magja mögé taszittatik, sokszor millió mérföldnyire távol. A csóva anyagának sürüsége az üstökös magjának sürüségénél több milliószor kisebb s újabban Crookes s más physikusok kimutatták, hogy a levegő és más gázok rendkivül megritkított állapotban hirtelen fényleni kezdenek s ez magyarázná meg az üstökösök csóvájában az anyagnak jelentékeny fényintensitását.
Az üstökös színképe rendes körülmények között a szénhydrogéngáz fényes szalagjait mutatja. Ha azonban az üstökös pályája olyan, hogy a periheliumban a Naphoz igen közel jut, úgy az üstökös magja nagy mértékben felmelegszik s a víz elpárolgásával hátramaradt nátrium is izzásba kerül, gőzzé változik s a szinképben a nevezetes sárga D vonalat idézi elő.
Ilyenkor hatalmas revolutiók is támadhatnak az üstökös magjában, melyek az üstököst darabokra tépik, szétroncsolják, sőt anyagát az egész pálya mentén is elszórják; az üstökös, mint ilyen, megszünik létezni, s nekünk halandóknak csak az időnkint visszatérő hullócsillagraj adja tudtunkra az egykori üstökös történetét.
II.
A hullócsillagok gyakori jelenségek az égen. Derült éjszakákon az évnek bármely napján előbukkan hirtelen egy-egy csillaghoz hasonló fénypont, mely széditő gyors sebességgel végig surran az égen s eltünik nyomtalanul; a nép azt mondja, hogy "csillag esett le az égről." Innen az elnevezésük hullócsillagok.
A tova surranó fénypont gyakran fényes vonalat ir le, mely egy ideig tovább fénylik. A hullócsillagok nagyságát az állócsillagok nagyságával, illetve fényességével hasonlitják össze s külömbséget tesznek első-, másod-, harmad-, negyedrendü stb. hullócsillagok között. Némelyek a Jupiter és Venus bolygók fényességét is elérik s az üstökösök csóvájához hasonló fénypamatot hagynak maguk után.
Egyes esetekben hatalmas tűzgömb jelenik meg az égen, mely erős ropogás, recsegés és durranások, közben darabokra robban; az egyes darabok külön-külön ropognak-recsegnek s valóságos puskadurrogás között kisebb-nagyobb kő- és vasdarabok hullanak a földre. Az ilyen feltünő hangtani jelenségek, kíséretében fellépő hullócsillagokat tűzgömböknek vagy bolidoknak mondják. A földre hulló kő- és vasdarabokat meteoriteknek vagy aerolitheknek nevezik; külömbséget tesznek tehát meteorkő és meteorvas tartalmu aerolithek között.
Nevezetes meteorhullás volt 1896-ban február 10-én Madridban, reggeli 9½ órakor. Sokan földrengéshez vagy dynamitexplosióhoz hasonlitották. Kezdetben erős és éles ütések voltak hallhatók, melyek távoli mennydörgéshez vagy ágyuk morajához hasonlitottak. Közben a moraj tompult s gyenge recsegés váltotta fel, mely végül sajátságos ropogás és sistergésbe ment át. A fényjelenség a villámcsapáshoz hasonló hangot 70 másodperczczel megelőzte. Közvetlenül ezután a szétrobbant meteoritnek, darabjai nagy mennyiségben hullottak alá, helyenkint tetemes károkat is okozva. A tüneményt kelet-nyugat irányban 700 km-nyire, észak-dél irányában 400 km-nyire látták s a lehulló meteoritek is nagy területen szóródtak széjjel. Utána kicsiny felhő marad az égen, mely még délután 3 órakor is látható volt s kelet-észak-kelet irányában mozgott tovább.
Időközönkint a hullócsillagok nagy számmal jelennek meg s havazáshoz hasonló tűzijátékot idéznek elő. Egyike a legnevezetesebb csillaghullásoknak az, melyet Humboldt és Bonpland figyelt meg az Andesekben 1799. évi november 12-én. Hasonló erős csillaghullás volt még 1833. évi november 13-án, 1866. évi november 14-én, továbbá 1866, 1872. és 1885. évi november 27-én. Az előbbiek után itélve, 1899. évi november 14-ére is vártak erős csillaghullást, ez azonban nem következett be.
