Madonna nem kis falat, ezért az amerikai Elle az exkluzív interjúra Daphne Merkin amerikai irodalomkritikust és regényírót küldte, hogy pillantson be a világ még mindig legnagyobb popsztárának rejtett gondolataiba. Mik foglalkoztatját valójában a 47 éves Madonnát, miközben új lemezének megjelenésén fáradozik és előkészíti világ körüli turnéját.

Hogy ki is Madonna? Nehéz megmondani. Kezdetnek legyen elég annyi, hogy az a nő, akihez a New York-i Essex House Szállodába küldtek, hogy megpróbáljak minél többet megtudni róla. Új albuma, a Confessions on a Dance Floor, visszatérés a gyökerekhez, de már mélyebb jelentéseket hordoz, ha figyelünk a dalok üzenetére: „You know it won’t last long/ And all those lights they will turn down” (Tudod, hogy nem tart oly soká/ És majd az összes fény kialszik) – hallgatjuk, miközben lábunk a zene ellenállhatatlan ritmusára már mozgásba lendül.
Mindezek ellenére a kérdés szinte megválaszolhatatlan, hiszen jónéhány megoldhatatlan problémát vet fel.
Egyrészt Madonna mindig azért küzd, hogy rejtélyesnek tűnjön a világ szemében. Szinte lehetetlen megtudni, hogy rejtőzik-e „valódi személyiség” az olyan nagy hatást kiváltó pózok mögött, mint a bohém rosszlány, a kihívó, dacos nő, az örök lázadó, a Kabbala guru, az olcsó Dorian Gray hasonmás, egy fekete neccharisnyás női sárkány, avagy mindez valójában ő.
Másrészt Madonna teljes mértékben tudatában van annak – a hozzá hasonló sztárokkal ellentétben –, hogy tökéletesen felépített imidzse kitörölhetetlenül beleég az agyunkba.
Ez a tudás jelen van hangjának tónusában is, ahogy a bemutatkozáskor kacérkodva köszön, de a „hello” után mégsem a szokásos, semmitmondó frázisok következnek. Egy korábbi közös ismerősünk – Dr. Frederic Brandt, kozmetológus, aki Rembrandtéval vetekedő képességeit már mindkettőnk arcán alkalmazta (Madonna simán maga után hozatja Los Angelesbe, vagy éppen Londonba, hogy kizárólag az ő arcával foglalkozzon) – most jó apropó arra, hogy elinduljon a beszélgetés.
Más esetében biztosan jó ötlet lett volna, de Madonnával minden másképp alakul. Mert egyszerre nagyon közvetlen és hihetetlenül zárkózott, nem enged bizonyos határokat átlépni. Tudja, mivel nyerheti meg közönségét, mit várnak tőle. Amikor azt kérdezem, vajon hogyan képes megtartani rajongótáborát átváltozásai ellenére, azt feleli: „A rajongóim nagyon nyitottak és tele vannak élettel. Az egyetlen esélyem, hogy elvarázsolom őket. És aztán nincs megállás.”
Az igazat megvallva, csak kapkodom a fejem, Madonna csapong, engem pedig ez megvisel, bár azt gondoltam, már minden sztárallűrt ismerek.
Ahogy meglátom, meglepődöm: jóval kisebb, mint vártam, vékony, szinte törékeny, elképzelhetetlennek tűnik, hogy két évtizede, folyamatosan a csúcson van.
A szeme tűnik fel legelőször. Csodálatos, világítóan kék, uralja kicsi, de határozott arcát. Aztán a bőre: mintha nem is lennének pórusai, mintha élőben is retusálva lenne.
Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy 47 éves nő.
Valószínűtlenül vékony, átbújhatna a tű fokán – ettől egyértelműen fiatalos. Talán élettelen, bézs színű, félrefésült haja, ami előnytelenül emeli ki állkapcsát utal valódi korára.
De az is lehet, hogy Madonna már nem akar tökéletesnek látszani.
Hogy lehet, hogy ez a michigani főiskoláról kirúgott lány, akinek élete tele van mítoszokkal, rejtélyekkel, korszakunk uralkodó pop-dívájává vált? Édesanyját öt éves korában veszítette el, apja nevelte, akitől munkamániáját örökölte. A New York-i lepusztult belvárosi lokálok, klubok fellépései után korszakos siker következett, majd végül a házasság és az anyaság, utóbbi pedig semmit nem változtatott alakján: combja például ma is olyan, mint egy 15 éves pompom-lányé.

Madonna állandó stílusváltásainak kellékei adottak, hiszen szekrénye telis-tele nőiességet hangsúlyozó holmikkal, olyasmikkel, amiket például most is visel, de minden mással is. Ruhatára a Kétségbeesve keresem Susant című film vadóc főszereplő lányának és egy társadalmilag felsőbb osztálybeli iskoláslány egyenruhája (térdig érő bársonyszoknya, zárt felső és a hosszú zokni, arany lamé öv, arany papucscipő) között ingadozik.
De a probléma mégis az, hogy nehéz vele fenntartani a kontaktust.
Állandóan azt érezteti, hogy kérdezhetek többet, aztán mégsem enged közelebb. Egyik pillantaban udvariasan tartózkodó, majd rögtön ezután félelmetessé, ijesztővé válik: tipikus ösztön ember.
Tökéletes angolsággal – mintha grófkisasszonyok között tanulta volna a jómodort és az illemet – hozza tudomásomra, mennyire boldog, hogy jó a fogadtatása új albumának -, de ezzel a kegyesen leereszkedő, királynői stílussal csak növeli a köztünk lévő távolságot. Néha az az érzése az embernek, hogy azokban a pillanatokban, amikor nem fényképezik vagy rögzítik valamilyen formában az életét, teljesen más emberré lesz. Olyanná, ami túlmutat egy önimádó ugyanakkor törékeny ember képén.
Úgy tűnik, mintha védett lenne minden negatív hatástól. Hogyan lehet képes erre? „Ne legyenek magasak az elvárásaid és soha, semmihez nem szabad nagyon ragaszkodni!”– magyarázza. Ennek ellenére persze kiderül, valójában ragaszkodó alkat, főként amikor két gyerekéről beszél, vagy arról, hogy házasságába mennyi erőt és energiát fektet. Eközben az is nyilvánvaló róla, hogy simán ejti azt, akit megun. Amikor arról faggatom, szokott-e a múlton rágódni, egyszerűen csak azt mondja: „a hibák, amelyeket elkövetünk, legalább olyan fontosak, mint a sikereink. Sohasem bánod meg őket, ha visszanézel és elgondolkodsz: vajon mit lehet belőlük tanulni.”
Persze mindannyian tudjuk, Madonna mennyire maximalista és nincs kétség afelől sem, hogy nagyon is uralkodó típus, például bármikor képes erélyesen rászólni bárkire. Egyszer figyelmetlenül közbevágtam egy mondatába, mire összehúzta szemöldökét és ingerülten megjegyezte: „még nem fejeztem be”.
Rém pontos ember (miután telefonon megszerveztük a találkozót, az asszisztense felhívott kétszer, hogy elnézést kérjen, mert Madonna 15 percet késik) fegyelmezettségét is ismerjük a napi jógázástól kezdve a mértékletes diétáig.
...