Vannak olyan dolgok, amikért az ember bizony kifejezetten hálás. Ezen dolgok egyike, egyrészt maga Velence, másrészt az a viszonylag kis távolság, amelyet átszelve néhány óra alatt elérhetjük e páratlan, csodaszép várost. Persze, itt megvádolhatnak túlzásokkal, sőt, akár némi szentimentalizmussal is, ám akkor is ragaszkodom Velence-imádatomhoz. Hiszen azon helyek közé tartozik, amelyek az év minden szakában gyönyörűek, nem kell sem nyárhoz, sem máshoz kötni az idelátogatás élményét.

 

Velence színes házai önmagukban is felérnek egy-egy történelmi könyvvel, az utcákat róva pedig soha nem tapasztalt érzetek járják át az utazót; egyszerre lépked álom és valóság küszöbén. Velencében egymás mellett él a régi és az új; a falakból áradó dohos, történetektől súlyos levegő friss parfümillattal keveredik, ódon, már-már omladozó épületei alján pedig színes, elegáns kirakatok csillognak. Egyszerre arisztokrata és bohém, csatornái mentén egymást érik a palazzo-k, múzeumok, galériák. Utánozhatatlanul elegáns, a kultúra és a művészetek fellegvára, ahol egy-egy kiállítás után kellemes csevejbe merülhetünk egy isteni Café Latte mellett.

 

S, hogy mihez is kezd az ember Velencében? Először is, eltéved! A szűk sikátorokban sétálva érezni igazán a város hangulatát, ilyenkor (szinte már tolakodóan) beivódik az érzékekbe Velence velencesége. Később, ha kellőképpen elfáradt a látogató, nem kell soká keresgélni, hangulatos pizzériák és ristorante-k csábítanak fenséges gasztronómiai kitérőkre. Jöhet a finom pizza, vagy ízletes pasta, amit aztán kényelmesen leöblíthet egy pohár pompás borral: édes Lambrusco-val, vagy száraz Chiantival. Este feltétlen szálljunk vízitaxiba: az éjszakai, kivilágított Canal Grande-n ringatózni olyan, mintha egy impresszionista festő álmába csöppentünk volna. No, és persze ne feledjük a gondolázást sem, ahol egy kellemes hangú, vidám olasz úriember a Dolce Vita-ról dalol a világnak (és nekünk).

 

Ha már Velencében jár a szerencsés utazó, némi kulturális tapasztalatot is érdemes beszerezni: a Szent Márk tér, vagyis a Piazza di San Marco már önmagában is különleges, ám innen nyílik a  Dózse palota is, majd pár perces sétával a híres Sóhajok hídját is megcsodálhatjuk. A városban található több száz - bizánci, gót vagy éppen reneszánsz stílusban épült - palota nagyrészt a múzeum, vagy galéria szerepét tölti be, s mivel szinte minden "utcán" belebotlunk egy ilyen palazzo-ba, valószínűleg hónapokra lenne szükség, ha valaki mind végig szeretne járni. Mindenesetre különlegesen szép a Palazzo Grassi, itt egyébként jobbnál jobb kiállítások és gyűjtemények várják az érdeklődőket További kuriózum a Palazzo Venier dei Leoni-ban található Guggenheim gyűjtemény (állandó!), ahol 20. századi, főleg avantgárd művészek (Cézanne, Renoir, Monet, Dali, Miro, Picasso, Kandinsky, Chagall stb.) alkotásai köszönnek vissza a galéria falairól.

 

Persze Velence sokszínű forgataga jóval több e pár sornál, hiszen mindez csupán halvány utánzat, vagy még az se, inkább csak apró töredéke mindannak a szépségnek, eleganciának és hangulatnak, amit úgy hívnak: Venézia.

 

 

 

Velence története hosszú évszázadokra nyúlik vissza, első lakosai a hun Attila elől menekülő halászok és hajósok voltak. A város ezután gót, majd kelet-római fennhatóság alá került, kiemelkedése pedig a dalmát herceg, II. Péter dózse vezetése alatt kezdődött. A keresztes hadjáratok aztán igazi fellendülést hoztak a lagúnák városának, a Szentföld felszabadításáért jutalmul kiváltságokat, gyarmatokat kapott, valamint lassan kivonta magát a bizánci fennhatóság alól is. A középkorban virágzó világkereskedelmet folytatott, a velencei kalmárok egyeduralmának végül Amerika és a fekete kontinens körül vezető tengeri út felfedezése vetett véget. Velencén ezután végigsöpört a pestis, parázna és bűnös városnak bélyegezték, majd hatalmi harcok, hódítások és államcsínyek színterévé vált, kétszer is volt ausztriai gyarmat, végül 1866 óta hivatalosan Olaszországhoz tartozik.