A hullócsillagoknál feltünő, hogy évenkint meghatározott napokon nagy számmal lépnek föl. Sőt a havazáshoz hasonló tűzijátékok bizonyos szakaszokban ismétlődnek.
Ezen tények arra a gondolatra vezettek, hogy a hullócsillagok meghatározott pályákban a Nap körül keringenek s hogy a pályák az ekliptika síkjával nem esnek össze, hanem azzal bizonyos hajlásszöget alkotnak. A hullócsillagok pályái tehát a Föld pályáját két csomópontban átszelik s valahányszor Földünk a csomópontokba ér, a hullócsillagok egész rajával találkozik. S tényleg erősebb csillaghullás jelentkezik szakaszosan az évnek különösen két napján, minden év augusztus 10-én és november 13-án. Az augusztus 10-iki hullócsillagok a Persens csillagképéből látszanak kisugározni s azért "Perseidák"-nak is neveztetnek, a novemberi raj az oroszlán csillagképéből sugárzik ki s azért "Leonidák"-nak mondják.
A szakaszosan évről-évre visszatérő csillaghullásból következtetjük, hogy a meteorok az egész pálya mentén egyenletesen osztódnak el s zárt gyürüt képeznek; Földünk pedig évenkint a gyürü más-más pontjával találkozik.
Az augusztusi meteorraj pályája a Nap körül irt ellypsis, melyen körülbelül 120 év leforgása alatt egyszer körüljár. A novemberi meteorraj keringési ideje 33¼ évet tesz ki. Az utóbbi periodust Schiaparelli számitotta ki s csakhamar kiderült, hogy a Leonidák pályaelemei nagy hasonlóságot mutatnak az 1866. évi I. üstökös pálya-elemeivel. Weiss E. utalt arra a nevezetes körülményre is, hogy a periodikus csillaghullás egyidejü bizonyos üstökösöknek a Föld felé való közeledésével. Az augusztusi meteorraj 317°-nyi helioc. hosszuságban metszi a Föld pályáját, s ugyanott keresztezi azt az 1762. évi III. és az 1852. évi II. üstökös pályája is. Az évenkint nov. 27-én több-kevesebb erővel jelentkező meteorraj a Biela-féle üstökös pályájában kering.
Mindezek alapján sokan a meteorrajokat és hullócsillagokat üstökösöknek, illetve üstökösök maradványainak tekintik. A Biela-féle üstökösnél, de másoknál is (Brooks 1889), tapasztalták, hogy a mag két, három vagy több részre bomlott széjjel. A Biela-féle üstökös uj megjelenésekor nagyon szétfoszlott állapotban került elő. 1826-ban fedezte föl Biela kapitány, 1832-re jelezték első visszatérését, 1845-ben az üstökös két részre oszlott; a következő megjelenése 63/4 év mulva 1852-ben történt, s ekkor már két üstökös haladt egymás mellett alig néhány foknyi távolságban egymástól.
Az 1888. évi Sawerthal-féle üstökös magja három részre robbant; a váratlan fellobbanások és hirtelen fényváltozások, melyeket a megfigyelők földeritettek rajta, hatalmas revolutiókból eredhetnek, s nem lehetetlen, hogy ezek az üstökös testét teljesen szétforgácsolták.
Az augusztusi és novemberi meteorok az égnek egy pontjából sugároznak ki. A kisugárzás pontját radiátiós pontnak hivják, mert úgy látszik, mintha a hullócsillagok a radiátiós pontból valamely kör rádiusai irányában repülnének. Az oly hullócsillagokat, melyeknél radiátiós pontot nem találunk, sporadikus hullócsillagoknak mondják; a radiatiós pontból kisugárzó hullócsillagok pedig évenkint szakaszosan ismétlődnek, s azért periodikus hullócsillagoknak neveztetnek.
Földünk légköre valóságos köpenyeg gyanánt védelmez a kivülről behatoló meteor-lövegek ellen! A meteor nagy sebességgel érkezik a légkör felső határához, ott azonban a levegő ellenállása folytán fokozódó akadályokat talál, mozgási energiája átalakul, hővé fejlődik át, s a meteor egész tömegében izzásnak indul s világit. Az augusztusi meteorrajnál tapasztalták, hogy az egyes meteoritek 180 km magasságban váltak láthatókká, a novemberi rajnál egyesek 156 km magasságban kezdtek világitani.
A nagyfoku izzás következtében a meteoritek anyaga megolvad, elpárolog, sokszor pedig szétrobban s elporlódik. Innen van, hogy a hullócsillagok nagy része a felvillanás után csak rövid ideig látható, s anyaguk csak ritkán kerül darabokban a Földre. Az augusztusi raj meteoritjei átlag 90 km magasságban tünnek el, a novemberi rajé pedig átlag 97 km-nél porlódnak el. Sarki vidékeken a hórétegek felett fekvő por a meteoritekből hull alá.
A Földre esett meteoritek súlya általában igen külömböző, találtak már több kg. súlyú darabokat is. Anyaguk szerint két csoportba osztják; megkülömböztetnek vastartalmu (sideritek) és kőzetekből álló meteorokat. A sideritek majdnem tiszta vasból állanak, melyhez legtöbbször nickel (2-15%) és phosphor is vegyül. Kristályos szerkezetüek, gyakran fákhoz hasonló elágazások és üregek találhatók bennök; az üregek jól kristályosodott olivint tartalmaznak. Savak s más chemiai hatók a vasat és nickelt nem egyenlő módon támadják meg s ez eszközül szolgált a meteoritek felismerésére. Csiszolt meteorvaslapot savakkal étetve, sajátságos szövetü alakokat találunk, melyek a meteorit belső szerkezetét tárják elénk s Widmanstätten-féle figuráknak neveztetnek, felfedezőjük után.
A meteorvas nickeltartalma és a Widmanstätten-féle figurák tekintetében külömbözik első sorban a földi eredetü vastól. Innen van, hogy kozmikus származást tulajdonitanak sok esetben olyan vastömegeknek is, melyeknek aláhullását senki meg nem figyelte, a két ismertető jel azonban meteorit-természetükre vall. 1783-ban Argentinában 26.800 kg. súlyú vastömeget találtak, mely sehogyan sem illett a környék geologiai viszonyai közé, nickeltartalma és a Widmanstätten-féle figurák jelenléte pedig arra utalnak, hogy meteor-eredetet tulajdonítsunk neki.
A kőzetekből álló meteoritek általában ásványi tartalmuak s majdnem kivétel nélkül a magnesia-silikátok csoportjába sorolhatók. Vasat vagy egyáltalában nem vagy csak igen keveset tartalmaznak.
A meteorkövek között szerkezeti külömbségeket találtak s ezek alapján csoportokba foglalták. Leggyakoribb typusa a meteorköveknek az úgynevezett "chondrit", mely többé-kevésbé finom szemcséjű, gyakran vulkanikus lávához hasonló, szürkés vagy fekete anyagból áll. Találunk benne sajátságos golyós képleteket, valamint olivin, bronzit és nickelvas magokat is. Szerkezetöknek magyarázatául két nézet alakult: az egyik, melynek főképviselője Tschermak, a chondriteknek pyroklastikus eredetet tulajdonit; a másik nézet képviselői: Kengott, Wadsworth, Foullon, azt tartják, hogy a chondritek kristályos kőzetek, melyeknek alkatrészei a keletkezés pillanatában kristályosodtak s nagy nyomás következtében nyerték klastikus szerkezetüket. A chondritek sohasem találhatók idegen kőzetekben; környezetök ugyanazon ásványokból áll, mint a főmag; vulkanikus alkatrészeket, mint hamut, lapilliket, üveges töredékeket, hólyagokat vagy üveges rétegeket nem tartalmaznak, a külső réteg üveges burkolata a megolvasztott anyagoktól ered, melyek a meteorkőnek a légrétegen át való esése közben izzásnak indultak s megolvadtak.
A meteoritek számát illetőleg csak becslésekre szoritkozhatunk. Dr. See átlagos számitásai szerint minden éjjel 600 millió meteorit hull a Földre s nappal ugyanannyi. Ha minden meteorit csak 1 grammnyi tömeget hoz a Földre, úgy Földünk tömege évenkint kerek 500.000 tonna súlyú anyaggal gyarapodnék.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
